Film Színház Muzsika, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-13 / 2. szám

TALÁLKOZÁS­ OM JÁRTAM ITT” hordott érte a vizsgaelőadásunkat rendező Zsámbéki Gábor. Egyúttal közölte, hogy szerződtettek Kapos­várra. Másnap már kaptam is a telefont, hogy menjek Piros bugyellárist próbálni. Semmit nem tudtam még erről a mesterségről, abban az előadásban mégis va­rázslatos dolog történt velem. Egy kesergőt énekeltem, s hirtelen úgy tetszett, fantasztikus mélységek fö­lött járok. Úgy éreztem, sikerült egyetlen körbe vonnom valamennyi nézőt, s uralkodom az érzelmeik fe­lett. A nevetésükkel, a könnyeikkel rendelkezem. Ha akarom, talán most is ott vagyunk mindannyian abban az estében. Emiatt nem tudnék már mást csinálni, csak színházat. Az ilyen pillanatokat keresi az ember egész életében. — Gyakran találja meg? — Ritkán. Kell hozzá olyan szín-­ ház, mint amilyen a kaposvári volt. Abban a társulatban a takarítónőtől kezdve a műszakig, az utolsó statisz­táig mindenki a pillanat létrejöttén fáradozott. Később felbomlott az együttes, amikor Székely és Zsámbéki átvette a Nemzetit. Én éppen katona voltam, s Zsámbéki meghívott a Nemzetibe Vaszka Pepel szerepére az Éjjeli menedékhelyben. Rettenetes nagyot buktam. Már az első próbán begörcsöltem a megfelelési kényszer­től. A dolog sürgős volt és nyomasz­tó, úgyhogy rövidesen mindenki en­gem instruált. Ettől még rosszabb lettem. Akkor ültem le, amikor fel kell volna állnom, akkor álltam fel, amikor le kellett volna ülnöm, és akkor jöttem be, amikor már régen ki kellett volna mennem. De azért a tizenvalahányadik előadáson egy pil­lanat mégis sikerült. Kállai Ferenc — aki Lukát játszotta frenetikusan — úgy meglepődött, hogy nem tudott megszólalni. Ha Agárdi—Bubnov meg nem menti a helyzetet, talán még mindig ott állunk némán. Ennyi ered­­ménye volt a Nemzeti színházi pro­dukciómnak. — Közben Kaposvárról Kecske­métre szerződött. — Sok fiatal gyűlt ott össze, de a színház egyáltalán nem épített ránk. Inkább összehoztak két bukást ven­dégművészekkel. Úgy hogy továbbál­l­­tam Pécsre, ahol egy év alatt sokat játszottam, sokat tanultam. Ám om­ladozó társulat volt akkor a pécsi, én pedig ismét összetartásra, közösségre vágytam. Ezért elfogadtam Csiszár Imre újbóli hívását, s Miskolcra mentem. Ott megtaláltam a közössé­get és a helyemet. Tökéletesen elége­dett voltam a szerepekkel, amelyeket játszottam. Szerettem az Agóniát, az Aki a pofonokat kapja előadását, a Mindenkit megnyúzunkot, a Csillagok a hajnali égboltont. A miskolci kor­szak hattyúdala a Cseresznyéskert volt, ez lett az utolsó közösségi já­ték. A bomlás külső okok miatt kez­dődött, de az utolsó évben a belső válság is nyilvánvalóvá vált. A hét bűvös számnak látszik: ennyi év alatt egy társulat összeérik és csúcsra jut, majd elkezd atomjaira hullani. Az atomok önálló életet élnek. Amikor ki-ki az egyéni érdekeire ügyel, az egységnek vége. — Csiszár Imre távozása után Egerbe szerződött, több miskolci kol­légájával együtt. — Egerben hihetetlen közegbe ke­rültem. Az a város szereti a színhá­zát, a színészeit. Én ilyet korábban soha nem tapasztaltam. Egészen új­szerű élmény volt, hogy megyek az utcán s az emberek köszönnek ne­kem, odajönnek hozzám és kedvese­ket mondanak. A szerepeimben is örömömet leltem Egerben, de mikor egy év után Csiszár Imre — már a Nemzeti Színiház igazgatójaként — újra hívott, nem sokáig gondolkod­tam a válaszon. Vonzott a lehetőség, hogy megint közösségi színházat hoz­zunk létre. Újabb próbatétel vár ránk, hogy ebben a széteső világban lehet-e még együtt­működni. Tu­dunk-e alkotni egy kicsi szigetet, ahol értékeket lehet kihalászni a szennyáradatból, amely körülvesz bennünket. — Vajon a Nemzeti Színház társu­lata azonosul-e a Csiszár-csapat cél­jaival? Hogyan fogadták a régiek az újakat? — Semmiféle ellenérzést nem ta­pasztaltam. Miért is állnánk szemben egymással? Mindannyian szeretnénk megteremteni a színházban valami olyasmit, amihez igazodni lehet er­kölcsi, művészi, etikai, de akár poli­tikai értelemben is. Erre most na­gyobb szükség van, mint valaha. * Közben lezajlott Osztrovszkij Erdő című művének premierje, melyben többen is debütáltak a Nemzeti színpadán. Bejött Bregyán Péter (leg­újabb) képében Szomorov, a színész, körülnézett, s így szólt: Tizenöt éve nem jártam itt. S az előadás láttán a közönség arra jutott: jó, hogy itt van. Stuber Andrea Osztrovszkij Erdő című művében, a Nemzeti Színház színpadán. Tímár Éva és Bregyán Péter (Fotó: Ilovszky Béla)­ ­

Next