Film Színház Muzsika, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-13 / 2. szám
TALÁLKOZÁS 6 .TIZENÖT ÉVE • Bregyán Péterrel a harmonikázó nadrágról • a PILLANAT kereséséről • a közösség tündökléséről és bukásáról • a kicsi szigetről Amikor először láttam Bregyán Pétert színpadon — a Csillagok a hajnali égbolton mikolci előadásában —, akaratlanul azonosítottam a hőssel, akit játszott. Olyannyira hitelesen formálta meg a jó szándékú, tétova, sodródó értelmiségit, hogy tökéletesen meggyőzött önmagáról. Ez Bregyán Péter — gondoltam. Később alig ismertem rá, amikor a Cseresznyéskertben erőszakos, erőteljes, földszagú Lopahinként egészen más vonásokat mutatott. Utóbb az egri Pygmalion láttán már meg sem lepődtem, hogy Bregyánról ezúttal az úriember szobrát lehetne megmintázni, hiszen Pickeringje maga volt a megtestesült arisztokratizmus és elegancia. Ez mind Bregyán Péter — gondoltam. Átalakulóképességgel rendelkezik, s ez a legritkább és legbecsesebb színésztulajdonságok egyike. * — Ha valaki sosem önmagára, hanem mindig a szerepeire hasonlít, ha ennyire szereti magára húzni mások bőrét, akkor bizonyára nem a magamutogatás vágya vezette a színészethez. — Gyermekkori színházélmények vonzottak erre a pályára. Kiskunfélegyházán nőttem fel, a kultúrházban, ahol édesanyám gondnokként, édesapám büfésként dolgozott. Ott is laktunk. Ha színészek jöttek fellépni, a konyhánk volt az öltözőjük. Emlékszem, ahogy tébláboltam Latabár meg Gobbi körül. Aztán mikor elkezdődött az előadás, elfoglaltam a helyemet a színházterem hátsó fertályában, egy szekrény tetején, s bámultam előre. Valami fényességre emlékszem, az volt elöl. Nagyon csábított. Iskolás koromban titkoltam ezt a vonzódást, nem voltam szereplős gyerek. Egyszer verset kellett mondanom a november 7-i ünnepségen. Úgy éreztem, mindenki a lábamat figyeli, a remegéstől harmonikázott a nadrágom. Mindenesetre nagy sikert aratott a szavalat. De azérttovábbra is jobb’ szerettem meg sem szólalni. Nyelvi tagozatos gimnazista lévén olykor mégis fel kellett lépnem különböző jelenetekben, a többiekkel együtt. A legszívesebben arra emlékszem, amikor Solohov Emberi sorsából adtunk elő részleteket oroszul. Én németettanultam, ezért egy német tisztet játszottam. Egyetlen szava sem volt, csak ült az asztalnál és evett-ivott. — Ha előbb nem, a felvételin csak megszólalt végre . . . — Nem mondhatnám... Teljesen készületlen voltam, ki is rúgtak mindjárt az első rostán. Hazamentem, s egy ideig a vágóhídon dolgoztam, majd kikerültem a nagymamámhoz, tanyára. Szerettem az ottani életet. Pirkadatkor keltem, elláttama jószágot, bevittem a tejet, azután az egész nap az enyém volt, készülhettem a főiskolára. Az öreg kántorhoz jártam énekelni tanulni, a legelőn pedig messzehangzó beszédgyakorlatot intéztem a Virág nevű tehenünkhöz. Kérdezték is az emberek a nagyanyámtól: nem bolond a maga unokája? Nem, csak még fiatal szegény —mondta. — Mit tett volna, ha a második felvételi sem sikerül? — Amásodik próbálkozással egyidejűleg jelentkeztem teológiára is. A váci püspök úrral való beszélgetés — melya felvételinek felelt meg —, éppen egybeesett a harmadik rostával. S akkor már úgy éreztem, nekem inkább a Vas utcában a helyem. Igaz, nagyon járatlan voltam a színház dolgaiban, s nem ismertem senkit. Például ha Marton-osztályról hallottam, azt gondoltam, Marton Frigyes növendékeiről van szó. Ádám Ottót, az osztályvezető tanárunkat se láttam soha még, ezért mikor Szirtes Tamás kezdett helyette órákat tartani szeptemberben, én hónapokig váltig állítottam, hogy ő Ádám Ottó. — Azért előbb-utóbb nyílván mindenkiről kiderült, hogy kicsoda. Bregyán Péterről mikor? — Elég későn. Sokáig bizonytalan, szorongós, gátlásos voltam. Harmadévben A vihar kapujában című vizsgaelőadásban a férjet játszottam, s akkor éreztem először igazolva azt a bizalmat, amit Várkonyi Zoltán és Nádasdy Kálmán tanúsított irántam. Ugyanis ők tartottak bent a főiskolán. Még negyedikben is gond volt velem: mindig úgy festettem, hogy nem készülök el időre a szereppel. Mert amíg a fejemben nem állt készen a figura, addig semmi nem látszott belőle a színpadon, a próbákon. Ez pedig antikollegiális: nehezíti és gátoljaatöbbiek munkáját. Le is Fotó: Kádár Kata