Filmvilág, 1972 (15. évfolyam, 1-24. szám)
1972-02-01 / 3. szám
kítása, hogy a belé szerelmes Argannak miért kell tettetett betegségbe menekülnie. Amikor a rendező a francia társalgási dráma stílusából próbálta meg levezetni ezt a tragikus komédiát, méltánytalanság nem érte a szerzőt. Nem várhattuk, hogy éppen a televízióban fogják háromszáz év után eljátszani a közjátékokat és a keretjátékokat is, most fogják táncba, zenébe és fantasztikumba ágyazni a darab magvát és kiemelik a realizmusnak nevezett naturalizmusból. Az azonban túlzott merészség volt Mészöly Dezsőtől, hogy Illyés Gyula fordítását itt-ott kikorrigálta és hogy egyszerűen lemetszette a doktorrá avatás Csokonai fordította szörnyen mulatságos lázálmát, ahol kiteljesedik a vidámság is, a borzalom is, komédia is, tragédia is. Ezzel a csonkítással úgy ér véget a Képzelt beteg, hogy Argan megjavul — ami merőben nem Moliére-i, hiszen egyik darabja végén sem változnak meg hibás hőseik, kitárják a betegszoba ablakait és a képzelt beteg egy sült szárnyassal egyik kezében, boroskancsóval a másikban „élvezni kezdi az életet”. Ez a befejezés azt sugallja, hogy a legvadabb ellentétekhez is csak kicsiny belátás és megértés kell, s máris elsimulnak. A tévé Moliére-jének sikerült elérnie, hogy már nem színházi előadás ugyan, de még nem is film. (Hátha tévékomédia? A szerk. megjegyzése) MOLNÁR GÁL PÉTER A zenei rendezés problémái Az ironikus hajlamú kritikust szomorú érzések tölthettek el, amikor Barsay Zsuzsa műsoráról olvasott a Rádió és Televízió újságban. Sokoldalú, muzikális, széphangú énekesnő, vonzó, ígéretes program — vajon mibe lehet itt belekötni? A remény utolsó morzsájától is megfoszthatta a műsorvezető személye: Csigány Györgyről még a legádázabb indulattal sem tud majd rosszat mondan, és sajna kénytelen lesz méltányolni azt a szerkesztői ötletet is, hogy felhasználva a nagy népszerűségnek örvendő riporter zongoratudását ráruházza a Brahms-dal kísérői szerepét, s ezzel olyan otthonos, házimuzsikáláshoz hasonló hangulatot teremt, amilyennek Czigány György a mestere, s aminek a néző-hallgató (és a kritikus) nem tud ellenállni. A kritikus véd angyala (vagy ördöge?) szerencsére mégis gondoskodott az aznapi koncról, s bebizonyította, hogy nagy leleménnyel és igyekezettel a legjobb anyagot is el lehet rontani. Hogyan?, miért?, hiszen minden tényező különállóan kitűnő volt. Nem csak egy énekesnő muzikalitásának és szép éneklésének örülhettünk, hanem az operában oly gyakran nélkülözött mozgáskultúra hatását is méltányolhattuk. Nos a vétség ezúttal a nagyszerű riporter eken irányult. Megkíséreltem Czigány György összekötő mondatait behunyt szemmel hallgatni, s ezért biztonsággal állíthatom, hogy ugyanolyan nagyszerű, oldott, mégis informatív erejű volt, mint mindig. A kép viszonterősen arcra irányított világítással) egy megmerevedett tekintetű, derékban elvágott, frakkos úriembert ábrázolt, aki partnerétől elszakítva, magányos és dermedt konferanszié módjára mondja bele a kamerába szövegét. A frakkot valószínűleg a zongorakísérői „művészi feladatkörrel’’ indokolja a rendező, — bár ez éppen a spontaneitást, a Czigány György rádiós műsoraiból oly jól ismert intimitást zavarta meg — arra azonban nem találok magyarázatot, miért kellett egyedül konferálnia, miért állították be ilyen ügyetlenül, s miért nem beszélgethetett volna (ülve!) az énekesnővel, akivel lehet és érdemes párbeszédet folytani. Ám ha a műsor készítői úgy vélték, jobb ha ezúttal csak bemutatás, méltatás folyik, Czigány Györgyöt akkor sem lett volna szabad elválasztani a műsor főszereplőjétől, s megfosztani legsajátosabb képességétől az improvizálás lehetőségétől. A kritikus védördöge mindenesetre boldogan dörzsölheti tenyerét, a nagyszerű alapanyagból összeállított műsor elkészítésekor mégis alkalmassá vált a bírálgatásra. Befejezés és a védördög dicsérete helyett engedtessék meg még egy példa, kiegészítő megjegyzés a pompás alapanyagok gyakori elrontásához. A muzsikáló városok sorozat befejező adásáról szólva is fel lehetne sorolni valamennyi tényező dicséretét, a színésznő-narrátor szerepeltetése azonban ismét tévedés volt, — ezúttal Raics István példásan sokatmondó, tömör forgatókönyvét zavarta meg. Az ilyesféle okos ismeretterjesztő szöveget csakis a szerző, vagy „személytelen” bemondó olvashatja fel, mondhatja el; színész kezében (különösen, ha rossz instrukciót kap) patetikussá válik, s ez éppen a közlendő lényegéről tereli el a figyelmet. Kár, mert a jól összeállított, szépen tolmácsolt muzsika (kivéve a táncjelenetet, amely a közhiedelemben hamisan élő „joviális” Schubert képet mélyítette el) és az önmagában mintaszerű szöveg éppen „mivészteskedő” előadással vesztett valódi hatásából. FEUER MÁRIA