Film Színház Muzsika, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1975-04-19 / 16. szám

im TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ _ TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ főszerkesztője sietett a segítségünkre. Fejér István, aki Peterdi Pállal együtt írja ezt a kétszemélyes, folytatásos je­lenetet, délelőtt 10-kor az ő szobájá­ból kapja meg a lap első levonatát. S így adásig éppen tíz óra gondolkodási idő áll rendelkezésünkre: elég ahhoz, hogy a próba során még a két szerep­lő is hozzáadja ötleteit a jelenethez, amely már az újságárustól készpén­zért vásárolt Esti Hírlappal a kézben folyik. — Áprilisi műsorunkban már egy közvetítő kocsink is lesz — újságolja Ágoston György, a műsor szerkesztő­je. — Hogy hová megy ki, az egyelő­re még nemcsak hétpecsétes titok: mi magunk sem tudjuk. Az lenne a leg­jobb, ha péntek délután kapnánk hírt egy olyan eseményről, amelyre érde­mes odafigyelnünk . .. Áprilisi műso­runkban természetesen ismét jelent­kezik Aba Iván rovata, a Különös Áruk Fóruma, s talán hírt adhatunk a holttá nyilvánított, de szerencsére jó egészségnek örvendő néni lakásügyé­nek megoldódás írói is. — Szombaton, az adás napján, dél­után ötkor próba, este nyolckor egye­nes adás: hogyan hat ez a műsor a szereplőkre, akik között jócskán van nem hivatásos előadóművész is? — Az élő, egyenes adásnak egészen különös feszültsége van — feleli a rendező, Deák István —, s ez dopping­ként hat „civil" és „profi” szereplőre egyaránt. S hogy miért van viszony­lag kevés hivatásos színész a szerep­lők között? Rendkívül nehéz éppen szombat estére megszerezni, „leegyez­tetni” őket: így is előfordul, hogy va­laki előadásról szalad át a stúdióba. A múltkor éppen ezért nem akarta el­hinni egyik néző, hogy egyenes adás­ról van szó: betelefonált műsor közben, hogy neki aznap estére színházjegye volt, ahol Kibédy Ervint láthatta vol­na a színpadon, kis influenzával azon­ban inkább otthon maradt, s lám a képernyőn is Kibédyt látja. Ő egyál­talán nem bánja, mondta, sőt örül, de mégis hogy lehetséges ez? A vá­lasz egyszerű: Kibédyt taxi hozta a tévébe, várta a bejárat előtt, s vitte vissza a színházba. (bárki) létén szeretnénk kicsit változtatni. Szó lesz az egészség károsodásáról, a cse­csemők, a terhesanyák tornáztatásá­­ról, beszélünk a városi és vidéki sport­lehetőségekről, az iskolai és munkahe­lyi sportról, s külön fejezetet szente­lünk a gyógyító sportnak is. Mottónk már van, mely így szól: „A sporthoz mindenki ért, ha csak beszélni kell róla!” Az elkényelmesedett ülő élet­móddal szemben csekély eredmény máris lemérhető: egyelőre még csak a stáb tagjainál, a filmriportok vágása óta már úszni járnak a Lukácsba. A magazinszerű sorozatban kap he­lyet többek között a május 5—10. kö­zötti II. Budapesti Nemzetközi Sport­fesztivál is. A sorozat műsorvezetője Szepesi György; riporterei: Gyulay István, Knézy Jenő, Vas István Zol­tán és Novotny Zoltán. Szénási Éva TAKÁCS MARI: A dobozból jelentem ••• ÉS MEGINT A LEVELEK ... Már többször megállapították és leírták mások is: a tévében gyakran szerep­lő személyeket, családtagnak tekinti a néző. A rokonszenv hullámhossza­in azonban nemcsak a kedves, dicsé­rő szavak jutnak el hozzánk, hanem egy-egy ember, család komoly gond­jai is. Van, aki csak egy elfelejtett tánc­dalt szeretne ismét meghallgatni és megnézni. Címére, előadójára nem emlékszik, csupán a tartalmára. A dal a magányról, az egyedüllét szo­morúságáról szól, s a levél egy mel­lékmondatában az is benne van, hogy írója is egyedül él. Hogy miért? — az nem derül ki soraiból, az viszont igen: nem tudja hol keresse a segít­séget, amit, ha jó helyre fordul, bi­zonyára megkapna. Helyette egy búskomor dalban keres együttérzést, vigasztalást. Van olyan levél is, amelyben la­kásgondokról számol be küldője, tárgyszerűen, részletesen, több hely­re fordult már, vagy még senki ille­tékeshez. Minden esetben a címzett tévészereplőtől várja a csodát. Ő biztosan meg tudja oldani, őelőtte minden kapu kinyílik, hiszen annyi jóságról, megértésről tanúskodik be­szédmodora, tekintete, mert pont rajta, a levél íróján ne esnék meg a szíve? Neki csak egy szavába kerül! — olvassuk a sokszor emlegetett mondatot. Van autodidakta képzőművész, aki intarziákat, vagy bauxitból szobro­kat készít és nem tudja kinek mutas­sa meg. Érdemes-e csinálnia? Ho­gyan haladjon tovább? Tanácsért, támogatásért hát a „legközelebbi” jó ismerőséhez fordul, a televízióban látott, szívéhez nőtt riporterhez, szí­nészhez, bemondóhoz. Ő biztosan ért hozzá! Esetleg elirányítja egy szak­emberhez, aki meg tudja állapítani, valóban tehetséges-e. Van versfaragó és novellaíró, van dalszövegíró és zenét komponáló, aki mind a tévészereplő válaszát várja, ami — úgy reméli — egy csapásra felfedezi és mindjárt elrendezi mű­veinek további sorsát. Egyik kolléganőm mesélte, hogy nemrégiben megható levelet hozott neki a postás. Idős házaspár, írta ta­lán éppen Philemon és Baucis. Nincs hozzátartozójuk, betegek, egye­dül élnek, rá szeretnék hagyni a há­zukat, ha elvállalja ápolásukat és támogatja őket. Ő nem tudja meg­tenni, ez képtelenség, s bár nincs lakása, nem óhajt érdemtelenül há­zat örökölni. Mégis valahogy segíte­ni kellene az idős embereknek. Most mit csináljon, hová forduljon, kire bízza a nagyon is kényes, körültekin­tést és sürgős intézkedést igénylő ügyet? Napok óta toporog a levéllel, néha kiveszi éjjeli szekrénye rejtett zugából, újra és újra elolvassa, ám ő is tanácstalan, ő, akiben bíznak, ő, akit olyan tulajdonságokkal és ha­táskörrel ruháznak fel képzeletben a segítést kérő nézők, aminek nincs birtokában, ő is tanácstalan. Vissza­küldi hát a levelet, s megírja szép szavakkal, nem tud mitévő lenni, forduljon máshoz ... Számomra még ma is a televízió a huszadik század egyik csodája, de reális ember vagyok és tudom, cso­dákra a csoda sem képes. NÉHÁNY MŰSORUNK konkrétan foglalkozik a nézők személyes, de esetleg többeket érintő panaszaival, kérdéseivel. Ilyen a Jogi esetek, vagy Molnár Margit: Nyitott borí­ték című műsora. Mindkettő nagy népszerűségnek örvend. Persze sok­kal több kívánság érkezik hozzájuk is, mint amire adásaikban válaszol­hatnának, utánajárhatnának. Mos­tanában alakult meg a Televízió ön­álló levelezési osztálya, talán ők töb­bet tudnak­­ majd segíteni nézőink magánjellegű ügyeiben, tájékozta­tásában. És megint levelek . . . Válogatás a derűsebbek közül. Akad, aki eltűnt kutyáját szeretné általunk megtalálni, úgy, hogy órán­ként bemondjuk, akár játékfilm közben is. Akad, aki sürgősen keres beat-ze­­nekarnak próbahelyiséget, s úgy vé­li, pont mi tévészereplők bukka­nunk rá az ideális helyre. Akad, aki azt szeretné, hogy állan­dóan csak a londoni hat-hármat for­gassuk le, mivel számára az az egyetlen felülmúlhatatlan és szóra­koztató tévéműsor. Még házassági ajánlatok is csur­­rannak-cseppennek... A legaranyosabb az a bácsi, aki valamikor azt javasolta egy levelé­ben, hogy adjon a tévé többször pon­tos időt a műsorok között. Most örömtől repeső sorokban köszönte meg, hogy ötletét elfogad­tuk, az óra többször látható a képer­nyőn, mint azelőtt. Majd hozzáfűzte: nem kaphatna-e jogdíjat a bevált újításért?... 29

Next