Filmvilág, 1972 (15. évfolyam, 1-24. szám)
1972-03-01 / 5. szám
A FEKETE VÁROS Vidéki szálloda haáljában láttam az egyik folytatást: más városból való szerelmesek, szabadnapos portások, öregek és utcáról bejött hosszú hajú fiatalok nézték nagy figyelemmel. A kritika sem takarékoskodik az elismerésekkel, dicséri a rendezést, a játékot, a forgatókönyvet. Mikszáth születésének 125. évfordulója közelében kezdték vetíteni a filmet. A Mikszáth tisztelők bólinthatnak a gesztusra: bár a nagy író nevét csak egyetlen középiskola viseli, Móricz Zsigmond Rózsa Sándora után mégiscsak az ő Fekete városát vitte folytatásos filmre a televízió. A sokszor csalódott, szorgos néző elégedett lehet végre egy klasszikus regényfilmen, amelyben nincsenek borzasztó melléfogások, helyesen értelmez, jók a színészek, okos a forgatókönyv, a rendezés hozzáértő, a képek emlékezetesek és megnyugtató a zene is. Olyasmit ad a film, amit a néző már régóta várt: színes, mozgalmas cselekményt, mosolyt, mesét, romantikával ötvözött valóságot. Mint valamikor a Mikszáthírások, most A fekete város filmváltozata is jókor érkezett: hozott annyi realitást, amenynyit a néző már elvár, s megtartott annyi romantikát, amennyit még megkíván... A fekete várost, a regényt nehéz lefordítani a film nyelvére. A regény rendkívül gazdag, mese és valóság, jelen (az írás jelene) és történelem szövődik össze benne; a derűs színek mögött tragédia érik. Aki írta, már a halál közelét érezte, s tudta, hogy az utak úttalanok. S már anekdotáit is a modern író lélektani érzékenységével mondta. Thurzó Gábor — megírja — ezt a mikszáthi világot akarta közvetíteni. Azt a Mikszáthot, aki nem felejti igazságait, aki „nem engedélyez semmi esetlegest”, aki A fekete városban mesélve, anekdotázva, el-elkalandozva egyetlen arcképet festett meg düreri gonddal: a Gör gey Pálét, a különc, különös, hirtelen haragú, nagyműveltségű férfiú kikerülhetetlen sodródását a lőcsei vesztőhely felé. Görgey sorsát szem előtt tartva szűkítette a film a regény világát; hagyott el alakokat, anekdotákat, tömörített cselekménysorokat és alkotott — a lehetséges hűség határán belül — új jeleneteket. Többnyire sikerrel. Thurzó a ráérős, nyugodt mesét feszesebb párbeszédekké formálta, de a nyelv mikszáthi ízeit meghagyta; a néző nem is igen tudja első hallásra megkülönböztetni, mikor hallja Mikszáth szövegét és mikor Thurzó Gábor párbeszédekbe tördelt közléseit. A rendező Zsurzs Éva is a mikszáthi mű szellemére figyelt: az önmagukban kerek epizódokat bekapcsolta az egészbe, a sokféle részletből biztos kézzel épített egészet. Ahogy Czabarka György pompás lőcsei, besztercebányai, pozsonyi, tapolcsányi felvételeit az atmoszférateremtéshez felhasználta, az már remeklés. A néző egyszerre ott érezhette magát a kuruckori Lőcsén, az érckakasos Városháza előtt. Századok muzsikájában. A rendező jó szemét dicsérik a színészek is. Kitűnő színész is játszhat fél eredménnyel — elég gyakori tapasztalat — a nem neki való szerepben. A fekete városban azonban mindenki a helyén van. Görgey fájdalmas méltóságát Bessenyei Ferenc hűen alakította, s mintha a bölcs szívű öreg Quendelt egyenesen Pécsi Sándor számára írta volna Mikszáth. Öröm volt nézni, milyen kedvvel játszott, még a homloka is mosolygott. Avar István, Szirtes Ádám, Szemes Mari, Némethy