Film Színház Muzsika, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-27 / 48. szám
TOMPA LÁSZLÓ ADY-ESTJE* Tompa László, aki hamarosan a lámpák fénykörébe lép, nem először mondja Ady Endre szavait. Ezek a vérben és aranyban tündöklő szavak szőtték át korábban is előadóestjeinek maga válogatta és alakította anyagát. Ady vallomásaiban találta meg a magyarság önmagáról formált képét, ismeretét a múltról és sejtelmét a jövőről, és Ady üzenetei révén szólaltatta meg saját történelmi tapasztalatait, felismeréseit. Az előadóművész rejtett személyességéről, a mesterség filozófiájáról beszélek: arról, hogy a lámpák fénykörébe lépő férfi miként tölti meg saját igazságaival mások szavait, s miként tesz vallomást önmagáról, mondván a klasszikus szöveget. A színész emberi sorsokat idéz a közönség elé, az előadóművész mindig gondolatokat , mások gondolatait, de a saját gondolati rendszerét. Vannak előadók, akik a háttérben kívánnak maradni, s a pódiumot a felidézés eszközének tekintik, hogy elénk varázsolják egy író, egy költő személyiségét és emberi sorsát, egy korszak vagy egy irodalom természetét. Tompa László nem tartozik közéjük, ő nem másokról akar kész szavakkal képet festeni, hanem arról, hogyan látja ő az irodalmat, a nemzeti múltat, a közös gondokat és feladatokat. Midőn ezt mondom, nem mások fölé akarom emelni őt, pusztán szándékát és vállalkozását szeretném jellemezni. Ennek a vállalkozásnak a tengelyében ügyek állanak. Tompa szolgálatnak tekinti azt, amíg végez, közösségi pedagógiának, ha pedagógusnak tekintjük az írót, a publicistát is, nemcsak a tanárt. Szolgálata arra irányul, hogy teljesebben vehessük szellemi birtokunkba a nemzeti múltat, hallgassuk meg irodalmunk tanításait, s közös gondjaink áldozgatása, közös feladataink végzése közben ne mulasszuk el megszívlelni ezeket a tanításokat. Mert Apáczai Csere János, Bessenyei György és Kármán József éppúgy történelmi tanulságokra és közös tennivalókra figyelmeztet, mint Ady Endre, József Attila, Németh László, Tamási Áron, Sütő András és Illyés Gyula. Az ő szavaik adtak alkalmat Tompa Lászlónak arra, hogy állást foglaljon a történelmi hagyományok, a nemzeti művelődés, a közösségi tudat vagy éppen a magyar kisebbségek dolgaiban. A mostani Ady-est is ilyen állásfoglalás. Anyaga A magyar Pimodán köré épül, ennek a keserű, mégis bátor vallomásnak a szövegét egészítik ki Ady Endre versei mellett Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila és Németh László írásai. Keserű, mégis bátor vallomásnak mondanám A magyar Pimodánt : keserű, hiszen arról ad számot, hogy a magány és a tehetetlenség miként kerget valakit a mámor karjaiba, mégis bátor, minthogy a cselekvés meg nem alkuvó morálját hirdeti. Vallomása ez az előadóest Tompa Lászlónak is, és az ő konfessziója is keserűségről és merészségről tesz tanúságot. Neki is éreznie kellett a magány fájdalmát és a tehetetlenség nyűgét, azt, hogy igyekezete olykor áthatolhatatlan falba ütközik. Mégis halad az útján tovább, újra meg újra vallomást tesz önmagáról, felismert igazságairól, s konok hittel kezd újra küzdelembe megint. A pódiumon ennek a küzdelemnek és vallomásnak a terét találta meg. Pomogáts Béla A bevezető előadás elhangzik az Egyetemi Színpadon 1983. november 38-án. PÁRBESZÉD : Dr. Kádár János (1066 Budapest, Zichy Jenő u. 41.) olvasónk hosszabb levélben vitatkozik néhány, az Erkel Színház Don Giovanni bemutatójáról megjelent írással: ■■Úgy gondolom, nemcsak az Operaházban, a Film Színház Muzsika hasábjain sem árt a különböző vélemények szembesítése”, írja, s mivel magunk is így gondoltuk és gondoljuk, nemcsak 46. számunkban adtunk helyt különböző álláspontoknak, de szívesen köztünk leveléből is, néhány, írásainkkal is vitatkozó részletet: „A művek - írja -,különösen a gyakran játszott, közismert remekművek új megközelítését, tartalmi-formai újragondolását eleve elutasítani éppen olyan helytelen, mint a kritikátlan lelkendezés, a fogyatékosságok elhallgatása. Színházi életünk valósággal szenved a nagy egyéniségek hiányától. Egy Ljubimov-formátumú rendező megnyerését éppen ezért csak üdvözölni lehet. Puszta megjelenése máris felkavarta a több évtizedes állóvizet. A baj alighanem az lehet, hogy Ljubimov nem a számára legideálisabb közegben a színházban — lépett ismét a budapesti közönség elé. Ljubimov ugyanis tipikus színházi rendező, az opera viszont — jóllehet zenés színház — egészen más, sajátos, öntörvényű műfaj, amelyet mindenekelőtt a zene határoz meg. A színházban a szövegnek, a szituációknak többféle értelmezése lehet - és kell is, hogy legyen - az operában mindenféle értelmezésnek, újraértelmezésnek útját állhatja (és többnyire útját is állja) a zene. Éppen ezért az operaszínpad a legkevésbé alkalmas terep a művészi kísérletezésre ... Ha a kiindulás, a mű tartalmi megközelítése hibás, mit sem érnek a formai újdonságok, bármilyen sziporkázó ötletek legyenek is azok. Mert a szimbolikus (de vajon mit jelképező?) színpadkép, a „zenekar ősi jogaiba történő viszszahelyezése” (és ezáltal a játéktér már-már elviselhetetlen leszűkítése), az ide-oda lézengő, de tartalmi funkciót be nem töltő alteregók, a színpadi cselekménybe imitt-amott bekapcsolódó karmester, és a többi önmagában érdekes és eredeti ötlet, bárhogy magyarázzuk is, mégsem több puszta formai bűvészkedésnél ... Az újdonság konzervatív alapon történő elutasítása éppen olyan ellenszenves, mint a kritikátlan lihegés, a belemagyarázgatás, a haladás lovagjának szerepében való pózolás. Egyes recenziókat olvasva különösen kényelmetlenül érzi magát az ember. Vagy odaadó híve az előadásnak — ebben az esetben bebocsátást nyer a beavatottak, a kor szellemi színvonalán álló intellektuelek táborába vagy elutasítja azt — ekkor viszont maradi és dilettáns tökfilkó . . ." . Az Erkel Színház Don Giovanni-ját olyan kiemelkedően izgalmas és jelentős teljesítménynek tekintjük, hogy természetesnek tartjuk a felette kialakult vitákat. De hiszen mindezt megírtuk 46. számunkban elég részletesen. Ezért szívesen közöltük kedves olvasónknak a lapunk több munkatársának írásával ellentétes véleményét is — függetlenül attól, hogy nem értünk vele egyet —, hiszen hagyomány nálunk, hogy helyt adunk a vitának is ami, ismételjük, nem jelenti azt, hogy a bemutató jelentőségét kiemelő gondolatainkat a leghatározottabban ne tartanánk fent továbbra is. Korda Lajosné debreceni olvasónk írja: „Sportkedvelő vagyok, és nagyon sokra tartom a televízió sportriportereinek munkáját. Ezért meglepett, hogy elmúlt heti, a Tévé Sport osztályáról szóló riportjukat olyan fotóanyaggal illusztrálják, amelyik nem a sportosztály munkatársait, hanem egy az ifjúsági osztály produkciójában készült adás jeleneteit ábrázolja. Köszönjük a figyelmeztetést. Magunk is tudatában vagyunk a kettősségnek, amelyért — bár bennünket a sportszeretet vezetett, amikor sportjeleneteket mutató felvételeket közöltünk — olvasóink, és az illetékesek szíves elnézését kérjük. 21