Film Színház Muzsika, 1989. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)
1989-12-16 / 50. szám
SZÍNHÁZI LEVÉL_______________________________________________ MESÉS TÖRTÉNELEM A szépséges Pávaszem királykisaszszonynak nem tetszenek a kérők. Ő a távolba néz, messzire vágyik. Megbabonázta a holdbéli csónakos dala. Még a tűzbe is beugrana, hogy felkerüljön az égi csónakra. Sok-sok kaland megesik, míg végre rádöbben, társat magának csak itt, a földön találhat. Igaz, ekkorra már királyok és császárok ontották egymás vérét, Bolond Istók és Paprikajancsi is didergett börtönök és barlangok hűvösén, Vitéz Lászlót is felkötötték néhányszor, a fehér sólyom pedig tűzbe hullt. Csak ekkor veszi észre Pávaszem, hogy akit keresett, aki miatt bejárta a fél világot, mindvégig vele volt. Medvefia az, a hős és bátor ifjú. Csakhogy a keresés vesződsége, az út hossza nem spórolható meg. Kerülők és zsákutcák, sebek és kis halálok nélkül nehezen megy. És még arra sincsen garancia, hogy Medvefia mindig ott jár a közelben. Weöres Sándor kalandos játékát, A holdbéli csónakos címűta kaposvári Csiky Gergely Színház délutánonként játssza, gyerekközönségnek. Fontos ezt hangsúlyozni, mert csak így érthetőek az előadás hangsúlyai. Tudatosan ebbe az irányba mutató rendezői megoldásokról és a nézők korához önkéntelenül igazodó módosulásokról van szó. A rendező, Babarczy László tudja, hogy a gyermeket az érdekesség, a váratlanság, a folyton változó történés, a fantasztikum köti le. Ez a nemzedék nem tud hosszú ideig egyetlen dologra koncentrálni, nem tud a történés felszíni rétege mögött „mondanivalót” találni — nem is keres. Ugyanakkor nem igényli azt sem, hogy minden „meg legyen mutatva”, nincs szüksége ajtóra és ablakra, lóra és hegygerincre — mindezt el tudja képzelni, ha erre késztetést kap. És kap, mert a kaposvári előadás elsősorban a játékosságra, a fantasztikumra épít. Igaz, Pávaszem (Nagy-Kálózy Eszter) Hold felé ágaskodó költői szerelme kissé elsikkad. A színpadot borító általános félhomályban jobban érvényesülnek a négy kérőt óriásira nagyító bábfigurák — a kisebb gyerekek félnek tőlük és sírnak — és a kalandokon végig bukdácsoló ifjak. Csapó György (Medvefia), Sztarenki Pál (Vitéz László) és Quintus Konrád (Bolond Istók) felszabadult játéka életet lop a színpadra. Igazolják a királykisasszony barátságát, és joggal kérdőjelezik meg, miért keresi a lány égi párt magának. Ráér arra majd, ha mint a fehér sólyom, tűzbe hull. „Mondják, történelmi időket élünk, mondják, ezek átmeneti idők. Hát én világéletemben átmeneti-történelmi időket éltem, és ez már így is lesz” — dohogja bölcs, öreg barátom. Bizonyára keserű mosollyal szája szögletében hallgatná A kétfejű fenevad végén Badeni Lajos őrgrófot, aki imigyen búcsúzik a publikumtól: „ . .. a háborgó történelmi korszakok után immár a történelem utáni békés idő nyíljék!” Az őrgróf még talán hisz is e békében, ám a szerző, kitől szavait kölcsönözte, már a huszadik század átmeneti korából néz vissza erre az 1686-ban ígért jövőre. Weöres Sándor történelmi panoptikumának helyszíne állandó: Pécs. De a városon mindig átmegy egy történelmi kor más-más szerepbe bújtatva, ide-oda űzve a magyarokat. Illetve, kik is azok a magyarok, ha egyáltalán vannak? A szegényházi hintaszékekben billegő, csecsemőgügyögésű, sánta, béna, vak, süket aggastyánok lennének azok, akik bajszukat égig pödörve, kardcsörtetve vitatják a nagy politikát? Vagy a pozsonyi—pécsi kádit, valójában hithű izraelitát meglátogató kollégának lenne igaza: „A magyarok a háborúban elhulltak, kihaltak, többé nincsenek”? Ámbátor tévedhetett is a bűnös kálvinista, Ambrus diák kedvesére, a szép zsidó leányra szemet vető pajeszos ifjú, az általa látott török, tatár, német, osztrák, kuruc, labanc, tót, cigány, sőt talán zsidó vendéglátója is álruhás magyar lenne? E sort mi, évszázadokkal „bölcsebbek” folytathatnánk, hisz újabb törénelmi korok újabb álarcokat — többnyire keletieket — kínáltak. E nyüzsgésben csak a helyszín, Magyarország nem átmeneti — a forgalom persze átmenő. Fajunk türelmetlen évezredei során talán csak a paplan alatti sötétben nézhetett nyílt tekintettel egymásra ember és ember. Kétfejű fenevadként. A politika csapdáiból ezek az emberi találkozások menekítik ágyról-ágyra Ambrus diákot, hogy cigánylánnyal, papnéval, zsidó szűzzel és erdélyi hercegnővel hancúrozva magyarokkal szórja tele ezt a hazát. A rendező Kerényi Imre komolyan vette az író műfajkijelölését: történelmi panoptikumot látunk. A produkciót pedig a körúton csillogó Madách Színházból kivitte a Ligetbe, a Petőfi Csarnok diszkóhoz és heavymetalhoz szokott közegébe. A kényelmes-kellemes, jól ismert színházcsinálásból kilépve ismeretlen helyen, nehézkesebb körülmények között kellett mindenkinek dolgoznia. Technikailag minden lebonyolítható lett volna otthon is, az eredeti színházépületben, hiszen — csalódottan vettem tudomásul — a terembe lépve a megszokott dobozszínházi elrendezés fogad bennünket. Mindez persze azt az átmeneti helyzetet is jellemzi, ami nemcsak a darabbeli 1686-os Pécset, de a hatalomváltás utáni első lépéseket próbálgató társulatot is jellemzi. Az első kép meghatározza az egész 4 BUROKBA ZÁRVA A sejtelmes világot idéző szívszorító nyitányra (Vidovszky László kompozíciója) lassan széthúzódó, fényre áttetszővé váló függöny mögött nagyszabású polgári eleganciát és kultúrát, csöndes nyugalmat, biztonságot árasztó szoba tűnik elő. Középén a börtönrácsra emlékeztető, körbeüvegezett átrium, a zuhogó eső lecsurog az ablakokon (a díszlet Csík György remeklése). A szobában ketten ülnek: az írásába merülő Hanne Luise Heiberg (Almási Éva), és a háttérben először alig észrevehetően, hogy utóbb a történet előrehaladtával, a maga szótlan gesztusjelenlétével, gügyögésével vagy nyöszörgésével egyre inkább kerüljön a középpontba a riasztóan fehér öregaszszony a tolószék karfájához kötve (Tanai Bella). Ketten vannak, szótlanul, csöndes egyetértésben. És a harmadik, a mindvégig jelenlévő, némán figyelő festmény, Hanne kisimult arcú, nyugodt pillantású portréja, amely a játék ideje alatt tökéletes ellentéte az igazi Hannának, ők hárman valójában egyek: a festményről lepillantó eszményi nő; a valóságos élő aszszony, aki egyszerre a férje alkotta, s kora stílusa szerint ideális színésznő, író és a vele született, magával hozott, közvetlen, durva, elnyomott teremtés, a maga mondta lápvirág; s a majdani, a halál előtti pillanatát élő Hanne, az asszony a tolókoncsiban. Ám, hogy mindez tragikusan világossá váljék, meg kell érkezniük a férfiaknak. A férjnek, a föltétlen esztétikai tisztaságot követelő írókritikusnak, a Királyi Színház egykori igazgatójának, Heibergnek (Benkő Gyula), és az irracionalitásban, az iróniában élő, de ezt az énjét tagadni, megváltoztatni akaró világhírű mesemondónak, Andersennek (Gálffy László). Emberek. Magukat, igazi énjüket föladók és föladni vágyók. Mások által formáltak és teremtettek. A karrier érdekében átalakulni kívánók. Teremtő, akinek rá kell döbbennie, „amikor már elkészült a szobor, a szobrászra nincs szükség többé”. Emberek: elfojtott vágyakkal, elnyomott ösztönökkel, ki nem mondott szavakkal, eltitkolt gondolatokkal, mélyben hordott titkokkal, elrejtett hazugságokkal. Emberek, akik képtelenek arra, hogy szeretetüket és gyűlöletüket kifejezzék, akik nem mernek szeretni és gyűlölni. Képtelenek az igazi kapcsolatteremtésre, mert képtelenek az őszinteségre, igazi vágyaik kifejezésére. Egymást