Filmvilág, 1978 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1978-05-15 / 10. szám
lelkiismeretű és fontos figyelmeztetés ment veszendőbe azon a bonyodalmas úton, amely a novellából elkanyargott a tévéfilm felé. Ki az oka a veszteségnek, rendező-e vagy dramaturg, a több millió magamfajta, televíziónéző előtt most már végleg rejtve marad, hiszen az út a novellától a filmig, mondom, bonyodalmas és kanyargó és követhetetlen, meg aztán igazság szerint a követése nem is a néző dolga. Nem rá tartozik. A nézőre csak az tartozik, amit lát. Még azt is megkockáztatom, az sem tartozik rá, milyen volt maga az írás, elvégre a képernyő előtt a néző éppen nem olvasó, mert épp ez a metamorfózisa teszi nézővé. Mint nézőnek pedig összesen két teendője van: nézni a filmet, és megbízni a film készítőiben, hogy amit mutatnak neki, hogy amit lát, ugyanaz, mint amiből a film készült az írástól a kért vezető, bonyolult, de az Írástól mégsem messzire elkanyarodó úton. A nézőnek bíznia kell abban, hogy amit lát, olyannyira ugyanaz, mint az írás, mint volt az író novellája, hogy a látvány egy kicsivel még ugyanazabb, még élesebb, még érthetőbb, mint amilyen papíron, könyvben vagy folyóiratban, kinyomtatva olvasható. Hiszen ezért az ugyanazabbért készült látnivaló az olvasnivalóból. Ez a célja, ez volna a célja az erőfeszítésnek, amely novellát filmre visz. Ha már igaz, márpedig igaz, a terentiusi megfigyelés, hogy, ha többen csinálják ugyanazt, már nem ugyanaz, legalább úgy legyen ne ugyanaz, hogy egy kicsivel, némi többlettel ugyanazabb. A Muslicák a liftben, a filmkészítők kezén azonban nemhogy nem ugyanaz, mint az író novellája, hanem egyenesen más. Ami az írásban eszes megfigyelés volt, és fontos társadalmi intés és figyelmeztetés, a filmen eléletlenedett. Valóságban félálom-látássá mosódott, élményszerűből emlékszerűvé haloványodott, a jelenből visszahátrált a múlt felé, s ha jól láttam, ha jól értettem, még némi nosztalgiák árnyéka is kísérte az írói gondolat kemény világítását. Mondom, ha jól értettem a film látványait, mert az imént a néző teendői közül kifelejtettem a harmadik teendőjét, az előbbi kettőnél egy cseppet sem elhanyagolhatóbbal: a néző teendője, hogy tévedhetetlenül meg is értse, amit lát. Ebben a teendőjében a film nem segítette a nézőt, inkább gátolta benne, ha jól néztem, és bizony nehezen értettem azt, amit láttam. Annak ellenére, hogy a rendező tévedhetetlenül jó szemmel választotta ki a film szereplőit, a remek valóságérzékkel játszó Máthé Erzsit, a stílustartáson túl, pompásan jellemezni is tudó Lázár Máriát, egy társadalmi típus erkölcsi eltorzulását korántsem könynyű karikatúrában, hanem veszedelmességében ábrázoló Kállai Ilonát és Bánffy Györgyöt, az epizódfigurákban is jelentékenyet mondó Apor Noémit, Iglódi Istvánt és a többieket. A színészek játéka elmondta volna az író világos gondolatait, ha a film egészét a forgatókönyv és a rendező játékai nem teszik homálylóvá. MÁTRAI-BETEGH BÉLA f Blódi István és Máthé Erzsi (Jávor István felvételei)