Filológiai Közlöny – IX. évfolyam – 1963.
1–2. szám - Tanulmányok - V. M. Zsirmunszkij: Ismered a hont? – Goethe és Byron költeményei
alárendelt kifejezőeszközök rendszerére kell támaszkodnia. A legnagyobb mértékben érvényes ez a követelmény a költészet esetében, mikor a művészi szervezettségnek és a nyelvi anyag összeválogatásának tényezői különös határozottsággal lépnek előtérbe. A szépirodalmi mű nyelvezete, s még az is, amit úgy szoktak nevezni „az író nyelvezete", ha úgy értelmezzük, mint az író műveinek nyelvezetét, nem pedig úgy, mint a közhasználatú, népi nyelvnek olyan válfaját, amelyet az író egy meghatározott társadalmi kollektíva tagjaként mindennapi, hétköznapi közlendőiben használ, szóval: az író nyelvezete ebben a specifikus értelmezésben aligha jelent alkalmas vizsgálati tárgyat a nyelvészeti stilisztika számára. Ha a stílusnak (egy mű, egy író, egy irodalmi irányzat, vagy irodalmi korszak stílusának) a problémáitól elszakítva vizsgáljuk, az irodalmi nyelv szavak, frazeológiai fordulatok, grammatikai tények halmazára esik szét, amelyek különkülön csak nagyon megbízhatatlan tanúságtétellel szolgálhatnak az adott nyelv életéről az adott irodalmi korszakban. Az irodalmi nyelv története feljegyzi például azt a figyelemre méltó tényt, hogy 1826 c. költeményében Puskin a melléknév nőnemű ragozásának birtokos esetét archaikus, egyházi szláv grammatikai formában használta: „И жало мудрый змеи". A nyelvészeti stilisztika szlavjanizmusként határozza meg ezt a formát, melyet a költő az általánosan elfogadott, köz- és irodalmi nyelvben használatos „И ЖЭЛО мудрой змеи" szinonimájaként alkalmazott. De ennek a megállapításnak semmi értéke sincs a XIX. század első harmadának végén kialakult orosz irodalmi nyelv története szempontjából. Ez a stiláris kontextusaiból kiszakított, s ily módon semlegesített adat elveszti minden történeti jelentőségét. Puskinnak egy, a líceumi periódushoz tartozó, fiatalkori költeményében (Кольна , 1814) ugyanez a forma még a XVIII. sz. könyvszagú irodalmi nyelvének le nem küzdött hatását jelentheti: «С рассветом алыя денницы Лучами солнца пробужден, Он узрит мрачные гробницы...»3 Más a helyzet Puskin Prorok (Próféta) című bibliai, ótestamentumi tematikájú és szimbolisztikájú költeményének stilisztikai kontextusában, ahol ez a nyelvtani jelenség a művészi stílusnak egyéb analóg eszközeivel együtt szerepel: В уста замершие мое В ложил десницею кровавой... Ily módon a grammatikai jelenség, ha a szépirodalmi alkotás stílusának összefüggéseiben vizsgáljuk, nem a nyelvi anyag semleges ténye többé, hanem felfedezzük valódi jelentőségét, mint olyan művészi eszközét, amelynek megvan a maga belső célja és beletartozik az irodalmi mű eszmei és képi tartalmát kifejező nyelvi eszközök általános rendszerébe. Az író irodalmi stílusa magában foglalja az író világnézetének képekben, nyelvi eszközökben megtestesülő kifejezését. Ezért nem lehet az író stílusát . L. V. V. Vinogradov : Tanulmányok a XVII — XIX. századi orosz irodalmi nyelv történetéről. M. 1934. 180. o.