Filmvilág, 1978 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1978-12-15 / 24. szám
kodó golyók is inkább kalandfilmes elemek, nem illenek ahhoz az egyszerű halálhoz, amit Déry leír. Egyáltalán: minden harsányabb, színesebb egy kicsit (a novella világa egyértelműen fekete-fehér), mint az eredeti, halkszavú elbeszélésben. Lényegesebb eltérés, hogy Makknál az öregember is meghal, s ettől a film „másról szól.” Így természetesen kimaradt a vajúdó kutya zárójelenete, a helyette felolvasott részlet a Niki című elbeszélésből a film elején nem pontosan ugyanazt a feladatot tölti be. (Eképpen a tévéváltozat kettős halállal indul — később látjuk is az öreg Tímár holttestét —, és ugyanígy zárul: túl „sok” a halál, s az egész együtt furcsa módon mégis „megnyugtatóbb”, mint a novella nyitva hagyott, „csehovi” befejezése.) Ennyi negatívum után úgy tetszik, mintha sikerületlen film volna a Philemon és Baucis. Pedig nem az. Makk erős tehetséggel idézi föl az atmoszférát (vajon az Egmont-nyitány mit jelent ebben a filmben a harminc éven aluliaknak, akik nem hallották annyiszor a rádióból 1956 októberében?). Bulla Elma és Páger Antal játéka meghatóan egyszerű, a rendező megrendítően mutatja be két ártatlan öreg halálát, akiket eltévedt golyók öltek meg. Szép film a Makk Károlyé. De a Déry-novella tökéletes remekmű. KOLTAI TAMÁS Oly sok, különböző jellegű és színvonalú tévévetélkedő után a képernyőn most újabb játékos színfolt jelent meg: a Ti és Mi keretében a két nem képviselői mérhetik össze tudásukat, ügyességüket, s — mert a játékhoz ez is hozzátartozik — helyenként szerencséjüket is. Nem lehet tudni, milyen külső — közönség, — és belső műsorszerkesztési igények hívták életre az új vetélkedőt a már meglevő öt másik (Röpülj páva, Malom, Játék a betűkkel, Lehet egy kérdéssel több?, Most mutasd meg!) mellé. Mindenesetre: a vetélkedő, a játék — mint műfaj — a műsorszerkezet részévé, televíziós jelenséggé vált. Azt hiszem, nem igényel külön bizonyítást, hogy a játék — mint jelenség — csaknem egyidős magával az emberrel. A játék külső jegyei, tartalma, szabályrendszere, bonyolítási formája felér egy társadalmi vagy korrajzzal. Egy valami azonban — elvonatkoztatva most a fogalmat kortól és társadalomtól — mindig közös vonása volt, s marad minden játéknak, vetélkedőnek; az egyik alapvető emberi tulajdonságra, a győzni, nyerni vágyásra épül, ennek ad keretet, lehetőséget és teret. A győzni akarás velejárója: a nyilvánosság igénye. A „homo ludens” soha nem önmagát akarja meggyőzni ügyességéről, tudásáról, vagy egyéb erényeiről. (Ezekről többnyire meg van győződve.) Mindig valakivel szemben akar győzni, s ami talán még ennél is fontosabb, valakik előtt. A nyilvánosság előtt elért siker lehetősége a vetélkedők egyik fő vonzereje. „A játék .. . társadalmi értelemben felruházza az embereket bizonyos szerzett tulajdonságokkal, amelyek fiktív célhoz kapcsolódnak ugyan, de a társadalmi közegben, mint társadalmilag értékes tulajdonságok jelennek meg, nemegyszer nagyobb elismerést szerezve, mint a valóságos célhoz (a munkafolyamathoz, tartalmas társadalmi feladatokhoz) kapcsolódó erények” — írja Hermann István, Televízió, esztétika, kultúra című könyvében. Hozzátenném az idézethez: Ha valóban jó, közérdeklődést kiváltó játékról, vetélkedésről van szó. Mert sajnos, nem mindegyik az. Itt van például a Malom című utazási vetélkedő. A játék bonyolítása egy zártkörű, speciális tanfolyam magánvizsgájára emlékeztet. A zárt struktúra kirekeszti a nézőt az azonosulás, az együttszurkolás, a külső részvétel lehetőségéből. Nem vitás, a játékvezető alaposan felkészült, a kérdések gondosan kiválasztottak, a szabályok egyszerűek, világosak. A Malom jó vetél- Játékok és vetélkedők