Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 1. szám
(Olvastuk a hírt, hogy a Kedves hazug egyik december eleji előadása félbeszakadt Mensáros László roszszulléte miatt. Hogyléte felől érdeklődtem, s arról, mi válthatta ki sajnálatos roszszullétét.) — Talán az, hogy a melegfront miatt már több éjszakán át nem tudtam aludni, s a lelki és fizikai fáradtság, úgy látszik, aznap este jött ki rajtam. Ilyen időszakban a fiatalabb is több pihenést igényel. Nekem viszont dolgoznom kellett. A színházat, ki tudja miért, enyhe télben éppúgy fűtik, mint fagyos időben. A színpadon, akár valami katlanban éreztem magamat, az oxigénhiánytól anynyira kimerültem, levegőt nem kaptam. Egyszercsak szinte beszélni sem tudtam. — Az ilyen kimerültséget egy konkrét előzmény váltja ki, vagy vannak ennek esetleg mélyebb, általánosabb okai is, s ha igen, mivel vannak összefüggésben? — Legeslegelsősorban a pályámmal. A legkedvezőbb esetben sem mentem volna kiegyensúlyozottan nyugdíjba. Nem ülök elégedetten a babérjaimon. Úgy érzem, semmit sem sikerült igazán megoldanom. De ehhez még jön az is, hogy a helyzet nem a legkedvezőbb. Sőt.. . — Mire gondol? — Nyugdíjas korban az ember visszafelé néz. S a kép, amely összeáll bennem a pályáról, elég szomorú és nem vigasztaló. Ott nem lehet normális színházi élet, ahol a rendezők és az igazgatók a színészt nem szeretik. A pályát persze nem lehet ellentétek nélkül lefutni. Az ellentmondások mindnyájunkban benne rejlenek. Még a bölcs ember is harcokat vív önmagával. A színész pedig nem bölcsnek született, hanem szenvedélyekkel megáldottmegvert. Harcok között szüli meg a szerepeit. Az alkotás folyamatában nem lehet szépelegni. Pokolra kell menni! Ezt sokan elfelejtik. A színész nem mindig jó magaviseletű (ezért egyszerűbb gyakran amatőrökkel dolgozni). Nincs olyan színházi világ, ahol a színész nem lehet szeszélyes, holott az hozzátartozik a tehetségéhez. Ez a pálya indulatokat kíván! Akinek ez nem tetszik, ne legyen rendező. Lehet múzeumőr. A képek, szobrok nem beszélnek viszsza. — Általában rendezőt mégsem látunk szerződés nélkül, s főleg nem színész nélkül. — Ők nem dolgoznak a saját zsebükre. Mi a saját lelkünkre dolgozunk. Őrületesen igyekszünk, s ha nem is vagyunk megfizetve, az embert inspirálja a siker. Sokkal több szabadúszónak kellene lenni. A folyamatos szerződésbenlét, egy helyen akár huszonöt évig, fullasztóan hat. Felőrli az embert, nem szabad örökké színésznek lenni, mert az egész gyári munkává válik. Ha azok a színházigazgatók és azok a rendezők, akik egymás után hozzák létre a középszerűbbnél középszerűbb előadásokat, s ezzel tönkreteszik a színészeket is, a saját zsebükre dolgoznának, már nem léteznének ők azonban védett helyzetben vannak, a színész meg kiszolgáltatott. Furcsa: a hivatalos szervek több megértéssel vannak a színészek indulatai iránt, mint a közvetlen vezetők. Pedig ez utóbbiak igyekeznek illetékes helyeken minél lehetetlenebbül feltüntetni bennünket, mert félnek attól, hogy lelepleződik az ő alkalmatlanságuk. Én ebbe belefáradtam, meguntam. Ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó színész lenni. Nem azt mondom, hogy legyenek rám tekintettel. Nem. Szépen kiállok a sorból . . . csak azokkal dolgozom, akik tudomásul veszik, hogy van némi tapasztalatom, éreznek valamilyenfajta tiszteletet és megbecsülést irántam. Nem legyintenek csak azért, mert egy színház alárendelt tagja vagyok. És nem tudok Pesten élni. Annyi durvaságot tapasztalok, az utcán, az üzletekben. Temperamentumos vagyok magam is, de az ocsmány kocsis modort nem bírom. Annak idején, gyerekkoromban sokhelyütt a kocsmákban ki volt írva. Aki durva szavakat használ, azt meg kell büntetni. Csodálkozom, hogy a magyar állam még nem jött rá, hogy ez volna a legnagyobb bevétele — milliárdokat keresne.•Igenis, vágyom vidékre, ahol csönd van és nyugalom. Vidéken még jobban odafigyelnek egymásra az emberek, s elfogadják a tapasztaltabb ember véleményét. Nem hiszik azt, hogy mindent tudnak, mindent jobban tudnak. Rettentően vágyódom valami távoli kis faluba, ahol semmi és senki sem zaklat, mert iszonyatos, hogy a környezet menynyire rombolja az egészségemet. Följelentgetnek a kutyám miatt, holott van több kutya is a házban. Nyilvánvalóan a dolog a személyemnek szól, hogy ismert ember vagyok. Ez a Salierik országa, ahol nem szeretik, ha valaki nem mindig egy követ fúj a másikkal. Nem tartozik csoportokhoz, klikkekhez. Már úgy rendezem a dolgaimat, az életemet, hogy helyem legyen valahol messze innen. Minden panasz nélkül, saját érdekemben, önmagammal megbékélve, levonva a konzekvenciákat — mert igenis rosszabbodott a dolog —, lassan kilépek az egészből, mert csúnyának, kellemetlennek és hazugnak érzem. Ebben nem akarok részt venni. Anyám, én nem ilyen lovat akartam ... Nem bírok olyan légkörben élni, amelynek csak egy célja van, túlélni, megúszni, egy helyben maradni, soha nem kockáztatni . . . Inkább nem túl jónak lenni, csak nem megbukni. Hatvanévesen sem bírom. Elviselhetetlen. Jálics Kinga EZ A PÁLYAINDULATOKAT KÍVÁN