Film Színház Muzsika, 1983. július-december (27. évfolyam, 27-53. szám)

1983-12-10 / 50. szám

BARABÁS TIBOR: LISZT FERENC HAZATÉRÉSE A Pressburger Zeitung 1820. november 28-i száma egy főrangú kegyről értesítette olvasóit: „A múlt vasárnap, november 26-án Liszt Ferenc, a ki­lencéves virtuóz abban a megtiszteltetésben része­sült, hogy az itteni főran­gú körök és művészetbará­tok előtt gróf Esterházy Mihály úr lakásán bemu­tathatta zongorajátékát. A művész rendkívüli érett­sége, az elébe tett, legnehe­zebb művek villámgyors megértése, lapról rögtön­zött játéka általános cso­dálatot keltett. Tehetsége a legnagyszerűbb remények­re jogosít.” A lelkesítő be­mutatkozást tett követte. Hat főrend hatszáz forint évi ösztöndíjjal biztosítot­ta Liszt Ferenc további kül­földi tanulmányait. Liszt szülőhelye Doborján. Apja, az Esterházyak alkalma­zottja, majd zenésze kilenc­éves fiával Bécsbe költö­zött. Roppant benyomások halványították el a gyer­mekben a hazai képeket. Bécs, a császárváros, a ta­nulmányok és kitűnő mes­terei: Carl Czerny és An­tonio Salieri. A pálya fel­felé ível, a művészet és a párizsi társadalom csúcsai­ra visz. 1824-ben a párizsi Drapeau Blanc mindent túlszárnyaló elismeréssel írt a tizenhárom éves pia­nistáról : „Tegnap este óta hiszek a lélekvándorlás­ban. Az a meggyőződésem, hogy Mozart lelke és gé­niusza az ifjú Lisztbe köl­tözött. Igen, ő maga Mo­zart!” Az a tíz év, amely a párizsi és nemzetközi hangversenytermek és sza­lonok minden elismerését megszerezte számára, nem­csak sikereket jelentett, ha­nem művészi és emberi ér­­lelődést is. Huszonnégy éves, amikor a dicsőített fiatal mester tanulmányt ír a Gazetta musicalében, a címe: „A zeneművészek társadalmi helyzetéről”. A mesterek szenvedéseinek és küzdelmeinek kínzó emlé­keivel kezdődik ez az ön­vallomás. „Ha arra a vég­zetes hallgatásra gondolok, amely egy Beethoven, egy Mozart, egy Schubert leg­nagyobb műveit kísérte, s ugyanakkor arra a lármás lelkendezésre, amellyel nyomorúságos semmisége­ket fogadtak, közel állok a kétségbeeséshez.” Keserű csalódással ír a szalonok hölgyeiről. Azt hiszik, hogy drágakövekkel ékesítve nagy esztétikai kérdésekről dönthetnek, s a legnagyobb alkotásokról fitymálva, szellemeskedve fecseghet­nek. Ez a társadalmi élet azt a kínzó kérdést teszi fel a művésznek, hogy többnek számíthat-e, mint kellemetes időtöltésnek, szalonok szórakoztatójának. És így kiált fel Liszt: „Vé­gül is mi a művészet? Nem az, amiről én egykor ál­modtam, hanem csak a szerencse, a világ javaival elhalmozottak ízletes, íny­csiklandó tápláléka?” Így érez Liszt Ferenc, Marie d’Agoult grófnő szerelme, Párizs ünnepelt művésze. Az ilyen mester sohasem szakadhat el minden mű­vészet ihletőjétől, a szülő­földtől. Ez a szenvedély csak a hűség szólamában találhatja meg a benső hangokat. Mert Liszt éle­tének legboldogabb napja az volt, amikor újra ma­gyarnak érezte magát. Az 1838. év elejét Liszt d’Agoult grófnővel Olasz­országban töltötte. Itt szü­letett meg második gyer­mekük : Cosima. A Como­­te mellől előbb Milánóba, majd Velencébe mentek. Egy nap a San Marco té­ren, a „Caffe Flórián” te­raszán ült a grófnővel, amikor egy újságárus gyer­mek a fülébe ordította: Ár­víz Magyarországon! Liszt megrendülve ol­vasta a Pest-Buda pusztu­lásáról szóló híreket, és noha a grófnő még gyenge volt — elkeseredett vita után —, elhatározta, hogy azonnal Magyarországra siet. Április 9-én Bécsig jutott, ahol több koncertet adott az árvíz sújtotta or­szág megsegítésére. A hangversenyek hatalmas jövedelmét Magyarország­nak adta, de ő maga d’Agoult grófnő súlyos be­tegsége miatt visszatért Velencébe. Hogy mit ér­zett? Egy párizsi barátjá­nak írta: „Valami ellenáll­hatatlan erő arra ösztön­zött, hogy álljak a szeren­csétlenek mellé. De mi­lyen módon segítsek, se­gíthetek én, aki semmit sem mondhat magáénak, ami az embert hatalmassá teszi, se gazdaságom, sem világi hatalmam. Mindegy — mégis előre! Nagyon is azt érzem, hogy a szívem nem talál nyugalmat, a sze­memre nem jöhet álom, amíg obulusaimmal nem adózok ennek a nyomorú­ságnak az enyhítésére.” Lambert Massart-hoz írta: „Hogy is képzelhettem vol­na, hogy más országban jöttem világra, hogy ereim­ben más emberfaj vére pezsdül, hogy hozzátarto­zóim másutt élnek ... Sú­lyos esemény ébresztette föl bennem azt az érzést, amelyről azt hittem, hogy kihalt, pedig csak szuny­­nyadott... E belső küzde­lem érzéseiből bontakozott ki előttem a haza képe. Hirtelen a múltba képzel­tem magam, és a szívem­ben tisztán és érintetlenül megtaláltam a gyermekko­ri emlékek kincseit. Gaz­dag vidék tárult szemem elé, a jól ismert erdő, va­dászokat láttam dús fái közt, a sziklákhoz verődő, rohanó Dunát, a határtalan és buja réteket, a szelíden legelésző nyájakat. Ez a Magyar Haza, az erős és termékeny föld, amely olyan nemes fiakat szült. — Én is! Én is! — én is ehhez az ősi és erős törzs­höz tartozom! — kiáltot­tam fel az égő honvágy­tól! Ó, távoli, szépséges Ha­zám ! . .. Ismeretlen bará­taim! Távoli nagy-nagy családom! Fájdalmas sikol­tásod visszatérített, haza­vezetett Hozzád! — Ez a nemzet mindig büszke volt és hősi! Ezekben a hatal­mas szívekben mind a mai napig erős és nagyszerű ér­zések éltek. E magas hom­lokok nem ismerhetik a szolgasorsot és szellemi sze­génységet. Dicsőséges jö­vő elé néznek, mert bátrak és erősek, mert semmi sem emésztette fel akaratunkat, és semmi sem csalta meg reményeinket... Előre! Előre! Sokáig nélkülözött Hazám, nem kívánok egye­bet, mint hogy szent földe­den újra megtaláljam ön­magamat, s lelkemben megtisztuljak.” Christein Liszt­ életrajzá­ban feljegyzi: „A velen­ceiek nagyrabecsülésébe, tiszteletébe, rajongásába belejajdult Liszt szenvedő hazaszeretete. Felugrott, és szinte felordított: Lovakat! Lovakat! A hazámat aka­rom látni! Mit kezdjek ezekkel a magasztaló, de mégiscsak idegen ünneplé­sekkel? ... Előre, Magyar­­országba!” 1839. december 18-án Pozsonyban ünnepelték. A diéta megszakította üléseit, a Duna-híd majdnem le­szakadt a várakozó és ün­neplő tömegektől. 1839. de­cember 24-én Pest úgy fo­gadta Lisztet, ahogy előt­te soha senkit. 29-én a Vi­gadóban tartott második hangversenyét a Rákóczi­indulóval fejezte be. A ha­tás leírhatatlan volt. Po­zsonyban pénzt gyűjtöttek a szobrára, de a nagy ösz­­szeget — Liszt kérésére — egy Párizsba küldendő ma­gyar szobrásznövendék ösz­töndíjára fordították. A Kaszinóban rendezett ün­nepi vacsorán vetette fel Liszt először a Magyar Ze­neakadémia megalapítását, amelynek anyagi és erköl­csi támogatására 1840. ja­nuár 4-én Liszt a Nemzeti Színházban hangversenyt rendezett. Magyar ruhában jelent meg. Óriási hatást keltő hangverseny után egy díszruhás küldöttség re­mekbe készült, régi ma­gyar kardot nyújtott át Lisztnek, aki nagy fölin­dultán így válaszolt az üd­vözlésre : „Minden erőmmel azon leszek, hogy hazám iránti hálámat művekkel és tet­tekkel lerójam!... Ezt a kardot, amelyet egykor a haza védelmében suhogtat­tak, most gyenge és békés kezekbe adták. Nem szim­bólum-e ez? Mintha azt mondanák: Magyarország, miután annyi diadalt ara­tott a csatatereken, most a művészetektől, az iroda­lomtól, a tudománytól, a béke barátaitól várja újabb dicsőségét. Az ész és mun­ka embereinek nem kevés­bé nemes a feladatuk, hősi a küldetésük. És egyetlen dicsőségnek sem szabad Magyarországtól elmarad­nia, mert a mi hazánk arra hivatott, hogy hősiessége és békés szelleme teljébe a nemzetek élén járjon.” Liszt január 15-én eluta­zott Pestről. Tizenhét nap alatt kilenc hangversenyt adott. Pestről Pozsonyba ment, később Sopronba, ahol utoljára játszott. (Mint mondják, Petőfi is ott volt ezen a hangverse­nyen.) Végül földijei meg­hívására szülőfalujába ment, ahol a falu népe ze­nével, tánccal ünnepelte nagy fiát, noha tél volt és dermesztő hideg. Liszt mégis a tavaszt látta, a do­­borjáni erdőt, a szántásra készülő népet, a kocsmá­ból kihangzó nótaszó so­káig visszhangzott benne, és minden kép, emlék és dallam egyetlen érzésbe ol­vadt: zenébe önteni Ma­gyarországot ... 12

Next