Film Színház Muzsika, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-13 / 2. szám
TALÁLKOZÁS OM JÁRTAM ITT” hordott érte a vizsgaelőadásunkat rendező Zsámbéki Gábor. Egyúttal közölte, hogy szerződtettek Kaposvárra. Másnap már kaptam is a telefont, hogy menjek Piros bugyellárist próbálni. Semmit nem tudtam még erről a mesterségről, abban az előadásban mégis varázslatos dolog történt velem. Egy kesergőt énekeltem, s hirtelen úgy tetszett, fantasztikus mélységek fölött járok. Úgy éreztem, sikerült egyetlen körbe vonnom valamennyi nézőt, s uralkodom az érzelmeik felett. A nevetésükkel, a könnyeikkel rendelkezem. Ha akarom, talán most is ott vagyunk mindannyian abban az estében. Emiatt nem tudnék már mást csinálni, csak színházat. Az ilyen pillanatokat keresi az ember egész életében. — Gyakran találja meg? — Ritkán. Kell hozzá olyan szín- ház, mint amilyen a kaposvári volt. Abban a társulatban a takarítónőtől kezdve a műszakig, az utolsó statisztáig mindenki a pillanat létrejöttén fáradozott. Később felbomlott az együttes, amikor Székely és Zsámbéki átvette a Nemzetit. Én éppen katona voltam, s Zsámbéki meghívott a Nemzetibe Vaszka Pepel szerepére az Éjjeli menedékhelyben. Rettenetes nagyot buktam. Már az első próbán begörcsöltem a megfelelési kényszertől. A dolog sürgős volt és nyomasztó, úgyhogy rövidesen mindenki engem instruált. Ettől még rosszabb lettem. Akkor ültem le, amikor fel kell volna állnom, akkor álltam fel, amikor le kellett volna ülnöm, és akkor jöttem be, amikor már régen ki kellett volna mennem. De azért a tizenvalahányadik előadáson egy pillanat mégis sikerült. Kállai Ferenc — aki Lukát játszotta frenetikusan — úgy meglepődött, hogy nem tudott megszólalni. Ha Agárdi—Bubnov meg nem menti a helyzetet, talán még mindig ott állunk némán. Ennyi eredménye volt a Nemzeti színházi produkciómnak. — Közben Kaposvárról Kecskemétre szerződött. — Sok fiatal gyűlt ott össze, de a színház egyáltalán nem épített ránk. Inkább összehoztak két bukást vendégművészekkel. Úgy hogy továbbálltam Pécsre, ahol egy év alatt sokat játszottam, sokat tanultam. Ám omladozó társulat volt akkor a pécsi, én pedig ismét összetartásra, közösségre vágytam. Ezért elfogadtam Csiszár Imre újbóli hívását, s Miskolcra mentem. Ott megtaláltam a közösséget és a helyemet. Tökéletesen elégedett voltam a szerepekkel, amelyeket játszottam. Szerettem az Agóniát, az Aki a pofonokat kapja előadását, a Mindenkit megnyúzunkot, a Csillagok a hajnali égboltont. A miskolci korszak hattyúdala a Cseresznyéskert volt, ez lett az utolsó közösségi játék. A bomlás külső okok miatt kezdődött, de az utolsó évben a belső válság is nyilvánvalóvá vált. A hét bűvös számnak látszik: ennyi év alatt egy társulat összeérik és csúcsra jut, majd elkezd atomjaira hullani. Az atomok önálló életet élnek. Amikor ki-ki az egyéni érdekeire ügyel, az egységnek vége. — Csiszár Imre távozása után Egerbe szerződött, több miskolci kollégájával együtt. — Egerben hihetetlen közegbe kerültem. Az a város szereti a színházát, a színészeit. Én ilyet korábban soha nem tapasztaltam. Egészen újszerű élmény volt, hogy megyek az utcán s az emberek köszönnek nekem, odajönnek hozzám és kedveseket mondanak. A szerepeimben is örömömet leltem Egerben, de mikor egy év után Csiszár Imre — már a Nemzeti Színiház igazgatójaként — újra hívott, nem sokáig gondolkodtam a válaszon. Vonzott a lehetőség, hogy megint közösségi színházat hozzunk létre. Újabb próbatétel vár ránk, hogy ebben a széteső világban lehet-e még együttműködni. Tudunk-e alkotni egy kicsi szigetet, ahol értékeket lehet kihalászni a szennyáradatból, amely körülvesz bennünket. — Vajon a Nemzeti Színház társulata azonosul-e a Csiszár-csapat céljaival? Hogyan fogadták a régiek az újakat? — Semmiféle ellenérzést nem tapasztaltam. Miért is állnánk szemben egymással? Mindannyian szeretnénk megteremteni a színházban valami olyasmit, amihez igazodni lehet erkölcsi, művészi, etikai, de akár politikai értelemben is. Erre most nagyobb szükség van, mint valaha. * Közben lezajlott Osztrovszkij Erdő című művének premierje, melyben többen is debütáltak a Nemzeti színpadán. Bejött Bregyán Péter (legújabb) képében Szomorov, a színész, körülnézett, s így szólt: Tizenöt éve nem jártam itt. S az előadás láttán a közönség arra jutott: jó, hogy itt van. Stuber Andrea Osztrovszkij Erdő című művében, a Nemzeti Színház színpadán. Tímár Éva és Bregyán Péter (Fotó: Ilovszky Béla)