Filológiai Közlöny – XIX. évfolyam – 1973.

3–4. szám - Tanulmányok Petőfi Sándor emlékére – születésének 150. évfordulójára - Gáldi László: Petőfi költői nyelve és a Petőfi-szótár

tet. E kötet számára írtam a reformkor költői nyelvéről Vers és nyelv című tanulmányomat, beleállítva Petőfi nyelvi és stílusbeli állásfoglalását abba a tör­téneti fejlődésbe, mely Kazinczytól és Kölcseytől vezet Vörösmartyn át Arany és Madách felé. E tanulmány s más, azóta megjelent cikkek és könyvek­ eredményeinek felhasználásával ma arról a helyről, mely Petőfit a magyar irodalmi s különösen a költői nyelv fejlődésében jogosan megilleti, röviden a következőket mondhatjuk. 3. Ahhoz, hogy Petőfi nyelvi és stílusbeli magatartását igazán értékel­hessük, a magyar költői nyelv múltjának legalább egy félszázadára vissza kell tekintenünk. A XIX. század klasszikus irodalmának eszmei és stílusbeli előz­ményei feltétlenül a felvilágosodásban s az erőteljesen ekkor meginduló nyelv­újításban gyökereznek. Balassitól Bessenyei koráig a magyar költői nyelv nem vált el élesen az élő nyelvhasználattól; a XVIII. és a XIX. század for­dulóján azonban — noha éppen ekkor kezdett felvirágozni irodalmi népiessé­günk is — deákos költők, preromantikus és szentimentális lírikusok, valamint a nyugat-európai mértékes-rímes versformák meghonosítói egyben mind meg­egyeztek: valamennyien a köznyelvnél választékosabb s mintegy afölé bol­tozódó költői nyelvet kívántak létrehozni. Nyilvánvaló, hogy ezt a fejlődést helytelen volna valami magyar sajátságnak tartanunk; az élő nyelvhasználat és a költői nyelv kettőssége ebben a korban Európa-szerte közismert jelenség. Olaszországban Petrarcától a XIX. századig tart a költői nyelv hagyományos választékossága; Franciaországban e „diglosszia" kezdetei a reneszánsz korába nyúlnak vissza, s Shakespeare elemi erőtől duzzadó nyelvi realizmusa ellenére körülbelül ez a helyzet Angliában is. A nemzeti nyelven belüli „diglosszia" különösen jellemezte a XVII. századi francia nyelvet; később Victor Hugo maró szatírát írt azon finomkodó irodalmárok ellen, akik a „közrendű" sza­vakat (mots returners) legfeljebb Molière-nél tűrték meg.­ Igen, Molière-nél, hiszen a „három stílusnem" elmélete — minél inkább előtérbe kerültek a „középső" és az „alsó" stílusnemet kívánó műfajok — azért mindenkor gátat jelentettek a szépirodalmi nyelv teljes megmerevedésének veszélyes útján.­ S a XVIII. században mindenütt akadtak, akik a líra hagyományos szó- és kifejezéskészletének korlátait is bontogatni kezdték: Goethe éppen úgy, mint Parny vagy Parmi. A XIX. század első felében Európa-szerte találunk olyan lírikusokat, akik — mint Leopardi és Puskin — saját életművükben jutottak el a neoklasszicizmus elvont mitologizáló stílusától a költői nyelv természetesebb, közvetlenebb régióiba. A magyar költői nyelv és stílus történetéről még nincs korszerű szin­tézis;­ nincs sok-sok irodalmi idézetet tartalmazó nagy akadémiai szótárunk sem, mely archaizmusok és neologizmusok, valamint egyszerű köznyelvi szók . Petőfi prózáját illetően nagyon fontos Martinkó András munkája: A prózaíró Petőfi, Bp, 1965. — Sok érdekes — főleg eszme- és motívumtörténeti — szempontot találunk a Tamás Anna és Wéber Antal szerkesztette Petőfi tüze kötetben (Bp. 1972), valamint Fekete Sándor nemrég megjelent tanulmányaiban: Petőfi romantikájának forrásai: Mezítláb a szentegy­házban (jelentőségüket jól méltatja Tóth Dezső, Kritika 1972/11. 18). 4 Réponse à un acte d'accusation. V. Hugo állásfoglalását részletesen elemeztem 1950-ben egy világirodalmi tanulmánykötetben. 5 A három stílusnemről alapvető tanulmány az E. R. Curtiusé: Die Lehre von den drei Stilen in Altertum und Mittelalter. Romanische Forschungen, 1952. 57. kk. G Sok bölcs megjegyzést közöl Bárczi Géza immár klasszikus műve: A magyar nyelv életrajza. Bp. 1953; bibliográfiai szempontból nélkülözhetetlen Szathmári István szintézise: A magyar stilisztika útja. Bp.

Next