Film Színház Muzsika, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-27 / 48. szám

TOMPA LÁSZLÓ ADY-ESTJE* Tompa László, aki ha­marosan a lámpák fénykö­rébe lép, nem először mond­ja Ady Endre szavait. Ezek a vérben és aranyban tün­döklő szavak szőtték át ko­rábban is előadóestjeinek maga válogatta és alakítot­ta anyagát. Ady vallomásai­ban találta meg a magyar­ság önmagáról formált ké­pét, ismeretét a múltról és sejtelmét a jövőről, és Ady üzenetei révén szólaltatta meg saját történelmi tapasz­talatait, felismeréseit. Az előadóművész rejtett szemé­lyességéről, a mesterség fi­lozófiájáról beszélek: arról, hogy a lámpák fénykörébe lépő férfi miként tölti meg saját igazságaival mások szavait, s miként tesz vallo­mást önmagáról, mondván a klasszikus szöveget. A színész emberi sorso­kat idéz a közönség elé, az előadóművész mindig gon­dolatokat , mások gondola­tait, de a saját gondolati rendszerét. Vannak előadók, akik a háttérben kívánnak maradni, s a pódiumot a felidézés eszközének tekin­tik, hogy elénk varázsolják egy író, egy költő személyi­ségét és emberi sorsát, egy korszak vagy egy irodalom természetét. Tompa László nem tartozik közéjük, ő nem másokról akar kész szavakkal képet festeni, ha­nem arról, hogyan látja ő az irodalmat, a nemzeti múltat, a közös gondokat és feladatokat. Midőn ezt mondom, nem mások fölé akarom emelni őt, pusztán szándékát és vállalkozását szeretném jellemezni. En­nek a vállalkozásnak a ten­gelyében ügyek állanak. Tompa szolgálatnak tekinti azt, amíg végez, közösségi pedagógiának, ha pedagó­gusnak tekintjük az írót, a publicistát is, nemcsak a ta­nárt. Szolgálata arra irányul, hogy teljesebben vehessük szellemi birtokunkba a nemzeti múltat, hallgassuk meg irodalmunk tanításait, s közös gondjaink áldozga­­tása, közös feladataink vég­zése közben ne mulasszuk el megszívlelni ezeket a ta­nításokat. Mert Apáczai Csere János, Bessenyei György és Kármán József éppúgy történelmi tanulsá­gokra és közös tennivalókra figyelmeztet, mint Ady Endre, József Attila, Né­meth László, Tamási Áron, Sütő András és Illyés Gyula. Az ő szavaik adtak alkal­mat Tompa Lászlónak arra, hogy állást foglaljon a tör­ténelmi hagyományok, a nemzeti művelődés, a közös­ségi tudat vagy éppen a ma­gyar kisebbségek dolgaiban. A mostani Ady-est is ilyen állásfoglalás. Anyaga A magyar Pimodán köré épül, ennek a keserű, mégis bátor vallomásnak a szöve­gét egészítik ki Ady Endre versei mellett Babits Mi­hály, Kosztolányi Dezső, József Attila és Németh László írásai. Keserű, még­is bátor vallomásnak mon­danám A magyar Pimodánt : keserű, hiszen arról ad szá­mot, hogy a magány és a tehetetlenség miként ker­get valakit a mámor karjai­ba, mégis bátor, minthogy a cselekvés meg nem alku­vó morálját hirdeti. Vallo­mása ez az előadóest Tom­pa Lászlónak is, és az ő konfessziója is keserűségről és merészségről tesz tanúsá­got. Neki is éreznie kellett a magány fájdalmát és a tehetetlenség nyűgét, azt, hogy igyekezete olykor át­hatolhatatlan falba ütközik. Mégis halad az útján to­vább, újra meg újra vallo­mást tesz önmagáról, felis­mert igazságairól, s konok hittel kezd újra küzdelem­be megint. A pódiumon en­nek a küzdelemnek és val­lomásnak a terét találta meg. Pomogáts Béla A bevezető előadás elhangzik az Egyetemi Színpadon 1983. november 38-án. PÁRBESZÉD : Dr. Kádár János (1066 Budapest, Zichy Jenő u. 41.) olvasónk hosszabb levélben vitatkozik néhány, az Erkel Színház Don Giovanni bemutatójáról megjelent írással: ■■Úgy gondolom, nemcsak az Operaházban, a Film Szín­ház Muzsika hasábjain sem árt a különböző vélemé­nyek szembesítése”, írja, s mivel magunk is így gondol­tuk és gondoljuk, nemcsak 46. számunkban adtunk helyt különböző álláspontoknak, de szívesen köztünk leveléből is, néhány, írásainkkal is vitatkozó részletet: „A művek - írja -,különösen a gyakran játszott, közismert remek­művek új megközelítését, tartalmi-formai újragondolását eleve elutasítani éppen olyan helytelen, mint a kritikát­­lan lelkendezés, a fogyatékosságok elhallgatása. Szín­házi életünk valósággal szenved a nagy egyéniségek hiányától. Egy Ljubimov-formátumú rendező megnyeré­sét éppen ezért csak üdvözölni lehet. Puszta megjele­nése máris felkavarta a több évtizedes állóvizet. A baj alighanem az lehet, hogy Ljubimov nem a számára leg­ideálisabb közegben­­ a színházban — lépett ismét a bu­dapesti közönség elé. Ljubimov ugyanis tipikus színházi rendező, az opera viszont — jóllehet zenés színház — egészen más, sajátos, öntörvényű műfaj, amelyet minde­nekelőtt a zene határoz meg. A színházban a szövegnek, a szituációknak többféle értelmezése lehet - és kell is, hogy legyen - az operában mindenféle értelmezésnek, újraértelmezésnek útját állhatja (és többnyire útját is állja) a zene. Éppen ezért az operaszínpad a legkevésbé alkalmas terep a művészi kísérletezésre ... Ha a kiindu­lás, a mű tartalmi megközelítése hibás, mit sem érnek a formai újdonságok, bármilyen sziporkázó ötletek le­gyenek is azok. Mert a szimbolikus (de vajon mit jelké­pező?) színpadkép, a „zenekar ősi jogaiba történő visz­­szahelyezése” (és ezáltal a játéktér már-már elviselhe­tetlen leszűkítése), az ide-oda lézengő, de tartalmi funk­ciót be nem töltő alteregók, a színpadi cselekménybe imitt-amott bekapcsolódó karmester, és a többi önma­gában érdekes és eredeti ötlet, bárhogy magyarázzuk is, mégsem több puszta formai bűvészkedésnél ... Az újdonság konzervatív alapon történő elutasítása éppen olyan ellenszenves, mint a kritikátlan lihegés, a belema­­gyarázgatás, a haladás lovagjának szerepében való pó­zolás. Egyes recenziókat olvasva különösen kényelmet­lenül érzi magát az ember. Vagy odaadó híve az elő­adásnak — ebben az esetben bebocsátást nyer a beava­tottak, a kor szellemi színvonalán álló intellektuelek tá­borába­­ vagy elutasítja azt — ekkor viszont maradi és dilettáns tökfilkó . . ." . Az Erkel Színház Don Giovanni-ját olyan kiemel­kedően izgalmas és jelentős teljesítménynek tekintjük, hogy természetesnek tartjuk a felette kialakult vitákat. De hiszen mindezt megírtuk 46. számunkban elég rész­letesen. Ezért szívesen közöltük kedves olvasónknak a lapunk több munkatársának írásával ellentétes vélemé­nyét is — függetlenül attól, hogy nem értünk vele egyet —, hiszen hagyomány nálunk, hogy helyt adunk a vitá­nak is ami, ismételjük, nem jelenti azt, hogy a bemuta­tó jelentőségét kiemelő gondolatainkat a leghatározot­tabban ne tartanánk fent továbbra is.­­ Korda Lajosné debreceni olvasónk írja: „Sportked­velő vagyok, és nagyon sokra tartom a televízió sport­­riportereinek munkáját. Ezért meglepett, hogy elmúlt he­ti, a Tévé Sport osztályáról szóló riportjukat olyan fotó­anyaggal illusztrálják, amelyik nem a sportosztály mun­katársait, hanem egy az ifjúsági osztály produkciójában készült adás jeleneteit ábrázolja.­­ Köszönjük a figyelmeztetést. Magunk is tudatában vagyunk a kettősségnek, amelyért — bár bennünket a sportszeretet vezetett, amikor sportjeleneteket mutató fel­vételeket közöltünk — olvasóink, és az illetékesek szíves elnézését kérjük. 21

Next