Filmvilág, 1992 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1992-08-01 / 8. szám

a pályánkat, mert húsz éve még ez a falu olyan volt, mint egy múlt századi eleven skanzen: megőrződött, érintetlen volt benne a népi kultúra, az ősi mesterségek, a viseletek, a szokások... G. GY.: Időről időre visszamentünk, és követtük a kamerával több mint két évtizeden és négy generáció sorsán át azt a történő történelmet, ahogy ebbe a kö­zegbe a kollektivizálás, a városi mun­kavállalás révén bekerültek egy teljesen idegen és heterogén kultúra elemei — szupergiccses tárgyak és elképesztő épít­kezési stílusok kötelezővé vált formájá­ban. Most már vállalkoznak is: kocsma és butik nyílt abban a faluban, amely pár éve még az eleven folklór forrása volt, és amelynek zenéje, táncai, viseletei alig pár évtizede váltak fogalommá a nép­raj­zkutatásban. Különös felidézni ezt az utat, de úgy látszik, ez az ár, amit meg kell fizetni, ez az a szakasz, míg végig kell járni a polgárosodáshoz. DÁRDAY ISTVÁN — Ez olyan bonyolult kérdés, melyre százoldalas nagyságrendű tanulmány­ban lehetne csak válaszolni. Mert elő­ször is meg kellene vizsgálni, milyen helyzetbe kerültek most a rendszerváltás után a filmalkotók. Másodszor: meg ké­ne nézni azt az intézményrendszert, amelynek keretei között ezek az alkotók dolgoznak. Harmadszor: elemezni kéne a dokumentumfilmes műfajok mostani szerepét a tömegkommunikációban, és az ilyen j­ellegű filmek viszonyát a nyilvá­nossághoz. Negyedszer: mi lehet az új esztétikai minőség, amely a korábbi po­litikai pikantéria megszűnésével eljut­­tathatóvá teszi ezeket a filmeket a né­zőkhöz. És végezetül meg kellene vizs­gálni ezeknek a tényezőknek az egymás­hoz való viszonyát. Szóval a kérdésre nem lehet válaszolni. — De filmet lehet csinálni? — Felmerül a kérdés: kinek áll érde­kében, hogy a jelen időről olyan mélysé­gű elemzéseket készítsünk, mint koráb­ban? Mert tényleg kell egy ember, aki ezeket a filmeket megcsinálja, de kell egy másik is, akinek érdeke, hogy ez a film elkészüljön, és még pénze is van rá. Az a gyanúm, hogy erre a kérdésre — ki­nek áll érdekében — az a válasz, hogy: a koldusbotra jutott művésznek egyedül. Mi is kaptunk pénzt a Magyar Mozgó­kép Alapítványtól bizonyos tervekre — de nem dokumentumfilmre. Alólunk mint dokumentumfilmes műhely alól ki­húzták a sámlit. A szakkuratórium ugyanis egyetlen fillért sem adott. Be­nyújtottunk egy tervet . Sikeres dráma a piacgazdaságra való áttérés ürügyén vagy ilyesmi, mindenesetre benne volt a siker is, a dráma is. A Nevelésügyi soro­zathoz vagy inkább a Kongresszusi leve­lekhez hasonlóan csak term­atikailag ös­­­szefüggő részekből álló sorozat lenne ez, és arra kellett volna egy minimális ös­­­szeg, hogy pályázatot írhassunk ki az al­kotók között. Sokan ráharaptak volna, mert ennek keretében nagyon mélyen rá lehetne világítani arra a folyamatra, amely egyeseket nagyon gazdaggá, má­sokat koldussá tesz. A dokumentumfilm korábban sem volt jobb helyzetben, mint most; mindig is a mániákusok terepe volt. — A mániákus alkotóké és a mániá­kus — következésképp szűk körű — kö­zönségé? — Na, most következne egy hosszabb fejtegetés a megváltozott televíziós köz­lésmód, a reklámszerű rövid snittek te­remtette vizuális közeg és az analizáló dokumentumfilm viszonyáról. Utóbbi­nak ebben a közegben nincs igazán he­lye. Bár a múltkoriban az éjszaka köze­pén sugározták egy filmünket — a Hat bagatelli — és hihetetlen hatása volt, egy nyitottabb értelmiségi rétegre legaláb­bis. Persze, ez nem elég; meg kell találni azokat az új feltárási és közlésmódokat a dokumentumfilmben és a dokumentá­lásban is — mindent hasznosítva és nem elvetve, amit eddig csináltunk —, ame­lyek kicsit többek az egymásra vágott beszélő fejeknél. Minőségi ugrásra van szükség mind a két területen. — Csak barátilag figyelmeztetlek; azok közül a kérdések közül, amiknek megválaszolása szerinted meghaladja egy beszélgetés kereteit, háromba már belemerültél. Egyedül a nyilvánosság kérdése maradt még nyitva.­­ Pedig anélkül nem lehet arról be­szélni, miért nincs jelenidejű dokumen­tumfilm. Ugyanis azelőtt a nyilvános­ságnak volt egy furcsa szerkezete, amely legalább három körből állt — a legszéle­sebbtől az ellenőrzöttön át a zárt belső körökig. Most a teljes, cenzúrátlan nyil­vánosságnak kellene létrejönnie, de per­sze ilyen nincs, valamiféle cenzúra min­dig létezik, és kérdés, hogy ez az újfajta cenzúra most mit enged át. Hogy egyál­talán eljuthat-e a kamera azokhoz a je­lenségekhez, amelyek mélyebben bele­világíthatnának ebbe a társadalomba. — Kiknek a cenzúrája ez? — Semmiképp sem a hivatalnokoké. — Hanem? — Hanem az érdekeké. Mindenféle hatalommal bíró érdekeké. Volt egy rö­vid, de fantasztikus időszak — a romá­niai események, a határok megnyitásá­nak, a berlini fal ledöntésének az idősza­ka —, amikor ki-ki maga szűrhette le magának, mi az, amit lát. De az Öböl­háborút például valójában már nem le­hetett „egy az egyben” közvetíteni, mert valamiféle katonapolitikai érdekek megakadályozták. És akkor még nem beszéltünk a piaci érdek cenzúrájáról, amely ugyanolyan mélyen beépült az al­kotókba is, mint korábban pártállami cenzúra: aki azelőtt lelkesen a kirohant volna a kamerájával, mert meg­látott valami lényegeset, az most előbb megkérdezi: mennyit is kapok én ezért? — Te mire készülsz? — Nem szívesen beszélek róla, mert hihetetlenül lassan gyűlik rá a pénz. Én alkatilag alkalmatlan vagyok arra, hogy végigkunyeráljam Európát. De azért, ha igaz, augusztusban előforgatunk. — Címe? — A Tőke reinkarnációja, Szalai Györgyivel közösen írtuk. — Műfaja? — Fikciós dokumentum-montázs film. De a szavakat nyugodtan fel is cse­rélheted. Mindenesetre a formájával is ezt a világot próbálnánk kifejezni: alkal­maznánk benne azt a rövid snittes, rek­lámszerű szisztémát, amelyet ugyanúgy nevezhetünk a tartalom gátjának, mint a korszerűség trambulinjának, de min­denképpen meghatározó a befogadók szempontjából. — A történet? — A főszereplő természetesen a Tőke és még két allegorikus figura, de szándé­kunk szerint benne lenne az egész kelet­európai összeomlás. * A fenti beszélgetésekből sokféle tanul­ság levonható — vagy semmiféle sem. Eltérő szemléletű, különböző pályákat bejárt és elágazó utakon járó alkotók dolgoznak vagy épp felkészülnek, ter­veznek vagy várnak, miközben a jelen­idő múlik. • 41

Next