Filmvilág, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2006-06-01 / 6. szám
LOVECRAFT-ADAPTÁCIÓK A kárhozat partjain túl ■ BEREGI TAMÁS LOVECRAFT AZ AMERIKAI HORROR ZSENIJE VOLT. RÉMTÖRTÉNETEI KIFORDÍTOTT TEREMTÉSMÍTOSZOK: AZ EMBERISÉG DEGENERÁCIÓJÁNAK, VISSZASÜLLYEDÉSÉNEK ISZONYATOS VÍZIÓI. Az idei Titanic-fesztivál egyik csemegéje a német expresszionista rémfilmeket megidéző Chtulhu hívása volt. A különleges technikával készült háromnegyed órás némafilm a huszadik századi horror egyik legnagyobb mesterének, az amerikai H. P. Lovecraftnak állított emléket. Lovecraft nevét sajnos kevesen ismerik idehaza, pedig a modern rémmesék nagyjai a Psychót jegyző Robert Blochtól Stephen Kingen át az Alien bizarr világát megálmodó H.R. Gigerig szinte mind az ő köpönyege alól bújtak ki. Úgy tűnik, a Lovecraft-életmű, melyet Edgar Allan Poe hasonló jellegű művészete eddig teljesen elhomályosított, most kezd csak beérni, aktuálissá válni. A New England-i születésű Howard Phillips Lovecraft (1890-1937) rövid élete nem nevezhető sikertörténetnek. Fiatalon elvesztette apját, anyja pedig elmegyógyintézetben végezte. A viharos családi körülmények között felcseperedő fiúcska számára csak a szabadkőműves nagyapa meséi jelentettek örömöt, melyek ókori civilizációk, Egyiptom, Babilon és Pompei búskomor történeteit idézték meg. A fiú szenvedélyesen érdeklődött az asztronómia és a keleti mesevilág iránt is: az Ezeregyéjszaka hatására találta ki magának az Abdul Alhazred nevet, mely később kulcsszerepet kapott életművében. A felnőtt Lovecraft már csak az árnyékok és a képzelet világában érezte jól magát. Az ember-, faj- és életgyűlölő író hétköznapjaiba felesége vitt némi boldogságot, meg néhány művészbarát, akikkel New Yorkban ismerkedett meg - köztük a Conan, a barbár történeteket megálmodó Robert E. Howard. Az amerikai metropoliszban a húszas években virágkorát élte a fantasztikus és detektívponyva, ezért egy átlagon felüli képességekkel rendelkező művésznek nem volt nehéz kitűnnie. A vészes önbizalomhiányban szenvedő Lovecraft mégis mindet elkövetett azért, hogy az íróasztalának szánt rengeteg novella, vers, és kisregény kiadatlan maradjon. A nagynevű Weird Tales, majd az Amazing Stories fantasztikus lapok szerkesztői mégis megjelentették számos szösszenetét, és Lovecraft ennek köszönhetően egy szűk körben bálványozott íróvá vált. A nagyközönség így sem ismerte meg, novelláin kívül csak egyetlen kisregénye jelent meg életében. Főműveinek többségét — köztük a Charles Dexter Ward esetét — csak halála után adták ki. Az úgynevezett „Chtulhu-mítosz" is ekkoriban formálódik ki, nagyrészt Lovecraft kiadóinak köszönhetően, akik a különböző elbeszélésfüzérekben megjelenő mitopoétikus elemeket egyetlen nagy rendszerré gyúrták össze. Lovecraft ihletői elsősorban a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi gótikus rémregény mesterei, Horace Walpole, Lord Dunsany, E. A. Poe. De hatottak rá a romantikus képzőművészet vizionáriusai is: az elsüllyedt, apokaliptikus világokat megidéző John Martin, a biblikus William Blake, a sátáni-szadisztikus Füssli, valamint Goya. Lovecraft írásai költői, álomszerű, szürrealitásba hajló, elgondolkodtató rémlátomások. Erejük épp az elhallgatott, a felvillantott, de ki nem bontott motívumokban rejlik, melyek csak olvasás után kezdenek munkálkodni az emberben. Lovecraft Huxley-hez, vagy H.G. Wellshez hasonlóan a modern tudomány (elsősorban a kémia és a biológia) rajongója volt, művei egyesítik a tudományos értekezés és a líra erényeit. Hidraanya, octopus apa. „Történeteim, bármennyire különállóak" — írta Lovecraft — „azon a mitikus alapvetésen nyugszanak, hogy világunkat valaha egy másik faj lakta, mely a fekete mágia gyakorlása miatt száműzetett, ám az eltűnt dimenziók mélyén várja, hogy újból hatalmába kerítse a Földet." Lovecraft történetei valójában afféle kifordított teremtésmítoszok: az ember degenerációjának, az ősnemzés állapotába való visszasüllyedésének iszonyvíziói. A „nagy öregek", ahogy Lovecraft hívta az eonokkal ember előtt élő pogány isteneket, tengerek, földek mélyén, a kozmosz egyik sötét sarkában várják eljövetelüket, mely az emberi faj elsorvadását fogja magával hozni. Ezt a folyamatot csak néhány, világunkban felejtett, majd váratlanul előkerült kultikus tárgy és újjáélesztett pogány szokás vetíti előre. A Lovecraft által kiötlött ősi kultusztárgyak közül a leghírhedtebb talán a Necronomicon, a holt nyelvek könyve, melyet sokan a mai napig valóságban létező kódexnek tartanak. Lovecraft állítólag álmában találta ki ezt a nevet. A könyvet mintegy másfél tucat elbeszélésében említette meg. A Lovecraft-mítosz szerint a kódex eredeti arab címe Al Azif, mely az éjszakai rovarok által adott, de néphitben démonoknak tulajdonított ijesztő hangra utal. A Necronomicont egy őrült arab, Abdul Alhazred (ez volt a gyermek Lovecraft kitalált neve!) írta i. e. 738-ban Damaszkuszban, nem sokkal azelőtt, hogy egy szörnyeteg fényes nappal felfalta őt. A kódexet Konstantinápolyi Theodorus Philetas fordította le görögre, majd Olaus Wormius 1228-ban latinra. A nagy mágusnak, John Dee-nek köszönhetően angol fordítás is létezik, írja Lovecraft. IX. Gergely pápa egyházi átokkal sújtotta a könyvet, és mindenkit, aki csak hozzáér, de a mű néhány másolata a mai napig fennmaradt, köztük a Párizsi Nemzeti Könyvtárban, a British Library-ben, a harvardi és a Buenos Aires-i könyvtárban. A Necronomicon, melyet Lovecraft először egy 1922-es novellában (A kutya) említ, s mellyel legbővebben a Rémület Dunwichben című elbeszélésben foglalkozik, a következő örökérvényű megállapítást tartalmazza: „A vének voltak, vannak és lesznek. Nem az általunk ismert terekben várakoznak türelmesen a sorukra, hanem egy köztes dimenzióban." Ez a köztes tér a Lovecraft-filmek többségében a kozmosz, az óceán és a föld, vagy 32 FILMVILÁG 2006/6