Film Színház Muzsika, 1983. július-december (27. évfolyam, 27-53. szám)
1983-12-10 / 50. szám
BARABÁS TIBOR: LISZT FERENC HAZATÉRÉSE A Pressburger Zeitung 1820. november 28-i száma egy főrangú kegyről értesítette olvasóit: „A múlt vasárnap, november 26-án Liszt Ferenc, a kilencéves virtuóz abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az itteni főrangú körök és művészetbarátok előtt gróf Esterházy Mihály úr lakásán bemutathatta zongorajátékát. A művész rendkívüli érettsége, az elébe tett, legnehezebb művek villámgyors megértése, lapról rögtönzött játéka általános csodálatot keltett. Tehetsége a legnagyszerűbb reményekre jogosít.” A lelkesítő bemutatkozást tett követte. Hat főrend hatszáz forint évi ösztöndíjjal biztosította Liszt Ferenc további külföldi tanulmányait. Liszt szülőhelye Doborján. Apja, az Esterházyak alkalmazottja, majd zenésze kilencéves fiával Bécsbe költözött. Roppant benyomások halványították el a gyermekben a hazai képeket. Bécs, a császárváros, a tanulmányok és kitűnő mesterei: Carl Czerny és Antonio Salieri. A pálya felfelé ível, a művészet és a párizsi társadalom csúcsaira visz. 1824-ben a párizsi Drapeau Blanc mindent túlszárnyaló elismeréssel írt a tizenhárom éves pianistáról : „Tegnap este óta hiszek a lélekvándorlásban. Az a meggyőződésem, hogy Mozart lelke és géniusza az ifjú Lisztbe költözött. Igen, ő maga Mozart!” Az a tíz év, amely a párizsi és nemzetközi hangversenytermek és szalonok minden elismerését megszerezte számára, nemcsak sikereket jelentett, hanem művészi és emberi érlelődést is. Huszonnégy éves, amikor a dicsőített fiatal mester tanulmányt ír a Gazetta musicalében, a címe: „A zeneművészek társadalmi helyzetéről”. A mesterek szenvedéseinek és küzdelmeinek kínzó emlékeivel kezdődik ez az önvallomás. „Ha arra a végzetes hallgatásra gondolok, amely egy Beethoven, egy Mozart, egy Schubert legnagyobb műveit kísérte, s ugyanakkor arra a lármás lelkendezésre, amellyel nyomorúságos semmiségeket fogadtak, közel állok a kétségbeeséshez.” Keserű csalódással ír a szalonok hölgyeiről. Azt hiszik, hogy drágakövekkel ékesítve nagy esztétikai kérdésekről dönthetnek, s a legnagyobb alkotásokról fitymálva, szellemeskedve fecseghetnek. Ez a társadalmi élet azt a kínzó kérdést teszi fel a művésznek, hogy többnek számíthat-e, mint kellemetes időtöltésnek, szalonok szórakoztatójának. És így kiált fel Liszt: „Végül is mi a művészet? Nem az, amiről én egykor álmodtam, hanem csak a szerencse, a világ javaival elhalmozottak ízletes, ínycsiklandó tápláléka?” Így érez Liszt Ferenc, Marie d’Agoult grófnő szerelme, Párizs ünnepelt művésze. Az ilyen mester sohasem szakadhat el minden művészet ihletőjétől, a szülőföldtől. Ez a szenvedély csak a hűség szólamában találhatja meg a benső hangokat. Mert Liszt életének legboldogabb napja az volt, amikor újra magyarnak érezte magát. Az 1838. év elejét Liszt d’Agoult grófnővel Olaszországban töltötte. Itt született meg második gyermekük : Cosima. A Comote mellől előbb Milánóba, majd Velencébe mentek. Egy nap a San Marco téren, a „Caffe Flórián” teraszán ült a grófnővel, amikor egy újságárus gyermek a fülébe ordította: Árvíz Magyarországon! Liszt megrendülve olvasta a Pest-Buda pusztulásáról szóló híreket, és noha a grófnő még gyenge volt — elkeseredett vita után —, elhatározta, hogy azonnal Magyarországra siet. Április 9-én Bécsig jutott, ahol több koncertet adott az árvíz sújtotta ország megsegítésére. A hangversenyek hatalmas jövedelmét Magyarországnak adta, de ő maga d’Agoult grófnő súlyos betegsége miatt visszatért Velencébe. Hogy mit érzett? Egy párizsi barátjának írta: „Valami ellenállhatatlan erő arra ösztönzött, hogy álljak a szerencsétlenek mellé. De milyen módon segítsek, segíthetek én, aki semmit sem mondhat magáénak, ami az embert hatalmassá teszi, se gazdaságom, sem világi hatalmam. Mindegy — mégis előre! Nagyon is azt érzem, hogy a szívem nem talál nyugalmat, a szememre nem jöhet álom, amíg obulusaimmal nem adózok ennek a nyomorúságnak az enyhítésére.” Lambert Massart-hoz írta: „Hogy is képzelhettem volna, hogy más országban jöttem világra, hogy ereimben más emberfaj vére pezsdül, hogy hozzátartozóim másutt élnek ... Súlyos esemény ébresztette föl bennem azt az érzést, amelyről azt hittem, hogy kihalt, pedig csak szunynyadott... E belső küzdelem érzéseiből bontakozott ki előttem a haza képe. Hirtelen a múltba képzeltem magam, és a szívemben tisztán és érintetlenül megtaláltam a gyermekkori emlékek kincseit. Gazdag vidék tárult szemem elé, a jól ismert erdő, vadászokat láttam dús fái közt, a sziklákhoz verődő, rohanó Dunát, a határtalan és buja réteket, a szelíden legelésző nyájakat. Ez a Magyar Haza, az erős és termékeny föld, amely olyan nemes fiakat szült. — Én is! Én is! — én is ehhez az ősi és erős törzshöz tartozom! — kiáltottam fel az égő honvágytól! Ó, távoli, szépséges Hazám ! . .. Ismeretlen barátaim! Távoli nagy-nagy családom! Fájdalmas sikoltásod visszatérített, hazavezetett Hozzád! — Ez a nemzet mindig büszke volt és hősi! Ezekben a hatalmas szívekben mind a mai napig erős és nagyszerű érzések éltek. E magas homlokok nem ismerhetik a szolgasorsot és szellemi szegénységet. Dicsőséges jövő elé néznek, mert bátrak és erősek, mert semmi sem emésztette fel akaratunkat, és semmi sem csalta meg reményeinket... Előre! Előre! Sokáig nélkülözött Hazám, nem kívánok egyebet, mint hogy szent földeden újra megtaláljam önmagamat, s lelkemben megtisztuljak.” Christein Liszt életrajzában feljegyzi: „A velenceiek nagyrabecsülésébe, tiszteletébe, rajongásába belejajdult Liszt szenvedő hazaszeretete. Felugrott, és szinte felordított: Lovakat! Lovakat! A hazámat akarom látni! Mit kezdjek ezekkel a magasztaló, de mégiscsak idegen ünneplésekkel? ... Előre, Magyarországba!” 1839. december 18-án Pozsonyban ünnepelték. A diéta megszakította üléseit, a Duna-híd majdnem leszakadt a várakozó és ünneplő tömegektől. 1839. december 24-én Pest úgy fogadta Lisztet, ahogy előtte soha senkit. 29-én a Vigadóban tartott második hangversenyét a Rákócziindulóval fejezte be. A hatás leírhatatlan volt. Pozsonyban pénzt gyűjtöttek a szobrára, de a nagy öszszeget — Liszt kérésére — egy Párizsba küldendő magyar szobrásznövendék ösztöndíjára fordították. A Kaszinóban rendezett ünnepi vacsorán vetette fel Liszt először a Magyar Zeneakadémia megalapítását, amelynek anyagi és erkölcsi támogatására 1840. január 4-én Liszt a Nemzeti Színházban hangversenyt rendezett. Magyar ruhában jelent meg. Óriási hatást keltő hangverseny után egy díszruhás küldöttség remekbe készült, régi magyar kardot nyújtott át Lisztnek, aki nagy fölindultán így válaszolt az üdvözlésre : „Minden erőmmel azon leszek, hogy hazám iránti hálámat művekkel és tettekkel lerójam!... Ezt a kardot, amelyet egykor a haza védelmében suhogtattak, most gyenge és békés kezekbe adták. Nem szimbólum-e ez? Mintha azt mondanák: Magyarország, miután annyi diadalt aratott a csatatereken, most a művészetektől, az irodalomtól, a tudománytól, a béke barátaitól várja újabb dicsőségét. Az ész és munka embereinek nem kevésbé nemes a feladatuk, hősi a küldetésük. És egyetlen dicsőségnek sem szabad Magyarországtól elmaradnia, mert a mi hazánk arra hivatott, hogy hősiessége és békés szelleme teljébe a nemzetek élén járjon.” Liszt január 15-én elutazott Pestről. Tizenhét nap alatt kilenc hangversenyt adott. Pestről Pozsonyba ment, később Sopronba, ahol utoljára játszott. (Mint mondják, Petőfi is ott volt ezen a hangversenyen.) Végül földijei meghívására szülőfalujába ment, ahol a falu népe zenével, tánccal ünnepelte nagy fiát, noha tél volt és dermesztő hideg. Liszt mégis a tavaszt látta, a doborjáni erdőt, a szántásra készülő népet, a kocsmából kihangzó nótaszó sokáig visszhangzott benne, és minden kép, emlék és dallam egyetlen érzésbe olvadt: zenébe önteni Magyarországot ... 12