Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-11 / 41. szám

galmilag kifejezni magukat, s emiatt kétségbe vannak esve. Változatlanul igazi emberi érzelmeik, indula­taik vannak, de már nem tudják racionálisan megfo­galmazni. A Csirkefejben emiatt több szereplő — persze, nem mindenki, hi­szen ilyen szempontból ré­tegzett a darab — nemcsak ezeket a töltelékszavakat mondja lépten-nyomon, ha­nem a mondatait is képte­len befejezni. Negyed-fél­mondatokból épül a szöveg, és ez a zűrzavaros megfo­galmazás külön dráma. El­keseredett küzdelem, amit minden szereplő magányo­san folytat az önkifejezé­sért. Ügy látom, a beszélt nyelvvel a mai színpadon nem szoktak foglalkozni. Azok a darabök, amelyek­ben trágár szavakat hasz­nálnak, még mindig a pol­gárt akarják pukkasztani. A trágárságuk csak divat, és nem funkcionális, nem drámai. Én azonban dra­maturgiai okból alkalma­zom ezt a lepusztult, nyo­morult nyelvet. Nekem egyébként is fizikai fájdal­mat okoz, ha ezt a nyelvet hallom, mert kihallom mo­gulé a fogalmazásra kép­telenné vált ember kínjait és görcseit. — Mégis, valószínűleg so­kakban kelt majd, ellenér­zést, ha ezt a színpadról hallják. — Bizonyára, hiszen én sem lehettem biztos, hogy ezt a nyelvet el lehet-e fo­gadni. Amikor kész lett a darab, és néhányan elolvas­ták, annak örültem a leg­jobban, hogy mindenki azt mondta: ez nem naturalisz- tikus nyelv, hanem olyan, mintha végig szabadvers lenne. Megérezték, hogy ez stilizált nyelv, és szó sincs arról, hogy a valóságot má­soltam volna naturaliszti- kus hűséggel. Nem, ez ép­pen olyan konstrukció, mint minden dráma, és annak megfelelően a nyelve is konstruált. Csak éppen nem olyasfajta költői nyelv ez, mint amit eddig meg­szoktunk. Ahhoz hasonlít, amit a kitűnő újvidéki ma­gyar költő, Domokos István használt a Kormányeltörés- ben című hosszú versében. Bár bizonyára sokan isme­rik, elmondom, hogy a köl­temény egy Nyugat-Német- országban dolgozó jugo­szláviai magyar vendég- munkás hosszú monológja, aki már kezdi elfelejteni az anyanyelvét. Az egész vers ezen a már-már elfelejtett anyanyelven íródott; meg­rázó, felkavaró élmény. Ilyesfajta nyelvi ábrázolás­ra törekedtem a Csirkefej­ben. — Azon az ösvényen ha­lad-e tovább, amit most ön­magának vágott, vagy már valami más dramaturgiai megoldás izgatja? — Nem tudom. A Csirke­fej egy magam elé tűzött házi feladat volt. Olyasmi ez, mint amikor az ember számtanpéldákat old meg. Csak az a különbség, hogy a Laricsev-féle gyűjtemény végén ott van a megoldás is, itt pedig nincs. Hogy mennyire sikerült valamit megfogalmaznom, az majd kiderül az előadásból, azt azonban egyáltalán nem tudom, hogyan lépek to­vább. — Akkor másképpen kérdezem: mi az, ami min­den ismert külső és most elmondott belső nehézség ellenére vonzza a színház­hoz? — Talán furcsán hang­zik, de engem a színházhoz tulajdonképpen soha nem vonzott semmi. A drámai műfaj érdekelt. Bár, hogy pontos legyek, már gyer­mekkoromban erősen ha­tott rám a színház, de nem a prózai, hanem az opera. Elég sokáig nem jöttem rá, hogy én valójában a prózai színpadon is operákat sze­retnék viszontlátni. Ezért fontos a számomra a stili­zált, emelt szintű beszéd a színpadon, és ezért szeret­nék olyan színházat csi­nálni, amely inkább az operához áll közel. — Ebből amit elmond, úgy gondolom, Nádas Péter Takarítás című darabja kö­zelít ehhez az elképzelés­hez. — Nádas ugyanabból in­dul ki, amiből én. Vele mindig azonos szokott len­ni a kiindulási pontunk, ezen már többször jókat mulattunk, de a megvalósí­tásban valahogy mindig a lehetséges másik végletet képviseljük. Újabban sze­rencsére már van olyan színház Magyarországon, amelyik ezen az úton elég messzire jutott: ez Jeles András színháza. Jeles va­lójában operaelőadásokat hoz létre, és ezek hozzám igen közel állnak. Más kér­dés, hogy egy ilyen szín­házban mi lehet az író szerepe. Egyelőre úgy fest, hogy szinte semmi. To­vábbra is egymás mellett, egymástól függetlenedve lé- ' S tezik a színház és az iro- ' dalom, sajnos. Én csak író J vagyok, a színháziak csak színháziak. De a jövő so- ; sem volt előre látható. Sok j! függ attól, mi történik majd ! a magyar színházban. A ; létező színház lehet ihlető i is; jelenleg inkább megköti ! a fantáziámat és behatárol- ' ja a lehetőségeimet. Ha a ; közeljövőben nem kapok ! ihletet, ösztönzést, akkor ! nem írok majd darabokat; j írok mást. — Ilyen szempontból, azt ; hiszem, az utóbbi évek sze- | rencsések voltak az önszá- 1 mára. Gondoljunk csak az j Ikszek című regényére, J amely színházi élmények- I bői is épült, azután Major ! Tamás ösztönzésére jött j létre Az imposztor, végül | pedig ma is színházban ! dolgozik, a kaposvári szín- • ház dramaturgja. Segíti-e ; ez? — Én Kaposvárott dra- ! maturg vagyok. Teszem a ! dolgom, amire szükség van, ; és amit más is elvégezhet- ! ne helyettem. Jó dolog ér- ! telmes, tehetséges és tisz- ; tességes emberek között ; lenni; szeretem őket, ezért ! vagyok Kaposvárott. Elein- !i te persze én is azt hittem, | hogy sokat tud segíteni | szakmailag, ha belülről is- ! merem a színházat. De ta- j pasztalnom kellett, hogy | bár a szakmabeliek némely- j!J kor tudnak segíteni, meg- |jj mondják, működik-e, amit |;| kifundáltam, vagy sem, 1 azért alapvetően az írónak kell létrehoznia a darabot. j;| Az irodalom, a művészet !( nem megtanulható, nem jji technikai tudás kérdése, bár ;j anélkül nem művelhető, ! hanem tehetség és ember- jj ség kérdése; emberség dől- ; gáhan pedig az ember min- I dig magára van utalva. Ez jj a magány, de fogalmazha- j tóm úgy is: ez a szabadság. I; ti Bán Magda !

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék