Film Színház Muzsika, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-31 / 5. szám

LEVÉL A NEMZETI SZÍNHÁZNAK Kedves Barátaim! ... Búcsúzom. Nem Maguktól, nem a szín­háztól - csak a fiatalságomtól, a lázas évektől, és attól a közösségi élettől, ami tulajdonkép­pen egész életemben kárpótolta családtalan létemet. De életem szinte elképzelhetetlen színház nélkül. És én élni akarok! Egyetlen örömöm volt: a játék. Bohócnak születtem, ez volt gya­kori túlzásaim alapja. Kibohóckodtam, kisza­valtam magam, valamiféle furcsa, de nem színházmentes békességre vágyom. Nyugdíjba megyek. Hosszú ideig tiltakoztam ellene, valamiféle elmúlást éreztem ebben a szóban. Megnyugodtam, természetesnek érzem, egyszerűbbnek ezt a kérdést. Miért lenne rám kevesebb szükség, vagy több, ha a személyi igazolványomban ez áll: nyugdíjas? Hiszem azt, hogy ezután is ott dolgozhatom, ahol szükség van rám. Művészi munkámon kívül a Nemzeti Szín­háznak, otthonomnak bármilyen közösségi munkában való segítségemet fölajánlom. Vég­rendeletemben „Patkó" nevű nyaralómat a Nemzeti Színház alkotóházául ajánlottam föl, anyaga zömében a régi Nemzetiből szárma­zik - és biztos vagyok benne, hogy az oda- tévedők a szúette gerendákból megérzik hiva­tásunk halhatatlanságát. Szeretném nyomatékosan leszögezni: nyug­díjba menetelem nem az „ifjú gárda” elleni demonstrációm, hanem fent említett indokaim alapján történik. Hiszek a Nemzeti Színház öröklétében és örök megújulásában. Ehhez jó munkát kívánok, sok-sok szeretettel, barátsággal: GOBBI HILDA Budapest, 1979. november 14. „ELVEIM A mióta megtudtam, hogy Gobbi Hilda nyugdíj- L ba vonult, és elhatá­rozásának valóra váltott tényéről szubjektív hangú megható levélben értesítet­te a Nemzeti Színházat, azóta készültem erre a be­szélgetésre. Gobbi Hilda az interjút hol ezért, hol azért jóformán hétről hétre ha­logatta. Betegség, filmfor­gatás, próbák, bemutató. Aztán a IV. Henrik bravú­ros premierje után végre- valahára azt mondta, meg­fogalmazta magában az in­terjú első mondatait, így hát nekilendülhetünk a be­szélgetésnek ... Mielőtt bármit is kérdez­nék, ő szólal meg, s én most hűségesen idézem be­vezető szavait. — Iszonyatosan régi ba­rátok vagyunk mi ketten! A fiatal újságírónak az Akácfa utca egyik kiskocs­májában adtam első zava­ros interjúmat. Azóta vala­hányszor fölhívtál, mindig azt kérdezted: „megyünk-e kiskocsmába?” Én lefordí­tottam ezt a mondatodat: „Vajon őszinte vagy-e még, Hilda?” Hidd el, ma sem tudok más lenni! A lapot, amelynek munka­társa vagy, nem szeretem. Ügy érzem, nem rólunk és nem nekünk szól Téged kérlek meg, intézd el, hogy halálom után ne közöljék morzsányi fényképemet valamelyik külföldi sztá- rocska részletes életrajzá­nak árnyékában. Ugye, nem haragszol ezért? És most következzék az in­terjú! (Számomra szokatlan, hogy interjúalanyaimmal nyomtatásban tegeződjek, de Gobbi Hilda most ra­gaszkodik ahhoz a hang­vételhez, amelyet ő pendí­tett meg.) — Már-már attól féltem, hogy nyugdíjas voltoddal életed új, másfajta stációjá­hoz érkeztél. Azután, ami kor viszontláttalak a Nem­zeti Színház színpadán, arra figyeltem föl, nagyon is benne élsz a színház légkö­rében, és vérbő játékod, csakúgy, mint régen, nem­csak nézőidet, hanem part­nereidet is magával ragad­ja ... — Hát akkor kezdjük a legelején! Te is tudod, a IV. Henriket megelőzőn igen beteg voltam, és ér­szűkületem, vesztemre, olyan stádiumba jutott, hogy alig bírtam lábra áll­ni, éjszakánként két hóna­pig az ágyam szélén ültem 2

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék