Filmvilág, 1984 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1984-06-01 / 6. szám

az elején vagyunk, amikor egyre több találkozásra, eszmecserére van reményünk. Örömmel hallottuk és tapasztaltuk, hogy azóta más európai szocialista országokkal is megkezdték a filmkapcsolatok újraépítését, és pél­dául a múlt évi moszkvai filmfeszti­válon sikeres kínai filmes delegáció is részt vett. BAB­ÁCS DÉNES: A történelmi ív érzékeltetése végett hadd utaljak arra, hogy a kínai film még a hetve­nes évek közepén is politikai csatatér volt. Az a könyv, amit a kínai „kulturális forradalom” kultúrpoliti­kájáról írtam, ezt a címet viseli: Virágozzék egy szál virág. Aki a mo­dern kínai­­ politi­kai történelemmel fog­lalkozott, az jól ismeri azt a jelszót, amely az ötvenes években, 1956­—57- ben kibontakozott mozgalomnak a jelszava volt: „Virágozzék száz szál virág, versenyezzék száz gondolati iskola”. Hogyan született ezek után a formula, hogy virágozzék „egy szál” virág? Ez is filmtörténet — de poli­tika is. Csiang Csing és Teng Hsziao­­ping párharcára utal. DÓSAI ISTVÁN : Sanghajban meg­mutatták nekünk azt a műtermet, ahol Csiang Csing, Mao Ce-tung későbbi felesége, a „kulturális forra­dalom” későbbi művészeti diktátora, a „négyek bandájának” még későbbi vezéralakja (akit a híres pekingi perben 1981-ben halálra ítéltek, hogy aztán büntetését életfogytiglani bör­tönre módosítsák) legutoljára filme­zett, a harmincas években. A sang­­haji stúdió igazgatója szerint közepes színésznő volt, sok kudarc érte film­színésznői működése során. BAB­ÁCS DÉNES: ö körülbelül olyan filmszínésznő, mint amilyen filmszínész Ronald Reagan: nem ala­kításaikkal váltak ismertté, hanem politikai szerepeikkel. KŐHALMI FERENC: Reaganhoz Csiang Csing, azt hiszem, annyiban nem hasonlítható, hogy az előbbi elért bizonyos „sikereket”, legalábbis a filmek mennyisége tekintetében Csiang Csing ezt nem mondhatja el magáról. Gyűlölködése filmügyben a sanghaji stúdió igazgatója szerint abból táplálkozott, hogy annyi mel­­lőzés érte BAR­ÁCS DÉNES: Ha ez a pszicho­­politikai filmtörténelem, amibe most belebocsátkoztunk, reális, elmond­hatjuk, hogy soha filmszínésznői ku­darcoknak olyan történelmi követ­­kezményei nem voltak még, mint a Csiang Csing mellőzésének. Ezzel a feltevéssel persze óvatosan kell bán­nunk. Gondolom, azóta a kínai film­­művészetben és kultúrában is már olyan szakasz kezdődött, amely, mint már erről szó volt, sokkal szé­lesebb lehetőségeket kínáló szakasz, s talán már emlékeztet a „száz szál virág” idejére. DÓSAI ISTV­ÁN: Ezt nehéz meg­ítélni, de már születtek olyan filmek, amelyek elementáris hatást gyako­roltak nemcsak ránk, hanem a kínai nézőkre is. Például Hszie Tin egy másik alkotását is levetítették ne­künk, s ekkor a Chinafilm amatőrség­­gel nem vádolható munkatársai sorra bejöttek és beültek, valószínűleg sokadjára, hogy újból megnézzék. Bizonyos drámai fordulópontoknál egyszerűen érzelmi hullámok szakad­tak fel emberekből. Ez a történet — A Tien Jün hegy legendá­ja — az öt­venes évek közepén kezdődik, a fő­hős egy geológus. Vannak elképze­lései arról, mit s hogyan kellene csinálni. Ezt a geológust a „nagy ugrás” előszele 1957-ben félreállítja, munkáját lehetetlenné teszi. A film végigkíséri ennek az embernek a drá­mai történetét, szerelmének keserű­ségeit, rettentő nehéz életkörülmé­nyeit, szívós kitartását. Miközben a politikai hullámverés a legkülön­bözőbb szélsőségekbe szalad, ő ke­mény fizikai munkával, s agyának a csiszolásával őrzi meg emberségét, tartását. Amikor a „kulturális for­radalom” félreállítja azokat az em­bereket is, akik őt félreállították, akkor szinte kilátástalannak tűnik az, hogy az elképzeléseit valaha is meg­valósíthassa. Amikor a „kulturális forradalom” lecsengő periódusában visszahozzák azokat az embereket, akiket félre­tettek, ő továbbra is belső számkive­tésben marad. A filmből azonban kicsendül az a remény, hogy ilyen többé nem fordulhat elő, és nyílik számára játéktér. De hősünk közben megőszül, élete java eltelt. Egy gene­ráció sokféle keservéről ad ez a film rendkívül elgondolkodtató képet. BAB­ÁCS DÉNES : Ha jól értettem, ez egyfajta számvetés volt azokkal az elvesztett lehetőségekkel és azokkal az emberi megpróbáltatásokkal, ame­lyek elsősorban a kínai értelmiségre, de általában is, a kínai népre zúdul­tak a szocialista építés ellen irányuló belső anarchista rohamok során, il­letve azok következtében. Ez a kriti­kai viszony más filmekben is meg­nyilvánul, vagy pedig bizonyos érte­lemben elszigetelt jelenség? DÓSAI ISTVÁN: Amikor elindul­tunk Pekingb­e, elég keveset tudtunk a mai tárgyú filmekről. Láttunk ko­rábban egy-két — már a „kulturális forradalom” után készült — filmet, de azok történelmi témát dolgoztak fel. Az első nap délelőttjén láttunk egy filmet. Nekem ez tetszett legjob­ban az összes látott film közül, a címe: Keserű mosoly. Egy újságíró történetét meséli el, aki néhány év­vel ezelőtt visszatért szerkesztőségi asztalához. Mindenki nagy örömmel üdvözli, milyen jó, hogy visszatértél. Utána látjuk ezt az újságírót jóval korábban, a hatvanas években. Ugyanabban a szerkesztőségben, Sanghajban újságíró, és megalázó tu­dósítást kellene írnia egy egyetemi tanárról, egy világhírű sebészpro­fesszorról, akit kikezdett a „kulturá­lis forradalom” egyik kampánya, ő ezt nem hajlandó megírni. Termé­szetesen akad, aki megírja: éppen egyik legjobb barátja. A becsületes újságíró viszont elveszti még a fele­ségét is, és természetesen száműzik, mint annyi más kínai értelmiségit. És a legjobb barát, aki őt elárulta, az ugyanaz, aki a film kerettörténe­tében fogadja, s olyan melegen üd­vözli őt a szerkesztőségben: „milyen jó, hogy visszatértél, nagyon hiányoz­tál nekünk”. Ez a film meglepett bennünket. Másnap láttuk azt a filmet, ame­lyikről az előbb szóltunk, a Tien Jün Tien Jün hegy legendája 21

Next