Film Színház Muzsika Évkönyv, 1974
Rátkai Márton: Az én emlékeim
RATKAI MÁRTON Tavaly nyáron, miközben a televízió Színészmúzeum című sorozatára készültem, óriási mennyiségű anyagot lapoztam át. Régi, megsárgult újságokat, rossz papírra nyomtatott képeslapokat (az első világháború éveiből!), és sajnos már csak néhány hiteles, eredeti dokumentumot, szerződéseket, magán- és hivatalos leveleket, iratokat, beadványokat abból a — feltehetően — igen tekintélyes mennyiségből, amely a második világháború zivatarában elégett, megsemmisült, nyoma veszett. Ebben a munkában mérhetetlen örömet szerzett és jókora izgalmat is jelentett számomra, amikor R. Kalmár Rózsi, Rátkai Márton özvegye váratlanul egy kb. hetvenoldalas, zömében kézzel és ceruzával írt szöveget nyújtott át, amely férjének, a magyar színjátszás jeles művészének naplóját tartalmazta. Váratlan kincs! — örvendtem nyomban, s amikor elolvastam, már azt is hozzá tehettem: Félelmetes, megrendítő erejű kortörténet, egy nagy színész önvallomása, aki a történelem poklában, a második világháború közepén, emberségében megalázva már-már az önpusztítás gondolatával foglalkozott... Rátkai Márton Naplója szenvedélyes, sodró erejű olvasmány, de mert Rátkai színészi pályája a század első éveiben indult, a Napló első bejegyzett dátuma pedig 1942. október 3., félő, hogy a fiatalabb nemzedékek, akik nem ismerik Rátkai pályafutását, önmagából a Naplóból nem értenek meg: ki is volt ez a magyar színész, akit ilyen helyzetbe sodortak, kényszerítettek. Ezért szükséges megszakítani, magyarázatokkal kiegészíteni Rátkai Márton mindmáig kiadatlan emlékezéseiből az itt következő töredékeket. BANOS TIBOR Barátaim, ismerőseim mondogatják, tanácsolják, írjam meg sokszínű színpadi élményeimet és mondjak el olyan dolgokat, amelyeket így, fehérasztal mellett szoktam nekik elmondani, s láthatólag nagyon érdekli őket. Miközben mondom ezeket a történeteket, vagy vázolom egy-egy darab történetét előttük, tényleg az az érzésem, hogy az a nagy csend és feszültség, amellyel az elmondottak iránt vannak, érdemes lenne arra, hogy sok ember olvassa és szórakozzék olyan dolgok felett, amelyek a vasfüggöny mögött játszódtak le, mielőtt még a darab a közönség elé került. Vagy egy-egy jelenetnek a véletlen létrejötte, amely jelenet aztán a darab olyan erejévé lett, hogy tantiémet kellett volna kapnia a színésznek, vagy színésznőnek, aki kitalálta és megírta. Olvasom ezt a sok-sok, mostanában megjelent színészkönyvet. Valamennyi olyan kedves, mulatságos és elmés, hogy valóságos színésztörténelemmé dagadt fel adalékok dolgában. És ezek nem száraz adalékok. Egyik-másik mulatságos és szívet derítő módon tárja fel a pesti színházi élet kulissza megötti szervezetét, szerkezetét. Beszél a színészek életéről, egymáshoz valóságukról, egymásrautaltságukról. Elmond egyetmást az igazgató urakról, rendezőkről, írókról, darabokról, zeneszerzőkről... Egy-egy tréfát, egy-egy kis beszélgetést, és ebből a sok apróságból összerakódott a sok könyvön keresztül a valóság. Ha itt-ott meg is toldották valami olyannal, ami mással történt meg, és nem pont azzal, aki írta — hát az igazán nem fontos! Csak az a fontos, hogy igenis megtörtént és így képét adja annak, hogyan festett ez a mi színházi életünk, amikor még színház volt a színház és nem csapszék, mint napjainkban, ahol a tehetségtelen kortesek viszik a prímet. (Nem győzöm hangoztatni, hogy nagy-nagy tisztelet annak az egészen kis kivételnek, amely sehogyan sem azonosítja magát ezekkel a prímásokkal.) Persze, ha leírnám mindazt, ami arra való, hogy nyomtatásban jelenjék meg, akkor egészen gyermekkoromig kellene visszanyúlni, mert hiszen már ott kezdődött mindaz, ami később valósággá változtatta álmaimat és ébren való álmodozásaimat. És ha már nekiülnék ennek a munkának, egytől tartok, ismerve magamat, éspedig, hogy nem fogok tudni hangfogót tenni a nyelvemre, és a tényeket úgy fogom felsorakoztatni, ahogyan azok valójában meg is történtek. Nem leszek kíméletes és nem leszek elnéző, legkevésbé önmagammal szemben! Talán legjobb lenne, ha valóban megírnám ezt az „emlékezéseket”, de csak 3—4 évvel halálom után lenne szabad özvegyemnek sajtó alá bocsátania. És van még valami, ami ebben az akarásban fékez egy kissé. Ma 60 éves vagyok, mire ez a könyv megjelennék, úgy hatvankettedik évemet taposnám . .. Na már most, akit kicsit fejbekólintanék ebben a könyvben, az valószínűleg szeretné magát kicsit tisztára mosni, vagy legalább is másképpen beállítani a rá kedvezőtlen dolgot, amire persze nekem ismét felelnem kellene... és ehhez a sajtóvitához nem érzem magam elég rugalmasnak. Nekem sem a jelenben, sem a múltban, de teljes biztonsággal mond- Az én emlékeim