Film Színház Muzsika, 1983. július-december (27. évfolyam, 27-53. szám)
1983-12-17 / 51. szám
BAJOMI LÁZÁR ENDRE SARAH ÉS A MAGYAROK „Sarah” természetesen Sarah Bernhardt, akiről világsikerű darabot írt a Murrell Wilson páros. Most, hogy nálunk is színre került, a mű fordítója így nyilatkozott: „Furcsa módon Sarah Bernhardt-ról, aki több ízben is turnézott Magyarországon, végtelenül keveset tudunk.” Így igaz! Pedig... pedig a hazai lapok is évtizedekig cikkeztek róla, és valóban, öt ízben járt e hazában. Egyszer, az akaratos magyar publikum még azt is elérte, hogy a kitűzött Hernani helyett egyik parádés szerepében lépjen fel, éspedig Racine Phaedrájában. Ez 1891-ben történt. Egy másik alkalommal, 1904-ben, a vendégszereplő világhíresség társulatával együtt megtekintette a János vitéz próbáját és — mint Kellér Andor írja — „egyetlen szót sem értettek az egzotikus színdarabból, de szemük könnyes lett”. „ORDONGOS ASSZONY” Ambrus Zoltán, a magyar színikritika „atyja” — amint írásainak a most megjelent kitűnő válogatásában is olvasható — már 1888-ba fölfigyelt rá. Sarah című méltatásában ilyesmiket olvashatunk az akkor negyvennégy éves művésznőről: „ördöngös asszony ... boszorkányság ... bűvös... a Mi Időnk királynéja ... varázslónő ... érzéki erő ... Megbabonázza a férfiakat, s egy mozdulatára egészséges agyvelőkben a középkori barátok érzéki látomásai villannak át... soha még asszonyabb asszony nem mosolygott, csicsergett, imbolygott — nem sündörgött, hajlongott, ölelkezett — nem fetrengett és vonaglott színpadon .. Ambrus csak páholya mélyéről figyelte Sarah-t. Akadt azonban ebben az 1888-as évben olyan magyar is, aki szoros barátságban volt vele, éspedig nem is akárki, hanem az ifjú Justh Zsigmond, aki Naplójában sűrűn emlegeti. A lehető legrészletesebben tájékoztat személyéről, öltözködéséről, még a lakás alaprajzát is lerajzolja! Megtudjuk, hogy háromszögletű sárga és kék selyemből készült sapkát visel, „testét rózsaszín plüss és halványzöld selyem betétű neglizsé fedi” és „szinte versenyt dalol madaraival”. Egyszer írófülkéjében fogadta a szép szőke szakállú magyar divatfit, „nagy, prémes lábzsákban, dideregve, pedig a kabinetben lehet vagy 22 fok”. A párizsi szalonok süppeteg szőnyegein bennfentes biztonsággal lépdelő író természetesen elment a próbákra is: „Sarah a súgólyuk felett egy számára összeütött, a nézőtér oldaláról zárt, szekrényszerű alkotmányban ül, és onnan dirigálja a színészeket ... minden pillanatban felugrik a helyéről, s a színészek közé állva eljátssza hol az egyik, hol a másik szerepét.” Sarah egyébként megbízta ifjú hódolóját: írjon neki darabot, és Justh le is fordította neki Endre király és Nápolyi Johanna történetét, de nem került színre. Egy ízben, amikor egy műterembe látogattak, Justh vonszolta fel „az istennőt” az ötödik emeletre: „kétszer leült a lépcsőn, s kifejti, hogy nem megy tovább, nem bír ... nem akar.” Sarah, akiről leszögezte, hogy „ő fejezi ki korunkat a művészek és az asszonyok között leginkább”, egyszer a színházi próbán befestette Justh szemöldökét feketére, majd fehérre. Néha együtt reggelizett vele (ez az étkezés azonban inkább ebéd lehetett) : „A reggeli, az erős, nehéz borok... felvillanyozzák: csupa szellem. A primitív-tragikus, s amellett szfinxszerűen ultramodern Sarah egy fél órára parisienne lesz. Igen sokat nevetünk.” Egy februári reggelen műteremlátogatásra mennek. Sarah öltözéke: „Fekete arannyal hímzett frígiaisapka-szerű süveg, amelyből elöl és hátul kicsügg aranyveres haja. Barna bársony földig érő bunda, igen magas prémgallér, amely végigfut ruháján, s a bunda alján.” „NŐ-NAPÓLEON” Ady, a másik nagy Párizs-járó magyar, viszont csak messziről láthatta, mert — örök sérelemként — a díva, kiről már 1904- ben azt írta, hogy „annyira a halhatatlanságé, hogy ... a novellákban úgy írnak (róla), mint a monumentumokról, mint a Victor Hugo-szoborról vagy a Lánchídról”, nos, a művésznő nem fogadta a magyar hírlapírót. Erről írta 1905- ben: „Sarah egy, Sarah nagy... Nincs mása , a legnagyobb francia aszszony. Neki mindent szabad. Még olyan nagyon udvariatlannak is lenni, mint amilyen hozzám volt. Egy barátja ajánlólevelére utalva kértem meg tömjénes levélben, mikor fogadhat néhány percre... Én a nyakam teszem le, hogy a nagy Sarah nem tudja, milyen országban van Budapest ... Pedig az utolsó két században sokszor járt ott s rakott zsebre becsületes magyar összegeket.” Ettől kezdve Ady mindig gunyoros hódolattal ír róla: „Hogy ez a nő fenomén, egyetlen és dicsőséges, mindenki tudja róla... Ez a nő-Néró, vagy, hogy gálánsabbak legyünk: a nő- Napóleon ... A színpad historikusai megállapították már róla régen, hogy talán Talmát kivéve e hasonló színpadi zseni még nem élt. Ez neki mind kevés, ő örökké akar élni, s miután riválisa nincs, le akarja főzni önmagát.” A magyar költő-tudósító tucatnyi cikkben számolt be Sarah házasságáról, pörösködéseiről, gazdaságáról („azt beszélik, hogy egy ezüst tálat tölt meg arannyal. Ez a házi kassza.”), külföldi vendégszerepléseiről stb. 1906- ban jegyzi fel: „... csakugyan nagyasszony. Valamikor... eposzt fognak írni róla”. De ugyanakkor „öregasszonynak” CSIPETNYI IRÓNIA Amikor a Filmcsillag című „mai tárgyú” operett született, e sorok írója ugyancsak gyerek volt, és Jurij Miljutyin valamint Iszak Dunajevszkij művének mostani, kaposvári rendezője, Ács János alighanem még nem is élt, így kevés emléke lehet arról, hogy naponta hányszor hangzott el a rádióban például a „Szél, szállj Keletről hozzánk” lelkesítő indulódallama. Jó zene volt, fülbemászó és énekelhető, ahogy most mondanánk: „tömegigényt elégített ki”. És mint minden népszerű műfaj, a szovjet nagyoperett is jellemző volt a korára, célja a termelésben megfáradt dolgozók szórakoztatása, természetesen a kor aktuális eszméinek jegyében. Ekkoriban például számos életrajz-film készült a MOSZFILM stúdióiban, lehetőleg a termelés frontján kiemelkedőt nyújtó élő személyekről. Ez adta az alapötletet az operett történetéhez, mely ugyancsak a bevált bohózatdramaturgia szabályai szerint bonyolódik: a szép, ám szigorú atomfizikusnőről is ilyen film készül, meg is találják hozzá egy kezdő színésznőben a tökéletes hasonmását, őt azonban korántsem hevítik föl annyira a tudomány eszméi, ennek ellenére minduntalan összetévesztik őket. Így történhet, hogy Verocska táncra perdíti a tudós embereket, nagyhatalmú tábornokokat, míg Irina a filmgyárban igazítja ki a róla fölvázolt fantomképet, természetesen a szüntelen szerepcserék eszközével. Nem nagy fricska volt, de mégis fricska, melyben az operett szabályai szerint természetesen végül minden jóra fordul, csakhogy az álnokokat a leleplezés után nem börtönbe zárják, hanem bizonyos önkritikagyakorlat után beállnak a fináléba és elénekelnek egy édes agitkát, mely optimizmusában még a szerelem mindenhatóságát is megpendíti. Kaposváron ezt a bohóságot Ács János annak rendezte meg, ami: zenés bohóságnak. Adott Dunajevszkij jobbára ismert, fülbemászó muzsikája, adott a bohókás történet és adott Ács Jánosnak a korról való elképzelése, mely ugyan nem mentes egy csipetnyi iróniától, de ez az irónia bántónak nem mondható. Szellemes, jól pergő előadás, mely jól aknázza ki a mindenkori hálás témát, egy filmforgatás sokszor még a beavatottak számára is ellenállhatatlanul nevetséges, nemhogy kívülről nézve. Ezek az előadás legjobb jelenetei, bennük Mihalkov szelleme csillan meg, fanyarul, igazán. Jó alakítások sora biztosítja az előadás sikerét. Ilyen Bezerédy Zoltán aszszisztense, egyre otthonosabban mozog a karakterek megteremtésében, jól