Film Színház Muzsika, 1984. július-decenber (28. évolyam, 27-52. szám)
1984-07-14 / 28. szám
Nem tudom, a Magyar Televízióban létezik-e uborkaszezon. Magam talán túlságosan is szeretem ezt az asztalra való, bőlevű, vitamindús finomságot; könynyű vele meghatni. Tulajdonképpen szeretném, ha volna ilyesmi az elektronikus sajtóban is. Már csak azért is, mert magam se szeretek rekkenő nyárban, súlyos vértezetben csörtetni, mondjuk egy nudistának mondott strandon. a nézők hódítása Mikor hírét vettem, hogy jön a Marco Polo című szuperprodukció, jó néhány dolog eszembe jutott. Ezek közül tennék közzé néhányat. Aggodalmas kedvű lévén, először arra gondoltam, hogy nemcsak a magyar (mint olyan) fogy, de a magyar tévénéző is. Hiszen ha az Olasz Televízióban ugyanezen Marco Polo bevált már egyszer néző-csalogatónak, valószínű, hogy nálunk is beválik majd. De tartunk-e máris itt? Kell-e a nézőket odacsalogatni a készülékük elé? S ha odacsalogatjuk őket, jó-e az valakinek? Van-e valamiféle érdekeltsége — egyelőre — a Magyar Televíziónak abban, hogy emelkedjék a nézői létszám? Meggyőződésem, csupán becsületből törekszik arra, hogy minél többen és többet rostokoljunk a készülék villódzó derengésében A nézők meghódítása, netán visszahódítása — egyezzünk meg ebben — tehát becsület és dicsőség dolga. (Valaha a munka és a gyerekszülés volt az.) S ha a nézők be-, vissza- stb. hódoltak, az nyilván jó a jegyzetírónak is, hiszen van miről s kivel beszélgetni az olvasókkal. Most, hogy cicáink is lettek, órákon át el tudom nézni, mit játszanak egymással. Jó, tudom, giccsesek. De ha egyszer tényleg ilyenek! Ilyen a Marco Polo című sorozat. Gyönyörű képek és bombasztikus kijelentések váltogatják egymást. Itt a legritkábban hal meg ripsz-ropsz egy-egy szereplő, itt kérem haldoklás folyik, haláltusa és igehirdetés. Szem szárazon nem maradhat. S mindez olykor sivatagban! Hol is a folyadék eléggé drága portéka Izgalom is akad bőven. Kaland kaland hátán. Marconaképű mohamedánok állnak szemközt a lányarcú,selymes tekintetű keresztényekkel. S csak eztán jönnek majdan a félarcúnak is, kutyaképűnek is mondott tatárok, mongolok! — Talán még több izgalmat okozna vasárnap esténként a Magyar Televízió, ha a Műsorújság nem közölné előre a kivonatos tartalmat. Ilyenképp ugyanis sajtótörténeti jelentőségű remeklésnek lehetünk tanúi. Kezemben a Műsorújság 28. száma, mely pénteken, de legkésőbb szombaton, tehát július 6- án, 7-én elolvasható, kézbe vehető. Mit ír az újság a 27. oldalon? „A 2. rész tartalma: 1928 tele, a genovai börtön. Rustichello, Marco Polo krónikása már 10 éve raboskodik, s így bőven van ideje a nagy világutazó életének elmesélésére Genova három neves polgárának, akik kiváló tudósai a törvényeknek és a teológiának. Velencében vagyunk 1271 tavaszán. Marco Polo atyja ismét útra készül távoli tájakra, a Szentföldön át Katarba. Marco Polo addig kéri őt, vigye magával, míg bele nem egyezik, azzal a kikötéssel, hogy csupán Acriig, a Szentföldig viszi el. Marco magával szeretné vinni szerelmét, Caterinát is, ő azonban a fiú érdekében nemet mond. Acriban Teobaldo Visconti pápai legátus rábeszéli Niccolo Polót, folytassa az utat Marcóval. Teobaldo, a későbbi Gergely pápa levelet és ajándékot küld Polóékkal Kublaj kánnak. A kis expedíció viszontagságos út végén, 1272 tavaszán eljut Tabrizba, a szaracénok táborába.” És tényleg. Pontosan ez történik. Július 8-án. Aki néző ezek után se képes arra, hogy szorongással vegyes izgalommal nézze Marco Polo kalandjait, magára vessen. Nézzen erősen magába, szálljon belé, avagy zárja el maga elől a Műsorújságot. — Vagy kacagjon a markába, hogy ilyen is előfordulhat Magyarországon. Vagy szomorkodjék az agyontájékoztatás e kackiás példáján. Hát, így megy nálunk a nézőcsalogatás. Félő, hogy mire visszatérek nyári szabadságomról, már nem lesz felannyi olvasója e jegyzeteknek se, lévén, hogy kevesebb néző kevesebb olvasót szül Vagy mégiscsak történik majd valami? HÁNY CSILLAGOS A SZLÁVY? Mint megrögzött Tv-Híradó néző, kicsit megkésve kapcsolódtam bele a Hotel Szlávy című dokumentumfilmbe. Kárpáthy Mariann és Halák László filmje három ottani kamaszból lett felnőtt életéről — és benne Halák László életéről és munkájáról — beszél. Cseppet sem emelkedetten, de nyíltan, egyenesen, ha úgy tetszik: kitartóan, felelősen. Hiszen egyetlen életet is nehéz és felelősségteljes dolog képernyőre vinni, merthogy kis ország vagyunk: itt mindenki ismer mindenkit. — Valaha falun a tiszta szobába még az ott lakók is csak jeles napokon léptek be, a vendég járás útja nem erre vezetett. Az emberek őriztek valami titkosat magukban, magukat, vágyaikat, gondjaikat nem szívesen mutogatták. Az elektronikus sajtó kihívása természetszerűleg tiporja szét az eredendő szemérmességet. Valaha csak az igazán realista írók vérmérséklete engedett betekintést az emberek leglelkébe; ma egy — többé-kevésbé — felkészült tévésstáb teszi ugyanezt. Mindez nem e film kapcsán jut eszembe. Ez a film még szemérmes is tudott maradni. (Az egyik szereplőt — kérésére — erős ellenfényben filmezték, hogy fölismerhetetlen legyen. Az lett.) Mindenképp lenyűgöző volt az, hogy az állami gondozottak, a hátrányos helyzetűek, a majdnem bűnözésbe szoruló kisebbség oldalán állt. Ama humanizmustól vezérelve, ami már csak a legjobb pedagógusokban van meg: ez pedig a feltétlen hit a másik ember emberségében. Novellába illő „kalandok” tanúi lehettünk: a pályaudvarokon éjszakázó fiatalember például a markecolásnak azt a módját választotta, ami még éppen nem bűnözői magatartás, hiszen nem a táskát lopta el az elalvó, kapatos munkástestvéreitől csak az elemózsiát. Vagy ez már bűn volna? Rokonszenvezik a gyakran előforduló „szökésekkel” is: a pedagógus rátermettségén, szeretetlen, türelmén sok múlik, szinte minden. Az mindenképpen, hogy meglógnak-e tőle a gyerekek. Azért is szerettem ezt a filmet, mert olyan emberekről szólt, akik ugyan szinte a semmiről indultak — egzisztenciálisan —, de nem a semmibe. Otthont akartak-tudtak teremteni maguknak, szinte minden segítség nélkül, szinte csodákkal határos módon. — Valamilyen módot persze kellene találni, hogy ne csak a csodák segítsenek — egy csoda nem is elég! —, hisz a társadalmi segítség célja az állampolgári jogok megszerzése. Dolgozni kell, lakni kell, élni kell, tanulni kell. Ezek az emberek olykor felcserélnek bevált és bevett sorrendeket. Nem áll módjukban például addig és akkor tanulni, amikor szeretnének. Gyakran előbb lesz családjuk, mint lakásuk. Gyakran többre vállalkoznak, mint amire lehetőséget ad nekik a társadalom. Pedig ezek az emberek — szándékosan nem fiatalokat írok — valószínűleg a szocialista társadalom leghívebb polgárai — munkásai, parasztjai, értelmiségei — lehetnének. (Volt, ki újságírásra vágyik, vágytam valaha én is. Immár nem csábítanám e pályára. De a lehetőséget bizony megadnám neki. Mint nekem megadatott.) E leghívebbek kisded csapatára hívta föl e film a figyelmet, direkt, didaktikus módszerek nélkül. PAPRIKA JANCSI Kemény Henriknek valószínűleg a papáját láthattam-hallhattam több mint három évtizede a Népligetben. Vitéz László és a többiek címmel most elkezdték ismételni ezt az egyszemélyes remeklést. Az ikrekkel együtt néztem, nem csökkenő lelkesedéssel. Azóta mást se hallok tőlük, mint hogy Paprika Jancsi, meg Vitéz László. Hogy ő így, hogy ő úgy. Elgondolkozhattam a mai gyerekek leendő élményein. Nekem még jutott a közös izgalomból, a fölugráló, igazából tapsoló gyerekközösségből, ők már szegények csak televízióból kapnak ilyen erős élményeket. Én még emlékszem, hogy szembe sütött a nap, hogy előtte meg utána törökmézet kaptam, vagy vattacukrot, hogy fújt a szél, és hogy piros volt a fülünk az átélt izgalmaktól. Mert Kemény Henrik csodát tesz a gyermeki lélekkel. Szócsavaró bravúrjai, harcos kis hőse, a dráma- APÁTI MIKLÓS: 22