Film Színház Muzsika, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-05 / 27. szám
Talán nem hangzik túlságosan nagyképűen, ha kijelentem, elég korán ráébredtem, hogy a dolgok meglehetős önállóságot mutatnak föl az életben, s ha sikerül is befognunk azokat — teszem föl hangulatainkba, sebesen lerázzák a hámot. John Schlesinger A SÁSKA NAPJA című irgalmatlanul hosszúra sikeredett amerikai filmjében ezekről a fránya dolgokról van jobbára szó — egy ideig követhető, majd csupán a mazochisták számára élvezhető módon. Nagy kár emiatt a gazdálkodásbeli fogyatékosság miatt, mert a film kitűnően és ígéretesen indul, sőt, azt kell mondanom, még az apokaliptikus befejezést is indokoltnak fogadnám el, ha a rendező meg tudna kímélni mindent elmondó, leleplező magyarázkodásaitól. De nem tud. Nem tud, mert amolyan kamaszaikat, aki rádöbbenténk a nagy igazságokra (mondjuk, hogy az élet szép, ismét mondjuk, hogy az élet rút), de arra már nincs ereje, hogy fölfedezéseit ellenőrizze, fegyelme meg kivált, hogy elhallgassa. Schlesinger kimondja ezt is, kimondja azt is, ám nem tesz kiváncsivá a meghirdetett igék iránt. Filmje szokványos hollywoodi karriertörténetnek indul. Olyannyira szokványosnak, hogy finoman elhelyezett „idézőjelekkel” is érzékeltetni kívánja (és tudja), mennyire erről van szó. Mi pedig sietve fölmondjuk magunkban az idevágó leckét: ja, igen, a szegény, ám tehetséges fia FILMLEVÉL A DOLGOK falember, aki belekóstol a nyomorba (annak egy szelídebb, egy amerikásabb válfajába), de nem hátrál meg és győzelmet arat, és hogy mégse legyen olyan könnyű a dolga, hát még egy szegény, ám gyönyörű leány koloncát is cipeli (részeges apa, miegymás), mert valakit okvetlenül részesítenie kell sikeréből (ebből is látszik, igazi csóróról van szó, mert egy milliomosnak nem lehetnek hasonló skrupulusai). Ezt gondoljuk, de majd-ártnem ezt is látjuk. S ebben a majdnemben mutatkozik A SÁSKA NAPJA. A boldogság igézete (Karen Black és William Atherton)