Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-05-20 / 20. szám
TELEVÍZIÓ - TELEVÍZIÓ — TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ JEGYZETEK A HÉTRŐL Ezúttal más módon. Az ember nézi a televíziót, szórakozik és elégedetlenkedik. Ki ezt, ki azt szereti, ki-ki másként fogadja ugyanazt a műsort, nemcsak egyszerűen ízlésigényes, de pillanatnyi — és változékony — idegi, fizikai állapota szerint is. Ismerjük azt a magasfeszültségű szellemi munkában megfáradt embert, aki végre elengedve magát odalökődik a készülék elé és őszintén megvallja: néznék valami blődlit. Avagy azt a másik, másként fáradt embert, aki mégis — és érthető okon — így beszél, csak értelmes dolgokra tudok odafigyelni, a többi egyszerűen elmosódott kép. Kinek mihez van kedve Szaporíthatnánk a példákat. A végeredmény ugyanaz lenne: olyan, hogy televízió mint „műegész” nincs, nem lehetséges. Akárcsak egyetlen hét műsorának összefoglaló megítélésében sem. S ez nemcsak a műsor elkerülhetetlen eklektikusságából következik szükségszerűen, nem is csak nézőinek pillanatnyi diszpozíciójából, ugyanannak a produkciónak nagyon is eltérő megítéléséből, de már csak abból is, hogy nincsenek, nem lehetnek a mérésre minden szempont szerint alkalmas eszközök. A matematika tévedhetetlenségét, már régen kétségbevonó kaján példázat eligazít. Mert a „két alma meg három körte az öt gyümölcs” (esetleg öt valami) és bár egybefőzhetők, vagy egymás után fogyaszthatók, tetszés szerint számos különféle formában más módon is feldolgozhatók (kompót, húsköret, pálinka egyaránt lehet belőlük), nemigen fognak egymássá válni. S ha már e profán példát a televízióra igazítjuk, mondhatnánk azt is, hogy ez elkülöníthető dolgok együttes — és akár külön-különvaló — jelenlétét egy dolog azért általában igazolja a fogyasztó számára. Nevezetesen éppen az, hogy fogyasztható. Hogy kinek mikor mire kedve van — élvezheti. Vagyis nem romlott, nem rongál, nem mérgez — és nem más, mint ami. Így aztán nem felesleges. Egy kedves kollégánk némely „művészeti kérdésekről” szólva éppen a héten fedezte fel újra — mintegy jelképesen használva, alkalmazva — azt az emlékezetes Karinthy-groteszket, amelynek hőse föltalálta a nem repülő repülőgépet. S amikor úgy tűnt, hogy a találmányt végleg elutasították, tett még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet, visszatért a szakvéleményt adó mérnökhöz s azt mondta: de tessék kérem meggondolni, ez olyan tökéletes találmány, hogy ha elromlik, még akkor sem repül. A tudni nem érdemes dolgok tudománya éppúgy képtelenség — ám időnként újraéledő valami —, mint az ábrázolásra nem érdemes dolgok ábrázolása. Hogy ebbe a kategóriába, az idők során, mennyi tévéműsort sorolhattunk volna, s hogy ennek okán milyen sokszor mondhattuk volna el, ez a műsorhét nem sikerült, megint csak a hiábavaló dolgok közé tartoznék, mint az említettek s újra bizonyítaná, a kritikusi alaptévedés ezzel a már olyannyira megszokott, rendkívüli hatással forgatható de még mindig újszerű eszközzel kapcsolatban, hogy „egycélúnak” tekintjük és módszereit is egyugyanazon aspektusból ítéljük meg. Márpedig ez képtelenség. Ami összemérhetetlen Hogyan mérhetnénk öszsze — azonos módszerrel — a Brecht-jegyzetekből készült Háborús képeskönyvet, Sylvie Vartan ügyetlen show műsorával, vagy a Tigrisbrigád sorozat kényszeredett, naiv bűnügyi historizmusát a most végzett fiatal színészek szellemes, jókedvű, tehetséges játékával. (Kaptunk egy labdát volt a címe, s benne Gáti Oszkár, Gelecsényi Sára Hollai Kálmán, Gyabronka József és társaik biztatnak ígéretes pályájuk felől.) Vagyis mindent a helyén. A hokimeccs az hokimeccs, izgalma, hatásossága ott a helyszínen születik író és rendező nélkül, az Emma unalma és nevetségessége (nem humora) egy angol stúdióban. Amihez ezekkel a most rendelkezésünkre álló eszközökkel érvényesen közelíteni tudunk, az mindenekelőtt a magunk mai életéről szól, dokumentumokban és e valóság magasabb rendű, általánosító értékű művészi rekonstrukciójaként. S különös, de törvényszerű, hogy éppen ezek a produkciók maradnak meg, lesznek véget nem érő viták tárgyává a nézői közvéleményben. Meg az olyan művek, amelyek — bár nem szűkebb hazai világunk gondjairól, de — korunkról szólnak. Mert mondhatta ugyan a kritikus, hogy gyenge volt a tévé elmúlt heti műsora és (így sematikusan) egyet is érthetett vele a néző, azért mégiscsak napokig, hetekig foglalkoztatta őt az a harmincperces film, amely egy hazai találmány kálváriájáról szólt, vagy egy másik, amely a fiatal magyar értelmiségiek hely-, és hivatáskereséséről. S most, legfrissebben két olyan, amely — megint csak más-más módon — életvitelünkről, szemléletünkről, világlátásunkról szól, ismereteinket gyarapítja, ítélőképességünket formálja. A dokumentum ereje Az igazi nagy élmény a Kubai est volt, s abban is az a (következő napon folytatott) dokumentumfilm Fidel Castróról, amelyben a történet hőse olyan megejtő egyszerűséggel és olyan mély történelmi-társadalmi ismeretekkel mesélte el — végigkalauzolva a rendkívüli és példát kínáló stílusérzékkel mindvégig háttérben maradó svéd riportereket az egykori harcok és mai történések színhelyén — egy forradalom és egy szabad ország születését, harcainak beteljesülését, hogy azt valóban akár iskoláinkban is vetíthetnénk a kor ismereteiben állítólag oly gyenge, de értelmes kalandok iránt fogékony, történelmet is tanuló diákjainknak. S még hadd említsem a Perújrafelvételt, ezt a dokumentumfilmet, ezt a különös erkölcsi példázatot, amely ugyan egy kudarcról szól, hiszen hőse, aki rendkívüli szenvedéllyel, akaraterővel és mély meggyőződéssel, a közösség erejével akart létrehozni egy nagy falusi kollégiumot, az értékek védelmében, de építői hozzáértés híján csak valami nagyszerű torzóra tellett erejéből — mégis olyan példát és annyi elgondolkoztató következtetést kínál, hogy ezekről még lesz mit vitáznunk a továbbiakban is. Ez a film (Varga László forgatókönyvíró-rendező munkája) bárha arról is szól, miként csináljuk a „jót roszszul”, mégis csak arra biztat: cselekedni. A közösség dolga pedig nem visszaszorítani a cselekvést, de hozzásegíteni az aktív embert ahhoz, hogy energiái a legjobb feltételek között érvényesüljenek. A néző, ki maga is itt él, ezt a gondolatot fontosabbnak tartja, mint azokat a műsorórákat, amelyekhez egyébként joga van, amelyek szórakoztatják, amelyeket nem szabad megvonnunk tőle — sőt szaporíthatnánk is —, csak ne feledjük, hogy ebben a nagy közös játékban( ami a tévé), valami súlyosabb, komolyabb életfontosságú dolog rejlik. Akárcsak heti egy-két órányi időre. A közlésarányok megválasztása már valóban a szórakoztató-politikus tévé művészete. (—) KAPTUNK EGY LABDÁT. Hollai Kálmán a rendezővel, Molnár Györggyel (Fotó: Matz)