Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-21 / 3. szám
A "1AAT MAGYARORSZÁGON, AUSZTRÁLIÁBAN ÉS AZ ISMERŐS ARCOK CÍMŰ ROVATUNKBAN „Nincsen sok rajongóm...” Woody Allen új filmje telitalálat. Valahol — talán egy gazdag filmgyáros polcán — két Oscar-szobrocska porosodik. Az átadás estéjén Woody Allen a New York-i Michael’s Pubban nyaggatta klarinétját, s esze ágában sem volt elmenni a díjkiosztásra. Soha nem kérdezte meg, mi történt az aranyszobrocskákkal, amelyeket az Annie Hallért kapott, s nem is áll szándékában. Csak annyit jegyzett meg, hogy az Akadémia által odaítélt jutalom jobb lehetőségeket biztosított neki a filmezéshez. „Most jobb anyagi körülmények közt forgathatok, de a dolog egésze, úgy ahogy van, nem érdekel!" Sokakat sért, hogy fittyet hány Hollywoodnak, de — ha irigykedve is — kénytelenek elismerni, hogy Woody Allen minden telitalálata felejthetetlen. Woody legutóbbi filmje, a dokumentumfilm-szerű Zelig nagy lelkesedést váltott ki. Ez a két évig forgatott film narrátorszöveggel és 1920-as fekete-fehér filmhíradóval kezdődik. Ezután a kép színesbe vált, és a kortársak kommentárját halljuk. Ez a technikai bravúr, ahogyan az új filmet és az új hanganyagot az 1920-as és 1930-as anyaggal kapcsolja össze, kivívta a New York-i kritikusok elismerését. A főhőst, Leonard Zeliget, Woody Allen alakítja. Zelig olyan bizonytalan, annyira aggályoskodó, hogy teljes mértékben elfogadja annak személyiségét és jellemét, aki közel kerül hozzá. Megpróbál néger dzsessz-zenésszé, baseballjátékossá, göröggé, hájpacnivá, indiánná, entellektüellé válni. „Ez az emberi kaméleonállapot”, jegyzi meg Woody, „annak az emberi gyengeségnek a végleteit szemlélteti, amely minden emberben megvan.” A film ötlete — mint mondja — abból a tényből ered, hogy „a legtöbb ember hajlamos olyan dolgokat mondani, mellyel elnyerheti barátai rokonszenvét. Ez késztet minket arra, hogy azt mondjuk, tetszett az a különös film, vagy olvastuk a Moby Dicket, pedig mindez nem igaz, csak arra jó, hogy magunkra vonjuk az emberek figyelmét. Úgy gondolom, hogy ez a vágy az alkalmazkodó felfogáshoz, végül pedig a fasizmushoz vezet. Ezért esett választásom a dokumentumfilm formára. Nem érdekel bennünket a figura magánélete, csak maga a jelenség és annak kötődése a kultúrához. Másrészről viszont ez a film csak egy neurotikus emberről szóló patetikus történet.” A főhős hisz abban, kétévtizedes pszichiátriás kezelés után is, hogy ez csak közönséges modern betegség. Beismeri magának, hogy szenved tőle, de nem jobban és nem kevésbé, mint bárki más. Woody belépése a show businessbe — mint mondja — az utánzás művészetével kezdődött, s ez nem áll távol hősétől, Zeligtől sem. Főiskolás évei alatt gageket szállított a komikus szakma nagyjainak, köztük Bob Hopernak is. Pályája kezdetén megjegyezte: „Eleinte hajlamos voltam arra, hogy olyan komikusokra hagyatkozzam, akiket kedvelek, mint például Mart Sahl. Ha egy ilyen korszak után kipihened magad és műveltebbé válsz, ez saját felemelkedésre és fejlődésre buzdít.” A Zelig hőse végül egy odaadó pszichiáternő segítségével eljut addig, hogy emberi lénnyé váljon. De ahogy neurózisa elmúlik, eltűnik „kaméleon-képessége” is, egyszerű halandóvá válik. „Néhányan, akik a filmet látták, azt hiszik, Zelig jobb helyzetben volt, amikor még más emberré tudott változni és természetfeletti dolgokat művelt" — mondta Woody. „Az ár, amit fizetett, a boldogtalan, üres emberi lénnyé válás volt. A végén az átlagember életét éli — megházasodik és nem művel semmi csodálatosat. Vannak, akik azt mondják, nem cserélnék el az izgalmat és az alkotókedvet ezért. Én valahogy nem értek egyet velük.” Zeligben néha Woody személyiségének árnyait is fölfedezni véljük. Alakja a siker ingatagságát illusztrálja. Woody némi bosszúságot érez, hogy rajongói félreértették „Stardust Memories” című alkotását. „Tudom, hogy sok ember távozott a film vetítéséről ilyen gondolatokkal: ebben a filmben Woody Allen azt mondja, gyűlölöm rajongóimat, süketek, telhetetlenek és durvák. Ez távol áll az igazságtól. Én egyáltalán nem érzek így. Nincsen sok rajongóm és nem is telhetetlenek. Nem viselkedtem megvetően, komolyan vettem a közönséget. Tudom, hogy ők legalább olyan okosak, ha nem okosabbak, mint én. Nem akartam újabb mintafilmet készíteni nekik.” Woody azt is elmondja, hogy a végén még ez a „ballépés” is pénz hozott. „Szerencsés vagyok, mivel filmjeim nagy része mindeddig hasznot hozott. Sohasem hatalmas profitot, de senki sem járt rosszul, így hát nincs megkötve a kezem.” Csak egyvalamire hívja fel a szakmabeliek figyelmét: „A legfontosabb, hogy ne vakítson el a siker. Ha híressé válsz, próbálj meg ismételni! Érdemes sok időt fordítani rá, mert rájössz, hogy jó nyomon jársz." Ez a Zeliggel mindenképpen így van. F. K. L. (Solly Macmillian cikke nyomán — „The Weekend Australian Magazine") Diana Keatonnel az Annie Hallban