Filmvilág, 1992 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1992-08-01 / 8. szám
a pályánkat, mert húsz éve még ez a falu olyan volt, mint egy múlt századi eleven skanzen: megőrződött, érintetlen volt benne a népi kultúra, az ősi mesterségek, a viseletek, a szokások... G. GY.: Időről időre visszamentünk, és követtük a kamerával több mint két évtizeden és négy generáció sorsán át azt a történő történelmet, ahogy ebbe a közegbe a kollektivizálás, a városi munkavállalás révén bekerültek egy teljesen idegen és heterogén kultúra elemei — szupergiccses tárgyak és elképesztő építkezési stílusok kötelezővé vált formájában. Most már vállalkoznak is: kocsma és butik nyílt abban a faluban, amely pár éve még az eleven folklór forrása volt, és amelynek zenéje, táncai, viseletei alig pár évtizede váltak fogalommá a néprajzkutatásban. Különös felidézni ezt az utat, de úgy látszik, ez az ár, amit meg kell fizetni, ez az a szakasz, míg végig kell járni a polgárosodáshoz. DÁRDAY ISTVÁN — Ez olyan bonyolult kérdés, melyre százoldalas nagyságrendű tanulmányban lehetne csak válaszolni. Mert először is meg kellene vizsgálni, milyen helyzetbe kerültek most a rendszerváltás után a filmalkotók. Másodszor: meg kéne nézni azt az intézményrendszert, amelynek keretei között ezek az alkotók dolgoznak. Harmadszor: elemezni kéne a dokumentumfilmes műfajok mostani szerepét a tömegkommunikációban, és az ilyen jellegű filmek viszonyát a nyilvánossághoz. Negyedszer: mi lehet az új esztétikai minőség, amely a korábbi politikai pikantéria megszűnésével eljuttathatóvá teszi ezeket a filmeket a nézőkhöz. És végezetül meg kellene vizsgálni ezeknek a tényezőknek az egymáshoz való viszonyát. Szóval a kérdésre nem lehet válaszolni. — De filmet lehet csinálni? — Felmerül a kérdés: kinek áll érdekében, hogy a jelen időről olyan mélységű elemzéseket készítsünk, mint korábban? Mert tényleg kell egy ember, aki ezeket a filmeket megcsinálja, de kell egy másik is, akinek érdeke, hogy ez a film elkészüljön, és még pénze is van rá. Az a gyanúm, hogy erre a kérdésre — kinek áll érdekében — az a válasz, hogy: a koldusbotra jutott művésznek egyedül. Mi is kaptunk pénzt a Magyar Mozgókép Alapítványtól bizonyos tervekre — de nem dokumentumfilmre. Alólunk mint dokumentumfilmes műhely alól kihúzták a sámlit. A szakkuratórium ugyanis egyetlen fillért sem adott. Benyújtottunk egy tervet . Sikeres dráma a piacgazdaságra való áttérés ürügyén vagy ilyesmi, mindenesetre benne volt a siker is, a dráma is. A Nevelésügyi sorozathoz vagy inkább a Kongresszusi levelekhez hasonlóan csak termatikailag összefüggő részekből álló sorozat lenne ez, és arra kellett volna egy minimális összeg, hogy pályázatot írhassunk ki az alkotók között. Sokan ráharaptak volna, mert ennek keretében nagyon mélyen rá lehetne világítani arra a folyamatra, amely egyeseket nagyon gazdaggá, másokat koldussá tesz. A dokumentumfilm korábban sem volt jobb helyzetben, mint most; mindig is a mániákusok terepe volt. — A mániákus alkotóké és a mániákus — következésképp szűk körű — közönségé? — Na, most következne egy hosszabb fejtegetés a megváltozott televíziós közlésmód, a reklámszerű rövid snittek teremtette vizuális közeg és az analizáló dokumentumfilm viszonyáról. Utóbbinak ebben a közegben nincs igazán helye. Bár a múltkoriban az éjszaka közepén sugározták egy filmünket — a Hat bagatelli — és hihetetlen hatása volt, egy nyitottabb értelmiségi rétegre legalábbis. Persze, ez nem elég; meg kell találni azokat az új feltárási és közlésmódokat a dokumentumfilmben és a dokumentálásban is — mindent hasznosítva és nem elvetve, amit eddig csináltunk —, amelyek kicsit többek az egymásra vágott beszélő fejeknél. Minőségi ugrásra van szükség mind a két területen. — Csak barátilag figyelmeztetlek; azok közül a kérdések közül, amiknek megválaszolása szerinted meghaladja egy beszélgetés kereteit, háromba már belemerültél. Egyedül a nyilvánosság kérdése maradt még nyitva. Pedig anélkül nem lehet arról beszélni, miért nincs jelenidejű dokumentumfilm. Ugyanis azelőtt a nyilvánosságnak volt egy furcsa szerkezete, amely legalább három körből állt — a legszélesebbtől az ellenőrzöttön át a zárt belső körökig. Most a teljes, cenzúrátlan nyilvánosságnak kellene létrejönnie, de persze ilyen nincs, valamiféle cenzúra mindig létezik, és kérdés, hogy ez az újfajta cenzúra most mit enged át. Hogy egyáltalán eljuthat-e a kamera azokhoz a jelenségekhez, amelyek mélyebben belevilágíthatnának ebbe a társadalomba. — Kiknek a cenzúrája ez? — Semmiképp sem a hivatalnokoké. — Hanem? — Hanem az érdekeké. Mindenféle hatalommal bíró érdekeké. Volt egy rövid, de fantasztikus időszak — a romániai események, a határok megnyitásának, a berlini fal ledöntésének az időszaka —, amikor ki-ki maga szűrhette le magának, mi az, amit lát. De az Öbölháborút például valójában már nem lehetett „egy az egyben” közvetíteni, mert valamiféle katonapolitikai érdekek megakadályozták. És akkor még nem beszéltünk a piaci érdek cenzúrájáról, amely ugyanolyan mélyen beépült az alkotókba is, mint korábban pártállami cenzúra: aki azelőtt lelkesen a kirohant volna a kamerájával, mert meglátott valami lényegeset, az most előbb megkérdezi: mennyit is kapok én ezért? — Te mire készülsz? — Nem szívesen beszélek róla, mert hihetetlenül lassan gyűlik rá a pénz. Én alkatilag alkalmatlan vagyok arra, hogy végigkunyeráljam Európát. De azért, ha igaz, augusztusban előforgatunk. — Címe? — A Tőke reinkarnációja, Szalai Györgyivel közösen írtuk. — Műfaja? — Fikciós dokumentum-montázs film. De a szavakat nyugodtan fel is cserélheted. Mindenesetre a formájával is ezt a világot próbálnánk kifejezni: alkalmaznánk benne azt a rövid snittes, reklámszerű szisztémát, amelyet ugyanúgy nevezhetünk a tartalom gátjának, mint a korszerűség trambulinjának, de mindenképpen meghatározó a befogadók szempontjából. — A történet? — A főszereplő természetesen a Tőke és még két allegorikus figura, de szándékunk szerint benne lenne az egész keleteurópai összeomlás. * A fenti beszélgetésekből sokféle tanulság levonható — vagy semmiféle sem. Eltérő szemléletű, különböző pályákat bejárt és elágazó utakon járó alkotók dolgoznak vagy épp felkészülnek, terveznek vagy várnak, miközben a jelenidő múlik. • 41