Film Színház Muzsika, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-31 / 5. szám
2 LEVÉL A NEMZETI SZÍNHÁZNAK Kedves Barátaim! ... Búcsúzom. Nem Maguktól, nem a színháztól - csak a fiatalságomtól, a lázas évektől, és attól a közösségi élettől, ami tulajdonképpen egész életemben kárpótolta családtalan létemet. De életem szinte elképzelhetetlen színház nélkül. És én élni akarok! Egyetlen örömöm volt: a játék. Bohócnak születtem, ez volt gyakori túlzásaim alapja. Kibohóckodtam, kiszavaltam magam, valamiféle furcsa, de nem színházmentes békességre vágyom. Nyugdíjba megyek. Hosszú ideig tiltakoztam ellene, valamiféle elmúlást éreztem ebben a szóban. Megnyugodtam, természetesnek érzem, egyszerűbbnek ezt a kérdést. Miért lenne rám kevesebb szükség, vagy több, ha a személyi igazolványomban ez áll: nyugdíjas? Hiszem azt, hogy ezután is ott dolgozhatom, ahol szükség van rám. Művészi munkámon kívül a Nemzeti Színháznak, otthonomnak bármilyen közösségi munkában való segítségemet fölajánlom. Végrendeletemben „Patkó" nevű nyaralómat a Nemzeti Színház alkotóházául ajánlottam föl, anyaga zömében a régi Nemzetiből származik - és biztos vagyok benne, hogy az odatévedők a szúette gerendákból megérzik hivatásunk halhatatlanságát. Szeretném nyomatékosan leszögezni: nyugdíjba menetelem nem az „ifjú gárda” elleni demonstrációm, hanem fent említett indokaim alapján történik. Hiszek a Nemzeti Színház öröklétében és örök megújulásában. Ehhez jó munkát kívánok, sok-sok szeretettel, barátsággal. GOBBI HILDA Budapest, 1979. november 14. Amióta megtudtam, hogy Gobbi Hilda nyugdíj- ba vonult, és elhatározásának valóra váltott tényéről szubjektív hangú megható levélben értesítette a Nemzeti Színházat, azóta készültem erre a beszélgetésre. Gobbi Hilda az interjút hol ezért, hol azért jóformán hétről hétre halogatta. Betegség, filmforgatás, próbák, bemutató. Aztán a IV. Henrik bravúros premierje után végrevalahára azt mondta, megfogalmazta magában az interjú első mondatait, így hát nekilendülhetünk a beszélgetésnek ... Mielőtt bármit is kérdeznék, ő szólal meg, s én most hűségesen idézem bevezető szavait. — Iszonyatosan régi barátok vagyunk mi ketten! A fiatal újságírónak az Akácfa utca egyik kiskocsmájában adtam első zavaros interjúmat. Azóta valahányszor fölhívtál, mindig azt kérdezted: „megyünk-e kiskocsmába?” Én lefordítottam ezt a mondatodat: „Vajon őszinte vagy-e még, Hilda?” Hidd el, ma sem tudok más lenni! A lapot, amelynek munkatársa vagy, nem szeretem. Úgy érzem, nem rólunk és nem nekünk szól Téged kérlek meg, intézd el, hogy halálom után ne közöljék morzsányi fényképemet valamelyik külföldi sztárocska részletes életrajzának árnyékában. Ugye, nem haragszol ezért? És most következzék az interjú! (Számomra szokatlan, hogy interjúalanyaimmal nyomtatásban tegeződjek, de Gobbi Hilda most ragaszkodik ahhoz a hangvételhez, amelyet ő pendített meg.) — Már-már attól féltem, hogy nyugdíjas voltoddal életed új, másfajta stációjához érkeztél. Azután, amikor viszontláttalak a Nemzeti Színház színpadán, arra figyeltem föl, nagyon is benne élsz a színház légkörében, és vérbő játékod, csakúgy, mint régen, nemcsak nézőidet, hanem partnereidet is magával ragadja ... — Hát akkor kezdjük a legelején! Te is tudod, a IV. Henriket megelőzőn igen beteg voltam, és érszűkületem, vesztemre, olyan stádiumba jutott, hogy alig bírtam lábra állni, éjszakánként két hónapig az ágyam szélén ültem „ELVEIM