Film Színház Muzsika, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-22 / 21. szám

jól meggondoljuk, a három felsült szerelmes tetszés szerint behelyettesíthető korunk emberével. Csak képzeletben más értékren­det kell plántálni a tuda­tukba, más ruhát adni a testükre, más mozdulatokat a végtagjaikba, más szava­kat a szájukba és más mi­mikát az arcukra. És aztán hagyni, hogy felhős vagy felhőtlen turbékolás közben csalhatatlan biztonsággal beleessenek abba a bizo­nyos verembe, amelyet még a mi, a dolgokat egyébként többnyire a derűs oldaluk­ról néző Petőfi Sándorunk is sötétnek nevezett. Ennek a közhelynek a bi­zonyítására azonban nem elég magukat a magatar­tásmintákat és azokat az emberi helyzeteket, ame­lyekben azok érvényesek, szemléletesen bemutatni. Ehhez új tartalommal is meg kell őket tölteni, hogy az ott itt is, az akkor most is lehessen. Nem azért, mert mi, maiak mások va­gyunk, és másképpen va­gyunk a szerelemmel, mint a régiek. Hanem azért, mert bonyolultabbak, ha úgy tet­szik, zavarosabbak a vi­szonylataink, amelyeket magunk teremtettünk. És ennek a kívánalomnak a jo­gosságát csak alátámasztja az a tény, hogy a három férfiú, amellett, hogy egy­szersmind hús-vér ember, egyúttal három út is. Mint­egy három bölcseleti meg­közelítése a női princípium problémájának, amelyet a fogadósnő, a darab tulaj­donképpeni hőse testesít meg, aki körül az esemé­nyek forognak, és aki úgy­szólván hivatottnak érzi magát arra, hogy a körötte nyüzsgő férfiakon uralkod­jon, lett legyenek azok urak vagy szolgák, fiatalok vagy öregek, gazdagok vagy sze­gények. És természetes, hogy ezeknek a megközelí­téseknek igazodniuk kell a megváltozott körülmények­hez is. Legalább annyira, mint — hogy a végkifejlet­re is utaljunk — a fogadós­nő igazodik az új helyzet­hez, amikor azzal, hogy környezete legnagyobb el­képedésére, de ép társadal­mi arányérzékről téve tanú­­bizonyságot, végül feleségül megy a tulajdon pincéjé­hez, egyetlen mozdulattal átvágja életének azokat a szálait, amelyeket kétesér­tékű győzelmei összeku­száltak. Az új tartalommal való megtöltéssel, az átértelmez­­hetőség feltételeinek meg­teremtésével azonban a hosszúra nyújtott előadás számos tisztes erénye (puri­tán stílus, világos szerke­zet, gondos elemzés stb.) ellenére, legalább is rész­ben, adós marad. Ezért van azután, hogy mialatt Révay József fordításában zavar­talanul élvezzük a szipor­­kázóan szellemes szöveget, és nem csak az áldozato­kon, hanem végül a foga­dósnőn is kacagunk, he­lyenként­­ kivált, amikor Csányi Árpád, praktikus, de nem valami képzeletgyújtó díszletei közt kellő összhang hiányában meg-megtorpan a játék lendülete , a desz­kákon ágáló alakok élete és a tulajdon életünk közti távolságot sokkalta na­gyobbnak érezzük a színpa­dot a nézőtértől elválasztó pár méternél. És bárhogy igyekeznek is a Vágó Nelly illő jelmezeit viselő színé­szek, akik egyébként szem­látomást nagy örömüket le­lik a komédiázásban, nem képesek megszabadítani bennünket ettől az érzés­től. Annak ellenére, hogy ha együttesen nem is min­dig, de külön-külön, Hor­váth József íztelen-szagta­lan Albafiorita grófjától és Csonka Ibolya is. az elfo­gódottságtól kissé halvány­ra sikerült Dejanirájától eltekintve, kimagasló telje­sítményt nyújtanak. Az előadás igazi, szinte szemkápráztató fénypontja Udvaros Dorottya a foga­dósnő főszerepében. Mind külső, mind belső tekinte­tében eszményi Mirandoli­­na. Igézően szép, friss és kívánatos. És ugyanakkor egyszerre kihívó és szégyen­lős, őszinte és képmutató, természetes és mesterkélt, szemérmes és pajzán, vak­merő és félénk, naiv és ra­vasz. Attól függően, hogy milyen eszközt kíván tőle a cél, amelyet éppen elérni akar. Ugyanolyan járatos a szédítés művészetében, mint az ágyneműk, vasalók, számlák és ételek világá­ban. Már-már a vígjátéki keretet szétfeszítve ő leheli a legtöbb mai életet a teg­napi műbe. Benedek Miklós hallatlan biztonsággal és pontossággal ábrázolja azt a lelki folyamatot, amely­nek során a büszke, nőgyű­lölő Ripafratta lovagból a fogadósnő legbecsesebb pré­dája lesz, akinek nem csak azt kell elviselnie, hogy ve­reséget szenvedett az ön­maga ellen folytatott küz­delemben, hanem azt is, hogy érzelmeinek tárgya a végén gúnyt űz belőle. Ma­jor Tamás kissé szikkadt, de hiteles Forlipopoli őr­grófja maga a két lábon já­ró, kicsinyes gyakorlatias­sággal párosult bájolgás. Máthé Erzsi Ortensiája a tőle megszokott magas szín­vonalú, lendületes karakte­­rizálás. Eperjes Károly és Bubik István megosztva játszott Pincére, illetőleg Első szolgája is hibátlan, és Hollósi Frigyes Második szolgája is jó. Oravecz Imre EZT LÁTTUK MÉG - A SZÍNHÁZBAN KÉK A TENGER Csörsz István, a régi fia­tal, népszerű író valaha a Hármashatárhegyen lakott, egy hajóban, egy Norodom Szihanuk nevű kutyával. Kajütjeibe bárki beléphe­tett, teát kapott, jó szót. Azóta Csörsz életformát változtatott, rendesen kita­nulta szakmáját, az írást, most színdarabot írt, me­lyet a Thália Stúdió muta­tott be. Ez a színdarab két rész­ből áll. Az első rész egészen jó. Megismerkedünk egy családdal, amely egy áldott muzsikus apukából, egy pénzkereső anyukából és két gyermekből áll, az egyik, a fiú épp most jött ki a börtönből, ám azt csak sejtjük, hogy egészen köze­li hozzátartozója jelentette föl. (Az ítélet súlyából sejt­hetően 1­5 évet nyomott le a gyerek — nem teljesen alaptalanul.) A család mel­lett megismerünk még egy fiatalembert, aki apjával él együtt. (Őt is láthatjuk: nagy ember, magas beosz­tás, fia bolondja.) Szóval, jó kis darab in­dul itt. Ám a szünet után történő „események” már aligha drámába, azaz szín­padra valók. A szereplők mintha megsértődtek volna amiatt, hogy ugyanabban a darabban kell játszaniuk, összevissza beszélnek, sok­szor a néző számára nyil­vánvaló dolgokról, vala­mint filozofálnak, az író kénye-kedve szerint. Pedig a szerzőnek még humora is van. Ám ez a filozófia, mi­vel nem esztétikai célokat szolgál, publicisztikus jelle­gű, tételesen soroltatnak fel meghaladott és elkent tár­sadalmi, erkölcsi problé­máink. A dolog innen kezd­ve értéktelenné válik, s ezen még az se segít, hogy egyre kiszámíthatóbb pilla­natokban bukkan föl Tolcs­­vay Béla ének- és gitármű­vész, hogy songjaival odább lökdösse az el-elakadó elő­adást. Romhányi László rendezése is itt akad el, holott egészen nagyvonalú színészvezetéssel bensősé­ges színházi estét ígért az első részben. Megtudjuk továbbá, hogy a tenger nem kék, mert a Duna piszkos, és hogy a ká­dergyerek matróz akar len­ni, mert elvágyódik a jólét­ből, s az is kiderül, hogy félkilónyi babban több mint száz babszem van. Csak az nem derül ki, hogy miképp függ össze Che Guevara, Belfast és a ragasztózás. A színészek közül a fel­nőttek a jók: Buss Gyula és Hacser Józsa teljes jelle­met formált. Geréb Attila mint börtönjárt legény is karakteres. A többieknek vagy szerep nem jutott, vagy hit és invenció. Apáti Miklós KÉK A TENGER (Thália Stúdió). Jani Ildikó, Geréb Attila és Hacser Józsa az előadás egyik jelenetében .

Next