Filmvilág, 1984 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1984-06-01 / 6. szám
az elején vagyunk, amikor egyre több találkozásra, eszmecserére van reményünk. Örömmel hallottuk és tapasztaltuk, hogy azóta más európai szocialista országokkal is megkezdték a filmkapcsolatok újraépítését, és például a múlt évi moszkvai filmfesztiválon sikeres kínai filmes delegáció is részt vett. BABÁCS DÉNES: A történelmi ív érzékeltetése végett hadd utaljak arra, hogy a kínai film még a hetvenes évek közepén is politikai csatatér volt. Az a könyv, amit a kínai „kulturális forradalom” kultúrpolitikájáról írtam, ezt a címet viseli: Virágozzék egy szál virág. Aki a modern kínai politikai történelemmel foglalkozott, az jól ismeri azt a jelszót, amely az ötvenes években, 1956—57- ben kibontakozott mozgalomnak a jelszava volt: „Virágozzék száz szál virág, versenyezzék száz gondolati iskola”. Hogyan született ezek után a formula, hogy virágozzék „egy szál” virág? Ez is filmtörténet — de politika is. Csiang Csing és Teng Hsziaoping párharcára utal. DÓSAI ISTVÁN : Sanghajban megmutatták nekünk azt a műtermet, ahol Csiang Csing, Mao Ce-tung későbbi felesége, a „kulturális forradalom” későbbi művészeti diktátora, a „négyek bandájának” még későbbi vezéralakja (akit a híres pekingi perben 1981-ben halálra ítéltek, hogy aztán büntetését életfogytiglani börtönre módosítsák) legutoljára filmezett, a harmincas években. A sanghaji stúdió igazgatója szerint közepes színésznő volt, sok kudarc érte filmszínésznői működése során. BABÁCS DÉNES: ö körülbelül olyan filmszínésznő, mint amilyen filmszínész Ronald Reagan: nem alakításaikkal váltak ismertté, hanem politikai szerepeikkel. KŐHALMI FERENC: Reaganhoz Csiang Csing, azt hiszem, annyiban nem hasonlítható, hogy az előbbi elért bizonyos „sikereket”, legalábbis a filmek mennyisége tekintetében Csiang Csing ezt nem mondhatja el magáról. Gyűlölködése filmügyben a sanghaji stúdió igazgatója szerint abból táplálkozott, hogy annyi mellőzés érte BARÁCS DÉNES: Ha ez a pszichopolitikai filmtörténelem, amibe most belebocsátkoztunk, reális, elmondhatjuk, hogy soha filmszínésznői kudarcoknak olyan történelmi következményei nem voltak még, mint a Csiang Csing mellőzésének. Ezzel a feltevéssel persze óvatosan kell bánnunk. Gondolom, azóta a kínai filmművészetben és kultúrában is már olyan szakasz kezdődött, amely, mint már erről szó volt, sokkal szélesebb lehetőségeket kínáló szakasz, s talán már emlékeztet a „száz szál virág” idejére. DÓSAI ISTVÁN: Ezt nehéz megítélni, de már születtek olyan filmek, amelyek elementáris hatást gyakoroltak nemcsak ránk, hanem a kínai nézőkre is. Például Hszie Tin egy másik alkotását is levetítették nekünk, s ekkor a Chinafilm amatőrséggel nem vádolható munkatársai sorra bejöttek és beültek, valószínűleg sokadjára, hogy újból megnézzék. Bizonyos drámai fordulópontoknál egyszerűen érzelmi hullámok szakadtak fel emberekből. Ez a történet — A Tien Jün hegy legendája — az ötvenes évek közepén kezdődik, a főhős egy geológus. Vannak elképzelései arról, mit s hogyan kellene csinálni. Ezt a geológust a „nagy ugrás” előszele 1957-ben félreállítja, munkáját lehetetlenné teszi. A film végigkíséri ennek az embernek a drámai történetét, szerelmének keserűségeit, rettentő nehéz életkörülményeit, szívós kitartását. Miközben a politikai hullámverés a legkülönbözőbb szélsőségekbe szalad, ő kemény fizikai munkával, s agyának a csiszolásával őrzi meg emberségét, tartását. Amikor a „kulturális forradalom” félreállítja azokat az embereket is, akik őt félreállították, akkor szinte kilátástalannak tűnik az, hogy az elképzeléseit valaha is megvalósíthassa. Amikor a „kulturális forradalom” lecsengő periódusában visszahozzák azokat az embereket, akiket félretettek, ő továbbra is belső számkivetésben marad. A filmből azonban kicsendül az a remény, hogy ilyen többé nem fordulhat elő, és nyílik számára játéktér. De hősünk közben megőszül, élete java eltelt. Egy generáció sokféle keservéről ad ez a film rendkívül elgondolkodtató képet. BABÁCS DÉNES : Ha jól értettem, ez egyfajta számvetés volt azokkal az elvesztett lehetőségekkel és azokkal az emberi megpróbáltatásokkal, amelyek elsősorban a kínai értelmiségre, de általában is, a kínai népre zúdultak a szocialista építés ellen irányuló belső anarchista rohamok során, illetve azok következtében. Ez a kritikai viszony más filmekben is megnyilvánul, vagy pedig bizonyos értelemben elszigetelt jelenség? DÓSAI ISTVÁN: Amikor elindultunk Pekingbe, elég keveset tudtunk a mai tárgyú filmekről. Láttunk korábban egy-két — már a „kulturális forradalom” után készült — filmet, de azok történelmi témát dolgoztak fel. Az első nap délelőttjén láttunk egy filmet. Nekem ez tetszett legjobban az összes látott film közül, a címe: Keserű mosoly. Egy újságíró történetét meséli el, aki néhány évvel ezelőtt visszatért szerkesztőségi asztalához. Mindenki nagy örömmel üdvözli, milyen jó, hogy visszatértél. Utána látjuk ezt az újságírót jóval korábban, a hatvanas években. Ugyanabban a szerkesztőségben, Sanghajban újságíró, és megalázó tudósítást kellene írnia egy egyetemi tanárról, egy világhírű sebészprofesszorról, akit kikezdett a „kulturális forradalom” egyik kampánya, ő ezt nem hajlandó megírni. Természetesen akad, aki megírja: éppen egyik legjobb barátja. A becsületes újságíró viszont elveszti még a feleségét is, és természetesen száműzik, mint annyi más kínai értelmiségit. És a legjobb barát, aki őt elárulta, az ugyanaz, aki a film kerettörténetében fogadja, s olyan melegen üdvözli őt a szerkesztőségben: „milyen jó, hogy visszatértél, nagyon hiányoztál nekünk”. Ez a film meglepett bennünket. Másnap láttuk azt a filmet, amelyikről az előbb szóltunk, a Tien Jün Tien Jün hegy legendája 21