Filmvilág, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2006-05-01 / 5. szám

kezete is felmondja a szolgálatot. Látha­tatlan hidak nyílnak meg, majd szakad­nak le, óriási golyók gurulnak elő rejte­­kükből, csapóajtók pattannak fel, falak indulnak meg egymás felé présként. Ilyenkor, begyakorolt mozdulatok ide vagy oda, főhősünk pánikba esik, és fut­ni kezd, nőjének pedig marad a sikolto­zás. Az Indy- és a Salamon király-filmek visszatérő motívuma a sikító nő: közvetle­nül mellette, mint valamiféle elcsúszott szellemkép, ott az arcvonásaira fagyott si­kolyt gúnyoló, tátott szájú múmiafej. Az elsüllyedt világok felfedezői nem csak a halott nyelvek felsőfokú művelői, csodálatos kombinatorikai képességekkel rendelkező matekzsenik, de igazi cirkuszi akrobaták is: a futás, szökellés, pattogás, pörgés a lételemük. Nem véletlen, hogy a döntően játékos ügyességére és a labi­rintusszerű 3D térélményre építő számí­tógépes játékok műfajában annyira nép­szerűek mind a mai napig az elveszett vi­lágok. Az Indiana Jones- és Tomb Raider­­sorozathoz sokban hasonlító Prince of Persia játékok, melyek az ókori Perzsia ki­rályságait idézik meg kifejezetten a fősze­replő akrobatikus képességeire építenek. A triplaszaltók, óriási ugrások, a falakon rohangálás annyira látványosak, hogy a készítők külön grafikus motort fejlesztet­tek ki csak azért, hogy a játékos lassítva is visszanézhesse az akciókat. A kilencvenes évek közepétől 2000-ig terjedő időszak­ban ugyanakkor egy sokkal intellektuáli­­sabb játékműfaj is épült az elveszett vilá­gok témakörére. A Myst című bestseller­kalandjáték által teremtett stílus jellegze­tessége az volt, hogy a kalandor szürreá­lis gépezetekkel teli elfeledett, kihalt, at­­lantiszi földrészeken bolyongott. Ahhoz, hogy visszajusson a valóságba különböző mechanikai fejtörőket kellett megolda­nia. Bár a­­ Wysf-játékok felett ma már el­járt az idő, számos más játékműfaj, pél­dául a Tomb Raider-sorozat is rengeteget profitált a műfajból. Hiába a nagy matematikai kódfejtés, hi­ába a sok akrobatika, az elsüllyedt civili­záció szívében nyíló kamra elátkozott kin­csei nem kerülhetnek újból a napvilágra. Legszebben talán az Alexander Korda és a Stephen Sommers-féle Dzsungel köny­­ve-filmek ábrázolják a fináléra tartogatott látványos kataklizmát. Miközben lassan összedől a maharadzsák csodálatos palo­tája, az aranypénz-, drá­gakő-, és serleghalmok- „A megbolygatott­ban fuldokló sírrablókat múlt idő" (Frank látjuk. Hisztérikusan üvöl- Marshall: Kongó) tő majmok szemlélik haláltusájukat: az orángutánok fején rubintos korona, a pá­viánok jogarokkal hadonásznak, a maká­­kók nyakán igazgyöngyökből font éksze­rek csillognak. Az ös­szeomlás megismét­lődött tehát, de ezúttal már önmaga gro­teszk paródiájává silányult. Az óvatlan kalandorok által megszent­­ségtelenített világ végső haláltusájában örökre eltűnik a föld színéről. Tűz emész­ti a köveket, sziklák szakadnak le, lávafo­lyam tör elő a mélyből. A Múmia-sorozat végén még a pokol is megnyílik, hogy Imhoteppel együtt befalja a Skorpióki­rályt. Az Erik, a viking (Terry Gilliam) bé­kés Hy-Brasilját a vikingek által orvul ki­ontott vér miatt nyelik el a hullámok, ám az optimistán dalolászó uralkodócsalád még akkor sem hajlandó elfogadni a meg­semmisülés tényét, amikor összezá­ródnak a hullámok a fejük felett. Indy persze még az utolsó pillanatban is meg­engedheti magának, hogy a lecsapódó kapu alatt visszanyúljon ottfelejtett ka­lapjáért. Ám az Utazás a Föld középpont­ja felé főhősei még nála is ügyesebben szöknek: beülnek egy szigorúan hő- és lávaálló atlantiszi kádba, majd a vulkánkürtőben feltörő gő­zök segítségével kireppennek a szabadba. Néhányan közülük a tengerben landolnak, mások illatos bokrok és gyümölcsfák között köt­nek ki. Platón dialógusaiban Atlantisz megsemmisülése az istenek által földiekre mért jogos büntetés volt. Az elsüllyedt civilizációkat bemuta­tó kalandfilmekben már a modern ember felel a végső geodéziai viha­rért. A sírrabló főhős, a nagy felfe­dező, mint aki jól végezte dolgát, elhagyja a tett színterét. Az elsül­lyesztett, majd megbecstelenített vi­lágból így kétszeresen is elsüllyesz­tett világ lesz. De míg az isteni aka­rat csak félmunkát végzett, a mo­dern korok embere gondoskodott arról, hogy a nagy baki ne ismét­lődhessen meg harmadszorra is. Pa­radox módon a nagy mítoszvadász okozza hát a nagy mítosz végét. A frigyláda egy végtelen raktár leg­mélyére kerül, a királysírokra rábo­rul a sivatagi homok szemfedője, az Atlantisz fölött összezáródó vízben pedig kipukkan az utolsó szivárvá­­nyos légbuborék. □ FILMVILÁG 7­0­0­6 / 5­32

Next