Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-11 / 41. szám
galmilag kifejezni magukat, s emiatt kétségbe vannak esve. Változatlanul igazi emberi érzelmeik, indulataik vannak, de már nem tudják racionálisan megfogalmazni. A Csirkefejben emiatt több szereplő — persze, nem mindenki, hiszen ilyen szempontból rétegzett a darab — nemcsak ezeket a töltelékszavakat mondja lépten-nyomon, hanem a mondatait is képtelen befejezni. Negyed-félmondatokból épül a szöveg, és ez a zűrzavaros megfogalmazás külön dráma. Elkeseredett küzdelem, amit minden szereplő magányosan folytat az önkifejezésért. Úgy látom, a beszélt nyelvvel a mai színpadon nem szoktak foglalkozni. Azok a darabok, amelyekben trágár szavakat használnak, még mindig a polgárt akarják pukkasztani. A trágárságuk csak divat, és nem funkcionális, nem drámai. Én azonban dramaturgiai okból alkalmazom ezt a lepusztult, nyomorult nyelvet. Nekem egyébként is fizikai fájdalmat okoz, ha ezt a nyelvet hallom, mert kihallom mogulé a fogalmazásra képtelenné vált ember kínjait és görcseit. — Mégis, valószínűleg sokakban kelt majd, ellenérzést, ha ezt a színpadról hallják. — Bizonyára, hiszen én sem lehettem biztos, hogy ezt a nyelvet el lehet-e fogadni. Amikor kész lett a darab, és néhányan elolvasták, annak örültem a legjobban, hogy mindenki azt mondta: ez nem naturalisztikus nyelv, hanem olyan, mintha végig szabadvers lenne. Megérezték, hogy ez stilizált nyelv, és szó sincs arról, hogy a valóságot másoltam volna naturalisztikus hűséggel. Nem, ez éppen olyan konstrukció, mint minden dráma, és annak megfelelően a nyelve is konstruált. Csak éppen nem olyasfajta költői nyelv ez, mint amit eddig megszoktunk. Ahhoz hasonlít, amit a kitűnő újvidéki magyar költő, Domokos István használt a Kormányeltörésben című hosszú versében. Bár bizonyára sokan ismerik, elmondom, hogy a költemény egy Nyugat-Németországban dolgozó jugoszláviai magyar vendégmunkás hosszú monológja, aki már kezdi elfelejteni az anyanyelvét. Az egész vers ezen a már-már elfelejtett anyanyelven íródott, megrázó, felkavaró élmény. Ilyesfajta nyelvi ábrázolásra törekedtem a Csirkefejben. — Azon az ösvényen halad-e tovább, amit most önmagának vágott, vagy már valami más dramaturgiai megoldás izgatja? — Nem tudom. A Csirkefej egy magam elé tűzött házi feladat volt. Olyasmi ez, mint amikor az ember számtanpéldákat old meg. Csak az a különbség, hogy a Laricsev-féle gyűjtemény végén ott van a megoldás is, itt pedig nincs. Hogy mennyire sikerült valamit megfogalmaznom, az majd kiderül az előadásból, azt azonban egyáltalán nem tudom, hogyan lépek tovább. — Akkor másképpen kérdezem: mi az, ami minden ismert külső és most elmondott belső nehézség ellenére vonzza a színházhoz? — Talán furcsán hangzik, de engem a színházhoz tulajdonképpen soha nem vonzott semmi. A drámai műfaj érdekelt. Bár, hogy pontos legyek, már gyermekkoromban erősen hatott rám a színház, de nem a prózai, hanem az opera. Elég sokáig nem jöttem rá, hogy én valójában a prózai színpadon is operákat szeretnék viszontlátni. Ezért fontos a számomra a stilizált, emelt szintű beszéd a színpadon, és ezért szeretnék olyan színházat csinálni, amely inkább az operához áll közel. — Ebből amit elmond, úgy gondolom, Nádas Péter Takarítás című darabja közelít ehhez az elképzeléshez. — Nádas ugyanabból indul ki, amiből én. Vele mindig azonos szokott lenni a kiindulási pontunk, ezen már többször jókat mulattunk, de a megvalósításban valahogy mindig a lehetséges másik végletet képviseljük. Újabban szerencsére már van olyan színház Magyarországon, amelyik ezen az úton elég messzire jutott: ez Jeles András színháza. Jeles valójában operaelőadásokat hoz létre, és ezek hozzám igen közel állnak. Más kérdés, hogy egy ilyen színházban mi lehet az író szerepe. Egyelőre úgy fest, hogy szinte semmi. Továbbra is egymás mellett, egymástól függetlenedve lé- ' L tezik a színház és az iro- ' dalom, sajnos. Én csak író vagyok, a színháziak csak színháziak. De a jövő sosem volt előre látható. Sok! függ attól, mi történik majd a magyar színházban. A létező színház lehet ihlető is, jelenleg inkább megköti a fantáziámat és behatárol ja a lehetőségeimet. Ha a közeljövőben nem kapok ihletet, ösztönzést, akkor nem írok majd darabokat, s írok mást. — Ilyen szempontból, azt hiszem, az utóbbi évek sze-rencsések voltak az ön szá- mára. Gondoljunk csak az Ikszek című regényére, amely színházi élmények- ből is épült, azután Major Tamás ösztönzésére jött létre Az imposztor, végül pedig ma is színházban dolgozik, a kaposvári szín- • ház dramaturgja. Segíti-e , ez? — Én Kaposvárott dra- ! maturg vagyok. Teszem a dolgom, amire szükség van, és amit más is elvégezhet ! ne helyettem. Jó dolog ér- ! telmes, tehetséges és tisz- tességes emberek között lenni; szeretem őket, ezért | vagyok Kaposvárott. Elein- || te persze én is azt hittem, | hogy sokat tud segíteni | szakmailag, ha belülről is- | merem a színházat. De tajpasztalnom kellett, hogy | bár a szakmabeliek némely- j!| kor tudnak segíteni, meg |jj mondják, működik-e, amit |;| kifundáltam, vagy sem, | azért alapvetően az írónak kell létrehoznia a darabot. |;| Az irodalom, a művészet |( nem megtanulható, nem jji technikai tudás kérdése, bár ;| anélkül nem művelhető, | hanem tehetség és ember- jjség kérdése; emberség dol- ;gában pedig az ember min- idig magára van utalva. Ez is a magány, de fogalmazhatom úgy is: ez a szabadság. I. Bán Magda !