Filmvilág, 1973 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1973-04-15 / 8. szám
ő is elpusztulna — óhatatlanul mai dolgokat lát, legalábbis érez. A tábornok mellett, a csökönyösen ostoba Swindon őrnagy figuráját, Zenthe Ferenc formálja meg kitűnően. Tetszett ez a tévéjáték, és még külön az is, hogy — bár Kézdi Lóránt szcenikai terei tán ötletesebbek is lehettek volna — a rendező rájött: ebben az esetben (a már emlegetett hagyományos szerkesztésmód és más okok miatt), kevesebb —vagy legalábbis kevésbé látványos — mozgás többet adhat, mint egy mozgóképesebb megoldás. Az előadás sokkal több volt „fényképezett színház”-nál, de a játék megőrizte intim, a szereplők mondataira és arcvonásaira figyelőfigyeltető jellegét. Ezért tudott a „filmszerű” tévéjátékokban általában elsikkadó Sulyok Mária — Dudgeonné asszony tulajdonképpen szűkre szabott szerepében — olyan szuggesztív lenni, mintha csak színpadról szólna hozzánk. Lőte Attila is jó volt Andersonként — kivéve az utolsó jelenetben, amikor éreztetni kellett volna, milyen örömmel szabadult meg a papi kabáttól. Piros Ildikó — mint a megtestesült ördög iránt vonzódó, angyallelkű Andersonné — elég keveset mutatott be ebből az asszonyból. Egy kicsit több humor nem ártott volna. Kitűnő villanás volt viszont a remek karakterizálóképességű Márton András Kristóf, a „jófiú” szerepében. ANTAL GÁBOR A kis-műsorok dicsőrete „Ez A valami Verdi” mondja a taxisofőr a Margit-híd előtt keletkezett dugóban álldogálva kocsijával s benne velem. Nem dudál értelmetlenül, hanem figyeli a „Tíz perc muzsikát”. Ebből tudom, hogy rövidesen fél egy lesz, és el fogok késni. De én sem nyugalan ködöm. Valóban Verdi. (Különben sejtettem.) A sofőrnek a sikerélmény szárnyakat ad: két kocsit is megelőz szabálytalanul. Ezzel a tíz perc muzsikával, a rádió jóvoltából — háziasszonyok, nagymamák, diákok, nyugdíjasok, takarítónők (akik erre az időre abbahagyják a porszívózást) — olyan zenei jártasságra tesznek szert, mely már-már felülmúlja az ebben az időben munkájukat ellátó zenetanárok ismereteit. A tanulékony tévé sok tapasztalatot átvesz a bölcs, meglettkorú rádiótól. Újabban azt is, hogy a hetekre, hónapokra elnyúló filmsorozatok, továbbá a monstre tévéversengések mellett, szükség van koncentrált, kiélezett húszperces műsortípusokra is — melyeket hol meghallgatunk, hol nem hallgatunk meg. Tehát nem szabják meg életrendünket, nem ültetnek le órákra a képernyő elé, meghagyják szabadságunkat — anélkül hogy lázadnunk kellene a televízió ellen, mely agyonszeret bennünket, örömmel láttuk, hogy szaporodnak az ilyen elektromos töltésű kisműsorok. (Játék a betűkkel: Egri János műsora. Továbbá a most Induló Chryx-kraksz.) Mindkettő új minőségre törekszik műfajában. Az előbbi — szemben a Szójáték-klubbal, mely nagyszerű zsűrijével és fenomén játékosaival inkább ámulatra késztetett, mint együttgondolkodásra — a könnyen megfejthető matematikai egyenletek örömével tölti el a nézőt. Sokféle szellemi energiát mozgósít, s nemcsak azzal, hogy krimiszerű kombinációkra késztet, hanem azzal is, hogy szüntelenül a megfejthetőség reményét vagy legalábbis illúzióját tartja ébren a nézőben, s ezzel természetesen a nézőt is ébren tartja. Azt pedig, hogy a tudás önmagában nem boldogít, s hogy Illő jutalmazásához szerencse is kell, a nézők anynyira megszokták a televízión kívüli életben, hogy most, mint egy-egy játékos „természetes sorsát" veszik tudomásul. Hiszen az is öröm, hogy a tudás megjutalmazásához csak szerencse kell, s nem protekció ... látszatra egészen más jellegű szórakozás a — szintén csak képernyőn elképzelhető — Chryx-kraksz. Olyan villámtréfák sorozata, melyekben legtehetségesebb karikaturistáink, rajzolóink ötletei testesednek történetvillanásokká. Rokonsága az előbbi műsorral, hogy nagyon kell figyelnünk (húsz percig ez könnyen megy) s csak némi gondolkodás árán jutunk el a nevetésig. Vagy a nevetésben feloldódott Igazságig. Már az első adás sokat megsejtetett lehetőségeiből. Ha következetesek maradnak elképzelésükhöz, egy igen szeretetreméltó s kifogyhatatlan tematikájú tévés szórakozást teremthetnek meg. Felfedezésük pedig az, hogy egy rali nem lehet hoszszadalmas. (Mint a mai kabarétréfák túlnyomó része.) Ezért nem csak rajzolók ötleteiből indíthatnak , hanem megkísérelhetnék a mérhetetlen számú, jó minőségű, de éppen terjedelmességük miatt mára már elavult kabarétréfák, rajzolók által való újraelképzeltetését. Ma gyorsabban gondolkodunk, mint akár egy-két évtizede is. A kabarétréfa halála, ha a szereplők még körülményesen készítgetik elő a csattanót — amit a néző már régen tud. Kikövetkeztet. A poénnak meg kell előznie a néző képzeletét — ez a „modern” nevetés titka. A tévé is, a kabaré is felfrissülhet tőle. HÁMOS GYÖRGY