Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-01-07 / 1. szám
Színházi esték • Színházi esték • Színházi esték Mély költészet, könnyed komédia PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZ: A hosszú karácsonyi ebéd — Az operapróba Holtvágányon vesztegel a színház — az operaszínház kiváltképp —, ha folyton önmagát ismétli. Pécsett időben felismerték a nagyobb távlatok, a szélesebb körű tájékozódás fontosságát, s ennek ismét figyelemre érdemes bizonyságát adták két kisoperával: egy Hindemithbemutatóval és egy Lortzing-buffával rukkoltak ki. A Hindemith-kompozíciót, A hosszú karácsonyi ebédet a modern amerikai irodalom szinte egyetlen „allegóriákra hajlamos” mestere, Thornton Wilder ihlette. (Az eredeti művet néhány évvel ezelőtt a Madách Kamaraszínház játszotta.) A Bayard család három generációjának történetét viszi deszkákra, a tér és idő hatalmasra tágított keretében, kilencven esztendőben. S mint annyi Wilder-műben, itt is voltaképp egy banális esemény, egy fényesen terített ünnepi asztal patriarchális mozzanatai közben kell a nézőnek felismernie a tartalmat, a sajátságos illusztráció mögött felderítenie, mint örvénylik ugyanabban a körforgásban — viharos történelmi változások közepette — az emberi élet: születés, halál, öröm, betegség, diadal, tragédia. A harmincas évek legelején keletkezett miniatűr színpadi remekmű zenei átköltéséhez élete utolsó alkotó periódusában, 1960 táján fogott Paul Hindemith. Ekkor már rég túl volt heves avantgard-korszakán — ahogyan Stuckerschmidt mondja: „ ... dezavuálta saját múltját” —, s arra törekedett, hogy műveiben a „friss” és az „új” szavakat ezekkel helyettesítse: „szellemi elmélyültség", „művészet”. Hindemith természetesen a század hangján szól, annak ellenére, hogy az imént említett törekvés sugározza be a partitúrát, az énekszólamokat szuggesztív költői erővel, melankolikus lírai szépséggel, időnként egyegy drámai akcentussal, (fel-felcsendítve közbül egy régi angol karácsonyi dal töredékeit is). E megrendítően szép, sóhajszerű epilógusban elhaló dráma rezignált hangulatát pompásan oldja föl a kis Lortzing-komédia. Az operapróba, mely német talajon, német népi dallamok szövetében virágoztatja ki az olasz buffa sokak által nyűtt, mégis „örökké tartó” modelljét. Szívből fakadó derű fénylik az ismert fordulatokon, s vérbeli színpadiasság lendíti a csúcspontra — s fejezi be sietősen — a végig üde, átöltözéses játékot. Mindkét mű felfedezése Breitner Tamás ízlésére, jó irányban való tájékozódására vall. Ugyanígy méltathatjuk a zenei megszólaltatást is mind zenekari mind színpadi értelemben. A két mű szereplőgárdájának legfőbb dicsérete, hogy igen színvonalasan tolmácsolta a „hétköznapi” operai gyakorlattól meglehetősen idegen és jóval nehezebb Hindemithmű szólamait. Joggal várt, perfekt alakítást nyújtott Ágoston Edit (Lucia), Marczis Demeter (Brandon), Bolla Tibor (Roderick), Kővári Anikó (Genevieve) és sokat ígérő teljesítménnyel örvendeztetett meg (két érzékletes rajzolatú öregasszonyszerepben!) Piróka Éva (Bayard mama, Ermengarde); szép szopránjával tűnt fel Eszéki Zsuzsa (Leonora) és tenorjával, megjelenésével Kovács Zoltán (Charles). Egy-egy villanásnyi szólam jutott Németh Józsefnek, Gyulai Editnek és Albert Miklósnak. A Lortzing-komédiában kivált a játék szálait ügyesen bonyolító Ágoston Edit, Berczeli Tibor és a Kovács Bolla kettős jeleskedett. Hirsch Bence, a fordító jól énekelhető szöveggel, Székely László a színpadképpel, Vágó Nelly a jelmezekkel segítette a sikert. Az előadásnak a darabokon kívül is van „felfedezettje” éspedig a fiatal, máris értékes színpadi-alkotói erényekkel bíró rendező: Konter László. Őt még nem ejtették rabul a hagyományos konvencionális operai sémák, ő még nem búvik a beváltnak hitt fedezék mögé, hogy „a zene immanens mondanivalójához" a rendezőnek a megelevenítésen kívül nem sok hozzátennivalója akadhat. Ő vállalta, hogy a publikumot tanítsa kicsit hallani és — látni is. Mindez elsősorban a Hindemith-műre vonatkozik, melynek allegorikus költészetét nemcsak meggyőző töretlenséggel közvetítette, hanem pompásan hangsúlyozta is — egyebek között — egy, a sorsot megszemélyesítő némaszereplővel, egy pantomimot játszó „végzet”-figurával (Szabolics Éva), aki a világra érkezőket végigkíséri pályájuk kanyargóin, s átnyújtja nekik vagy rájuk illeszti azokat a jelmezeket-jelképeket-rekvizitumokat, melyeket életükben testükön-lelkükön viselnek. Nem ez az egyetlen ötlete, akad elmés megoldás jó néhány a Lortzing-műben is. Reméljük, hogy találkozunk még nevével az operaplakátokon. Albert István AZ OPERAPRÓBA. (Eszéki Zsuzsa és Kovács Zoltán) A HOSSZÚ KARÁCSONYI EBÉD. Együtt az asztal körül