Filmvilág, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2006-05-01 / 5. szám
kezete is felmondja a szolgálatot. Láthatatlan hidak nyílnak meg, majd szakadnak le, óriási golyók gurulnak elő rejtekükből, csapóajtók pattannak fel, falak indulnak meg egymás felé présként. Ilyenkor, begyakorolt mozdulatok ide vagy oda, főhősünk pánikba esik, és futni kezd, nőjének pedig marad a sikoltozás. Az Indy- és a Salamon király-filmek visszatérő motívuma a sikító nő: közvetlenül mellette, mint valamiféle elcsúszott szellemkép, ott az arcvonásaira fagyott sikolyt gúnyoló, tátott szájú múmiafej. Az elsüllyedt világok felfedezői nem csak a halott nyelvek felsőfokú művelői, csodálatos kombinatorikai képességekkel rendelkező matekzsenik, de igazi cirkuszi akrobaták is: a futás, szökellés, pattogás, pörgés a lételemük. Nem véletlen, hogy a döntően játékos ügyességére és a labirintusszerű 3D térélményre építő számítógépes játékok műfajában annyira népszerűek mind a mai napig az elveszett világok. Az Indiana Jones- és Tomb Raidersorozathoz sokban hasonlító Prince of Persia játékok, melyek az ókori Perzsia királyságait idézik meg kifejezetten a főszereplő akrobatikus képességeire építenek. A triplaszaltók, óriási ugrások, a falakon rohangálás annyira látványosak, hogy a készítők külön grafikus motort fejlesztettek ki csak azért, hogy a játékos lassítva is visszanézhesse az akciókat. A kilencvenes évek közepétől 2000-ig terjedő időszakban ugyanakkor egy sokkal intellektuálisabb játékműfaj is épült az elveszett világok témakörére. A Myst című bestsellerkalandjáték által teremtett stílus jellegzetessége az volt, hogy a kalandor szürreális gépezetekkel teli elfeledett, kihalt, atlantiszi földrészeken bolyongott. Ahhoz, hogy visszajusson a valóságba különböző mechanikai fejtörőket kellett megoldania. Bár a Wysf-játékok felett ma már eljárt az idő, számos más játékműfaj, például a Tomb Raider-sorozat is rengeteget profitált a műfajból. Hiába a nagy matematikai kódfejtés, hiába a sok akrobatika, az elsüllyedt civilizáció szívében nyíló kamra elátkozott kincsei nem kerülhetnek újból a napvilágra. Legszebben talán az Alexander Korda és a Stephen Sommers-féle Dzsungel könyve-filmek ábrázolják a fináléra tartogatott látványos kataklizmát. Miközben lassan összedől a maharadzsák csodálatos palotája, az aranypénz-, drágakő-, és serleghalmok- „A megbolygatottban fuldokló sírrablókat múlt idő" (Frank látjuk. Hisztérikusan üvöl- Marshall: Kongó) tő majmok szemlélik haláltusájukat: az orángutánok fején rubintos korona, a páviánok jogarokkal hadonásznak, a makákók nyakán igazgyöngyökből font ékszerek csillognak. Az összeomlás megismétlődött tehát, de ezúttal már önmaga groteszk paródiájává silányult. Az óvatlan kalandorok által megszentségtelenített világ végső haláltusájában örökre eltűnik a föld színéről. Tűz emészti a köveket, sziklák szakadnak le, lávafolyam tör elő a mélyből. A Múmia-sorozat végén még a pokol is megnyílik, hogy Imhoteppel együtt befalja a Skorpiókirályt. Az Erik, a viking (Terry Gilliam) békés Hy-Brasilját a vikingek által orvul kiontott vér miatt nyelik el a hullámok, ám az optimistán dalolászó uralkodócsalád még akkor sem hajlandó elfogadni a megsemmisülés tényét, amikor összezáródnak a hullámok a fejük felett. Indy persze még az utolsó pillanatban is megengedheti magának, hogy a lecsapódó kapu alatt visszanyúljon ottfelejtett kalapjáért. Ám az Utazás a Föld középpontja felé főhősei még nála is ügyesebben szöknek: beülnek egy szigorúan hő- és lávaálló atlantiszi kádba, majd a vulkánkürtőben feltörő gőzök segítségével kireppennek a szabadba. Néhányan közülük a tengerben landolnak, mások illatos bokrok és gyümölcsfák között kötnek ki. Platón dialógusaiban Atlantisz megsemmisülése az istenek által földiekre mért jogos büntetés volt. Az elsüllyedt civilizációkat bemutató kalandfilmekben már a modern ember felel a végső geodéziai viharért. A sírrabló főhős, a nagy felfedező, mint aki jól végezte dolgát, elhagyja a tett színterét. Az elsüllyesztett, majd megbecstelenített világból így kétszeresen is elsüllyesztett világ lesz. De míg az isteni akarat csak félmunkát végzett, a modern korok embere gondoskodott arról, hogy a nagy baki ne ismétlődhessen meg harmadszorra is. Paradox módon a nagy mítoszvadász okozza hát a nagy mítosz végét. A frigyláda egy végtelen raktár legmélyére kerül, a királysírokra ráborul a sivatagi homok szemfedője, az Atlantisz fölött összezáródó vízben pedig kipukkan az utolsó szivárványos légbuborék. □ FILMVILÁG 7006 / 532