Film Színház Muzsika, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-31 / 5. szám
LEVÉL A NEMZETI SZÍNHÁZNAK Kedves Barátaim! ... Búcsúzom. Nem Maguktól, nem a színháztól - csak a fiatalságomtól, a lázas évektől, és attól a közösségi élettől, ami tulajdonképpen egész életemben kárpótolta családtalan létemet. De életem szinte elképzelhetetlen színház nélkül. És én élni akarok! Egyetlen örömöm volt: a játék. Bohócnak születtem, ez volt gyakori túlzásaim alapja. Kibohóckodtam, kiszavaltam magam, valamiféle furcsa, de nem színházmentes békességre vágyom. Nyugdíjba megyek. Hosszú ideig tiltakoztam ellene, valamiféle elmúlást éreztem ebben a szóban. Megnyugodtam, természetesnek érzem, egyszerűbbnek ezt a kérdést. Miért lenne rám kevesebb szükség, vagy több, ha a személyi igazolványomban ez áll: nyugdíjas? Hiszem azt, hogy ezután is ott dolgozhatom, ahol szükség van rám. Művészi munkámon kívül a Nemzeti Színháznak, otthonomnak bármilyen közösségi munkában való segítségemet fölajánlom. Végrendeletemben „Patkó" nevű nyaralómat a Nemzeti Színház alkotóházául ajánlottam föl, anyaga zömében a régi Nemzetiből származik - és biztos vagyok benne, hogy az oda- tévedők a szúette gerendákból megérzik hivatásunk halhatatlanságát. Szeretném nyomatékosan leszögezni: nyugdíjba menetelem nem az „ifjú gárda” elleni demonstrációm, hanem fent említett indokaim alapján történik. Hiszek a Nemzeti Színház öröklétében és örök megújulásában. Ehhez jó munkát kívánok, sok-sok szeretettel, barátsággal: GOBBI HILDA Budapest, 1979. november 14. „ELVEIM A mióta megtudtam, hogy Gobbi Hilda nyugdíj- L ba vonult, és elhatározásának valóra váltott tényéről szubjektív hangú megható levélben értesítette a Nemzeti Színházat, azóta készültem erre a beszélgetésre. Gobbi Hilda az interjút hol ezért, hol azért jóformán hétről hétre halogatta. Betegség, filmforgatás, próbák, bemutató. Aztán a IV. Henrik bravúros premierje után végre- valahára azt mondta, megfogalmazta magában az interjú első mondatait, így hát nekilendülhetünk a beszélgetésnek ... Mielőtt bármit is kérdeznék, ő szólal meg, s én most hűségesen idézem bevezető szavait. — Iszonyatosan régi barátok vagyunk mi ketten! A fiatal újságírónak az Akácfa utca egyik kiskocsmájában adtam első zavaros interjúmat. Azóta valahányszor fölhívtál, mindig azt kérdezted: „megyünk-e kiskocsmába?” Én lefordítottam ezt a mondatodat: „Vajon őszinte vagy-e még, Hilda?” Hidd el, ma sem tudok más lenni! A lapot, amelynek munkatársa vagy, nem szeretem. Ügy érzem, nem rólunk és nem nekünk szól Téged kérlek meg, intézd el, hogy halálom után ne közöljék morzsányi fényképemet valamelyik külföldi sztá- rocska részletes életrajzának árnyékában. Ugye, nem haragszol ezért? És most következzék az interjú! (Számomra szokatlan, hogy interjúalanyaimmal nyomtatásban tegeződjek, de Gobbi Hilda most ragaszkodik ahhoz a hangvételhez, amelyet ő pendített meg.) — Már-már attól féltem, hogy nyugdíjas voltoddal életed új, másfajta stációjához érkeztél. Azután, ami kor viszontláttalak a Nemzeti Színház színpadán, arra figyeltem föl, nagyon is benne élsz a színház légkörében, és vérbő játékod, csakúgy, mint régen, nemcsak nézőidet, hanem partnereidet is magával ragadja ... — Hát akkor kezdjük a legelején! Te is tudod, a IV. Henriket megelőzőn igen beteg voltam, és érszűkületem, vesztemre, olyan stádiumba jutott, hogy alig bírtam lábra állni, éjszakánként két hónapig az ágyam szélén ültem 2