Film Színház Muzsika, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-22 / 21. szám
jól meggondoljuk, a három felsült szerelmes tetszés szerint behelyettesíthető korunk emberével. Csak képzeletben más értékrendet kell plántálni a tudatukba, más ruhát adni a testükre, más mozdulatokat a végtagjaikba, más szavakat a szájukba és más mimikát az arcukra. És aztán hagyni, hogy felhős vagy felhőtlen turbékolás közben csalhatatlan biztonsággal beleessenek abba a bizonyos verembe, amelyet még a mi, a dolgokat egyébként többnyire a derűs oldalukról néző Petőfi Sándorunk is sötétnek nevezett. Ennek a közhelynek a bizonyítására azonban nem elég magukat a magatartásmintákat és azokat az emberi helyzeteket, amelyekben azok érvényesek, szemléletesen bemutatni. Ehhez új tartalommal is meg kell őket tölteni, hogy az ott itt is, az akkor most is lehessen. Nem azért, mert mi, maiak mások vagyunk, és másképpen vagyunk a szerelemmel, mint a régiek. Hanem azért, mert bonyolultabbak, ha úgy tetszik, zavarosabbak a viszonylataink, amelyeket magunk teremtettünk. És ennek a kívánalomnak a jogosságát csak alátámasztja az a tény, hogy a három férfiú, amellett, hogy egyszersmind hús-vér ember, egyúttal három út is. Mintegy három bölcseleti megközelítése a női princípium problémájának, amelyet a fogadósnő, a darab tulajdonképpeni hőse testesít meg, aki körül az események forognak, és aki úgyszólván hivatottnak érzi magát arra, hogy a körötte nyüzsgő férfiakon uralkodjon, lett legyenek azok urak vagy szolgák, fiatalok vagy öregek, gazdagok vagy szegények. És természetes, hogy ezeknek a megközelítéseknek igazodniuk kell a megváltozott körülményekhez is. Legalább annyira, mint — hogy a végkifejletre is utaljunk — a fogadósnő igazodik az új helyzethez, amikor azzal, hogy környezete legnagyobb elképedésére, de ép társadalmi arányérzékről téve tanúbizonyságot, végül feleségül megy a tulajdon pincéjéhez, egyetlen mozdulattal átvágja életének azokat a szálait, amelyeket kétesértékű győzelmei összekuszáltak. Az új tartalommal való megtöltéssel, az átértelmezhetőség feltételeinek megteremtésével azonban a hosszúra nyújtott előadás számos tisztes erénye (puritán stílus, világos szerkezet, gondos elemzés stb.) ellenére, legalább is részben, adós marad. Ezért van azután, hogy mialatt Révay József fordításában zavartalanul élvezzük a sziporkázóan szellemes szöveget, és nem csak az áldozatokon, hanem végül a fogadósnőn is kacagunk, helyenként kivált, amikor Csányi Árpád, praktikus, de nem valami képzeletgyújtó díszletei közt kellő összhang hiányában meg-megtorpan a játék lendülete , a deszkákon ágáló alakok élete és a tulajdon életünk közti távolságot sokkalta nagyobbnak érezzük a színpadot a nézőtértől elválasztó pár méternél. És bárhogy igyekeznek is a Vágó Nelly illő jelmezeit viselő színészek, akik egyébként szemlátomást nagy örömüket lelik a komédiázásban, nem képesek megszabadítani bennünket ettől az érzéstől. Annak ellenére, hogy ha együttesen nem is mindig, de külön-külön, Horváth József íztelen-szagtalan Albafiorita grófjától és Csonka Ibolya is. az elfogódottságtól kissé halványra sikerült Dejanirájától eltekintve, kimagasló teljesítményt nyújtanak. Az előadás igazi, szinte szemkápráztató fénypontja Udvaros Dorottya a fogadósnő főszerepében. Mind külső, mind belső tekintetében eszményi Mirandolina. Igézően szép, friss és kívánatos. És ugyanakkor egyszerre kihívó és szégyenlős, őszinte és képmutató, természetes és mesterkélt, szemérmes és pajzán, vakmerő és félénk, naiv és ravasz. Attól függően, hogy milyen eszközt kíván tőle a cél, amelyet éppen elérni akar. Ugyanolyan járatos a szédítés művészetében, mint az ágyneműk, vasalók, számlák és ételek világában. Már-már a vígjátéki keretet szétfeszítve ő leheli a legtöbb mai életet a tegnapi műbe. Benedek Miklós hallatlan biztonsággal és pontossággal ábrázolja azt a lelki folyamatot, amelynek során a büszke, nőgyűlölő Ripafratta lovagból a fogadósnő legbecsesebb prédája lesz, akinek nem csak azt kell elviselnie, hogy vereséget szenvedett az önmaga ellen folytatott küzdelemben, hanem azt is, hogy érzelmeinek tárgya a végén gúnyt űz belőle. Major Tamás kissé szikkadt, de hiteles Forlipopoli őrgrófja maga a két lábon járó, kicsinyes gyakorlatiassággal párosult bájolgás. Máthé Erzsi Ortensiája a tőle megszokott magas színvonalú, lendületes karakterizálás. Eperjes Károly és Bubik István megosztva játszott Pincére, illetőleg Első szolgája is hibátlan, és Hollósi Frigyes Második szolgája is jó. Oravecz Imre EZT LÁTTUK MÉG - A SZÍNHÁZBAN KÉK A TENGER Csörsz István, a régi fiatal, népszerű író valaha a Hármashatárhegyen lakott, egy hajóban, egy Norodom Szihanuk nevű kutyával. Kajütjeibe bárki beléphetett, teát kapott, jó szót. Azóta Csörsz életformát változtatott, rendesen kitanulta szakmáját, az írást, most színdarabot írt, melyet a Thália Stúdió mutatott be. Ez a színdarab két részből áll. Az első rész egészen jó. Megismerkedünk egy családdal, amely egy áldott muzsikus apukából, egy pénzkereső anyukából és két gyermekből áll, az egyik, a fiú épp most jött ki a börtönből, ám azt csak sejtjük, hogy egészen közeli hozzátartozója jelentette föl. (Az ítélet súlyából sejthetően 15 évet nyomott le a gyerek — nem teljesen alaptalanul.) A család mellett megismerünk még egy fiatalembert, aki apjával él együtt. (Őt is láthatjuk: nagy ember, magas beosztás, fia bolondja.) Szóval, jó kis darab indul itt. Ám a szünet után történő „események” már aligha drámába, azaz színpadra valók. A szereplők mintha megsértődtek volna amiatt, hogy ugyanabban a darabban kell játszaniuk, összevissza beszélnek, sokszor a néző számára nyilvánvaló dolgokról, valamint filozofálnak, az író kénye-kedve szerint. Pedig a szerzőnek még humora is van. Ám ez a filozófia, mivel nem esztétikai célokat szolgál, publicisztikus jellegű, tételesen soroltatnak fel meghaladott és elkent társadalmi, erkölcsi problémáink. A dolog innen kezdve értéktelenné válik, s ezen még az se segít, hogy egyre kiszámíthatóbb pillanatokban bukkan föl Tolcsvay Béla ének- és gitárművész, hogy songjaival odább lökdösse az el-elakadó előadást. Romhányi László rendezése is itt akad el, holott egészen nagyvonalú színészvezetéssel bensőséges színházi estét ígért az első részben. Megtudjuk továbbá, hogy a tenger nem kék, mert a Duna piszkos, és hogy a kádergyerek matróz akar lenni, mert elvágyódik a jólétből, s az is kiderül, hogy félkilónyi babban több mint száz babszem van. Csak az nem derül ki, hogy miképp függ össze Che Guevara, Belfast és a ragasztózás. A színészek közül a felnőttek a jók: Buss Gyula és Hacser Józsa teljes jellemet formált. Geréb Attila mint börtönjárt legény is karakteres. A többieknek vagy szerep nem jutott, vagy hit és invenció. Apáti Miklós KÉK A TENGER (Thália Stúdió). Jani Ildikó, Geréb Attila és Hacser Józsa az előadás egyik jelenetében .