Film Színház Muzsika, 1983. január-júnus (27. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-18 / 25. szám
MESTERSÉGE: VERSSZOLGÁLATOS HORVÁTH FERENC KÖSZÖNTÉSE Mestersége színész? Diploma, vagy szívósan végzett színpadi gyakorlat folytán sokak személyi nyilvántartásában állhat foglalkozásként. Horváth Ferenc az időnek annyi szorítása közepette, máskor hivatali kénytelenségben is tapintatos művészemberként évtizedben mérhetően még csak epizodistaként se köszönhette meg az estéli tapsokat. Mégsem ernyedt el. Nem került a tapsrendek második sorába, ahol is a nappali elégedetlenséget félszájból újabb fanyar s hitetlen jegyzettel lehet megtoldani, miközben az első sort, az előadás vivőit a publikum élteti. Horváth Ferencet minden időkben megtartotta a vers szeretete, amely nem egyszerűen a magánélet körében szerzett erőt és örömet, hanem klubokban, munkásotthonokban több ezer személyes színházak áramkörébe tudta kapcsolni Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Nagy László, s a magyar költészet annyi kiválóságának gondolatait. Most megjelent Credo című lemezén is hallhatjuk Horváth Ferenc előadásában Ady: A Duna vallomása című versét. S annyi között is különös nyomatékkal személyes és tágabb közösségi megszenvedettséggel mondja: „A Duna-táj dús villámhárító, / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték.” Halottas estéket, napokat s éveket élt Horváth Ferenc Mohácstól át egészen Ukrajnán a fogolytáborig, amelynek elmondására alig-alig találtatott költői szó. Ott és akkor törvénytelenkedett a rendszerrel, ahogyan a megbízatások kívánták. Az ebből következő büntetés, börtön és testi megaláztatás emberi ésszel is beláthatóak lettek volna számára. De így a bűne az volt, hogy megszületett. S a már-már embertelen megtiprások közepette nagyon másféle szolgálatosként, pódiumtól, munkásotthonok közönségétől eltiltva, bajtársai, sorstársai között is Horváth Ferenc a vers szolgálatosa maradt. Akkor és azóta is, méltóságot, erőt s hitet adott a költészet erejével. A túrkevei negyedik elemista kisdiák, aki hatvan esztendővel ezelőtt egy Petőfi-verssel egy osztályközösség előtt vizsgázott még, majd Ódry Árpád tanítványaként, színpadra, pódiumra jutva egyre több költőt fedezett fel magának, s fedeztetett fel közönséggel. Százakat, ezreket elvezetvén azon az úton, amikor is a kor modorából, az öntetszelgő külsőségességből kilépve a cselekvő gondolat erejére emelte a költészet hatalmát. Babits Jónásának sorsát is megélt Horváth Ferencet irigységgel is szemlélhetjük, mert a történelmi-társadalmi cselekvés terepén elvégeznivaló dolgokat tudhatott magának. S mai, túlkoros gyermekségünkben ugyan mire van esély? Válaszként kedves mesterének és harcostársának, Baló Elemérnek a történetét idézi fel. Egy irodalmi esten valamennyi verset betiltott a cenzúra, s hiába dúlt a vita a terembe rendelt rendőrtiszttel, egy vers elmondására se mutatkozott engedékenység. Baló végül azt kérte: legalább az egyszereggyel hadd szerepeljen a pódiumon. Nagy harc eredményeképp Baló elmondhatta az egyszeregyet. Roppant közönségsikerrel. A „szégyen kalodába” zárt cselekvő ember sohasem adhatja fel. Egyszer egy az egy. Egy ember még semmi. Kétszer kettő, négy, s ez már valami. Több ember tömörülése egyetakarás harca, a közös hitvallás már a győzelem esélyét is megvillantja. Tízszer tíz az száz, dühödt szenvedéllyel és fenyegetéssel recsegett Baló Elemér hangja. S a pódiumnak ebben sokasító erejében hitt, hisz dolgozott és dolgozik Horváth Ferenc is. Szállt és száll a költemény, szólt és szól a költemény Horváth Ferenc ajkáról, Horváth Ferenc szolgálatában. A minapában a Tiszát mormolta otthonában: „Másfelől a Tisza túlsó partján...”; felesége kérdezte, miért foglalkozik a verssel, hisz annyiszor mondta, s tudja is. Még nem látom eléggé a túlsó partot. S látnom kell — válaszolta Petőfi adjutánsa. Kívánjuk Horváth Ferencnek, hogy még sokáig lássa és láttassa velünk a versek, a költészet átelleni pártját. Nemcsak pódiumon van szükség továbbra is az ő szolgálatára, hanem személyes szavára is kíváncsiak vagyunk. Hogy a reá jellemző szemérmes, ám hiteles tanulsággal szóljon a megélt időről, s mondja el egy-egy költőhöz, vershez vezető útját. A költészetnek abban a forráskutató hivatásában, amelyről József Attila is szólott. Gobbi Hildát talán ma már csak ő említi Hiluskának, születésnapján Heltai Jenő A vén kocsis dalával köszöntötte a Katona József Színházban: „öreg idő, este van / Lassan menni, megpihenni, / Hogy ne bántson senki, semmi.” Ha esteledik is, nem megpihenni, kedves Horváth Ferenc! (ablonczy) Fotó: Huschi János