Filmvilág, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2006-06-01 / 6. szám

LOVECRAFT-ADAPTÁCIÓK A kárhozat partjain túl ■ BEREGI TAMÁS LOVECRAFT AZ AMERIKAI HORROR ZSENIJE VOLT. RÉMTÖRTÉNETEI KI­FORDÍTOTT TEREMTÉSMÍTOSZOK: AZ EMBERISÉG DEGENERÁCIÓJÁNAK, VISSZASÜLLYEDÉSÉNEK ISZONYATOS VÍZIÓI. A­z idei Titanic-fesztivál egyik cse­megéje a német expresszionista rémfilmeket megidéző Chtulhu hívása volt. A különleges techni­kával készült háromnegyed órás némafilm a huszadik századi hor­ror egyik legnagyobb mesterének, az amerikai H. P. Lovecraftnak állított emlé­ket. Lovecraft nevét sajnos kevesen isme­rik idehaza, pedig a modern rémmesék nagyjai a Psychót jegyző Robert Blochtól Stephen Kingen át az Alien bizarr világát megálmodó H.R. Gigerig szinte mind az ő köpönyege alól bújtak ki. Úgy tűnik, a Lovecraft-életmű, melyet Edgar Allan Poe hasonló jellegű művészete eddig tel­jesen elhomályosított, most kezd csak be­érni, aktuálissá válni. A New England-i születésű Howard Phillips Lovecraft (1890-1937) rövid éle­te nem nevezhető sikertörténetnek. Fiata­lon elvesztette apját, anyja pedig elme­gyógyintézetben végezte. A viharos csa­ládi körülmények között felcseperedő fi­úcska számára csak a szabadkőműves nagyapa meséi jelentettek örömöt, me­lyek ókori civilizációk, Egyiptom, Babilon és Pompei búskomor történeteit idézték meg. A fiú szenvedélyesen érdeklődött az asztronómia és a keleti mesevilág iránt is: az Ezeregyéjszaka hatására találta ki ma­gának az Abdul Alhazred nevet, mely ké­sőbb kulcsszerepet kapott életművében. A felnőtt Lovecraft már csak az árnyé­kok és a képzelet világában érezte jól ma­gát. Az ember-, faj- és életgyűlölő író hét­köznapjaiba felesége vitt némi boldogsá­got, meg néhány művészbarát, akikkel New Yorkban ismerkedett meg - köztük a Conan, a barbár történeteket megál­modó Robert E. Howard. Az amerikai metropoliszban a húszas években virág­korát élte a fantasztikus és detektívpony­va, ezért egy átlagon felüli képességekkel rendelkező művésznek nem volt nehéz ki­tűnnie. A vészes önbizalomhiányban szenvedő Lovecraft mégis mindet elköve­tett azért, hogy az íróasztalának szánt ren­geteg novella, vers, és kisregény kiadat­lan maradjon. A nagynevű Weird Tales, majd az Amazing Stories fantasztikus la­pok szerkesztői mégis megjelentették szá­mos szösszenetét, és Lovecraft ennek kö­szönhetően egy szűk körben bálványo­zott íróvá vált. A nagyközönség így sem ismerte meg, novelláin kívül csak egyet­len kisregénye jelent meg életében. Fő­műveinek többségét — köztük a Charles Dexter Ward esetét — csak halála után adták ki. Az úgynevezett „Chtulhu-mítosz" is ekkoriban formálódik ki, nagyrészt Lovecraft kiadóinak köszönhetően, akik a különböző elbeszélésfüzérekben megjele­nő mitopoétikus elemeket egyetlen nagy rendszerré gyúrták össze. Lovecraft ihletői elsősorban a tizennyol­cadik-tizenkilencedik századi gótikus rém­regény mesterei, Horace Walpole, Lord Dunsany, E. A. Poe. De hatottak rá a ro­mantikus képzőművészet vizionáriusai is: az elsüllyedt, apokaliptikus világokat megidéző John Martin, a biblikus Willi­am Blake, a sátáni-szadisztikus Füssli, va­lamint Goya. Lovecraft írásai költői, álomszerű, szürrealitásba hajló, elgondol­kodtató rémlátomások. Erejük épp az el­hallgatott, a felvillantott, de ki nem bon­tott motívumokban rejlik, melyek csak ol­vasás után kezdenek munkálkodni az em­berben. Lovecraft Huxley-hez, vagy H.G. Wellshez hasonlóan a modern tudomány (elsősorban a kémia és a biológia) rajon­gója volt, művei egyesítik a tudományos értekezés és a líra erényeit. Hidraanya, octopus apa. „Történe­teim, bármennyire különállóak" — írta Lovecraft — „azon a mitikus alapvetésen nyugszanak, hogy világunkat valaha egy másik faj lakta, mely a fekete mágia gya­korlása miatt száműzetett, ám az eltűnt dimenziók mélyén várja, hogy újból ha­talmába kerítse a Földet." Lovecraft történetei valójában afféle ki­fordított teremtésmítoszok: az ember de­generációjának, az ősnemzés állapotába való visszasüllyedésének iszonyvíziói. A „nagy öregek", ahogy Lovecraft hívta az eonokkal ember előtt élő pogány istene­ket, tengerek, földek mélyén, a kozmosz egyik sötét sarkában várják eljövetelüket, mely az emberi faj elsorvadását fogja magával hozni. Ezt a folyamatot csak né­hány, világunkban felejtett, majd váratla­nul előkerült kultikus tárgy és újjáélesz­tett pogány szokás vetíti előre. A Love­craft által kiötlött ősi kultusztárgyak közül a leghírhedtebb talán a Necronomicon, a holt nyelvek könyve, melyet sokan a mai napig valóságban létező kódexnek tarta­nak. Lovecraft állítólag álmában találta ki ezt a nevet. A könyvet mintegy másfél tu­cat elbeszélésében említette meg. A Lovecraft-mítosz szerint a kódex eredeti arab címe Al Azif, mely az éjszakai rova­rok által adott, de néphitben démonok­nak tulajdonított ijesztő hangra utal. A Necronomicont egy őrült arab, Abdul Alhazred (ez volt a gyermek Lovecraft ki­talált neve!) írta i. e. 738-ban Damasz­­kuszban, nem sokkal azelőtt, hogy egy szörnyeteg fényes nappal felfalta őt. A kódexet Konstantinápolyi Theodorus Philetas fordította le görögre, majd Olaus Wormius 1228-ban latinra. A nagy má­gusnak, John Dee-nek köszönhetően an­gol fordítás is létezik, írja Lovecraft. IX. Gergely pápa egyházi átokkal sújtotta a könyvet, és mindenkit, aki csak hozzáér, de a mű néhány másolata a mai napig fennmaradt, köztük a Párizsi Nemzeti Könyvtárban, a British Library-ben, a har­vardi és a Buenos Aires-i könyvtárban. A Necronomicon, melyet Lovecraft elő­ször egy 1922-es novellában (A kutya) említ, s mellyel legbővebben a Rémület Dunwichben című elbeszélésben foglal­kozik, a következő örökérvényű megálla­pítást tartalmazza: „A vének voltak, van­nak és lesznek. Nem az általunk ismert te­rekben várakoznak türelmesen a sorukra, hanem egy köztes dimenzióban." Ez a köztes tér a Lovecraft-film­ek többségé­ben a kozmosz, az óceán és a föld, vagy 32 FILMVILÁG 2006/6

Next