Filmvilág, 1971 (14. évfolyam, 1-24. szám)
1971-01-01 / 1. szám
közönség táplálékául szánt storykat és látványosságokat, láthattuk görbetükörben a filmcsinálói konjunktúra-szimatolgatást és a hirtelen politikai elgyávulásokat, és megtörtént a próbálkozás a cifraszűrös-tulipántos giccs filmi kigúnyolására is; a Gyula vitéz télen-nyáron minderről együttesen szól. Valóságos reflexiókat örökít meg a maga témaköréből, gondolatokat kelt az alkotói és műélvezői gondolattalanság „szféráiból”, elítélő pillantással fordul a nemzeti történelmet mindig más lapjárás szerint értékelő szemléletről, és így tovább. Ilyenkor indokolt azt mondani: kevesebb több lett volna. De inkább talán a mozgásteret kevéselném, amiben ez az óriási mutatvány, gyakorlatilag a vérszerződéstől napjainkig lejátszódik. Az alkotók komédiájukat a lumpenelemek és az álművészet körében játszatják, de így az álromantika imádatát, a nacionalista fenegyerekeskedést csakis a nagyon szűken értelmezett forrásvidékén mutatják be. Gyula vitéz „civiléletének” színterére túl sok figyelmet fordítanak, ez a szükségesnél konvencionálisabbá teszi a játékot. Ha ebből a mederből még merészebben kiszabadultak volna, abba az irányba, melyet a rajzfilmszerű főcím ígér f kitűnő indítás), a történelmi leckékkel való visszaélések következetes végigpásztázása felé, most egy még sikerültebb vígjáték pezsgését éreznénk tagjainkban. Semmi esetre sem úgy áll a dolog, hogy csak a lumpenvilágban tartja erősen hadállásait ez a leszűkült perspektívájú hímél nacionalizmus, amelyet Gyula vitéz testesít meg. Az bizony hódít még például az értelmiség körében is, amelyet nem képviselhet egymaga teljesjogúan a kocsmázó asztaltársasághoz tartozó, szemmel láthatólag deklasszált professzor. A legjelesebbnek a cinéma véritészerű részleteket találom: az elején a szereplőkeresést, a végefelé a stúdióvitát, amely az illúzióit elpusztítani nem engedő közvéleményt szólaltatja meg. Bizonyos fokú „eltérítést” érzek az olyan poénsorozatokban, amelyek például a fődramaturg (vagy micsoda?) családi dekoncentrálságát dokumentálják; már azt sem képes a nagy izgalmaik közepette lereagálni, hogy gimnazista lánya, ártatlansága elvesztésének nyomvonalát követve, egy kétes kinézésű ifjúhoz férjhez ment. Ilyen betétnek hat a Tudósklub vitája is, ehhez hasonló önparódiák hatását már a könyökünkön érzékeljük. Az efféle egyenetlenségek ellenére kerekded komédiát látunk. A karriertörténet ötletesen, sok jó gaggel tarkítva halad az útján, attól kezdve, ahogyan a vagány sörkihordó teljesen szenvtelenül belekerül mint újsütetű Gyula vitéz a sztárrá emelkedés, majd pedig a valóságos nemzeti hőssé válás feltartózhatatlan gépezetébe. Koncz Gábor, a „hat húszassal jött”, botcsinálta pesti amorózó ízes vonásait kedves farmmal eleveníti meg, s a műfajparódia színeit is egyéni, hatásosan visszafogott humorával csillogtatja. Igazi vígjátéki jellemet alakít, Őze Lajos a rendező figuráját éles megfigyelésekre valló gúnnyal személyesíti meg, s igen eredeti a „samesz” szerepében Verebély Iván, Kállai Ferenc, a gondokban lévő dramaturg-főnök alakjában ezúttal is jó, de mintha már kezdenék karakterteremtőképességét a filmgyárban túlságosan egysíkú megközelítéssel elhasználni. Almási Éva, Suka Sándor, Egri István, Molnár Tibor, Madaras József, Gyenge Árpád, Szirtes Ádám nevét jegyezném még ide a siker érdekében mozgósított színészgárdából. Herczenik Miklóst nem is tudom miért dicsértem előbb, a film alapját adó novelláért, vagy a humorteli operatőri munkájáért. Polgár András forgatókönyve is az adott műfaj dicséretes példája. Vukán György zenéje szintén „vitézül” festi alá a mulatságot. Végére hagytam a rendezőt, Bácskai Lauró Istvánt, hogy örvendetes meglepetést keltő munkáját ezzel is kiemeljem. Már első önálló produkciója, a Hamis Izabella is megmutatta, hogy hatásismeretről tanúskodó rendezői elképzeléseit jól is képes megvalósítani. Most ennél jóval többet árul el. Eleven játékosságot, remek ritmust, és még több reményre jogosító tehetséget. SAS GYÖRGY