Filológiai Közlöny – XXI. évfolyam – 1975.

1. szám - Tanulmányok - Király Gyula: A prózapoétika ismeretelméleti és ontológiai kérdései

A drámai forma viszont olyan költői gondolatsorból építkezik, amely, szemben a lírai és elbeszélő formákkal, nemcsak a szó asszociatív természetét használja fel a valóság művészi megjelenítésére, s szemben az elbeszélői for­mákkal, nemcsak a szó eme természetéből bontja ki az epikaiságot, építi fel az epikai eltávolítás poétikai rendszerét, a valóság eszméjét és az alkotó világ­látását egybeépítendő. A tér és idő, mint a mindennapi életben, itt is két dimen­zióban: a közvetlen érzékelés külsőségeiben-plaszticitásában-gesztusaiban s a szóban tükröződő eszmei érzékelésben egyszerre jelentkezik. A drámai költői formában két művészi tipizációs forma, a vallomás (dialógus, monológ, elmon­dás, közlés) és a (szín)játék a műfajformák keretén belül vesz részt az epikus distanciaforma létrehozásában, epikai struktúrájú-megelevenítő-általánosító valóság-reprodukciójában. Ezért is tetszik úgy, mintha — az epikai formáktól egyfelől és a lírai formáktól másfelől — a dráma esetében valami „harmadik'' műnemmel állnánk szemben. Holott pusztán arról van szó, hogy a drámában nem az elbeszélés, hanem az eleven mozgás és plaszticitás s az eleven dialógus és monológ végzi el a poétikai funkciókat, azaz a művészi modell áttekinthető egészén keresztül közvetített alkotói költői gondolatsor s a szereplő személyek belső és külső igazán közvetítődő ideológiai gondolatsor epikus szétválasztását, differenciálását; azoknak a funkcióknak (az ismétlődő rímszintagma, a tér és idő, a nyitottság és zártság, a szituáció társadalmi logikája, a szereplő sze­mélyiségek külső és belső mozgásának pszichológiai logikája), amelyek az epikai distancia elbeszélői formáiban is azonosan munkálnak. Volkenstein mutat rá helyesen Dramaturgiájában, hogy ,,a párbeszéd nem egyéb, mint a cselekmény fejlődése". Ezáltal azonban az alakok, a drámai szereplő személyek igazi epikai értelemben minősülnek, hasonlatosan az elbeszélői formákhoz, s mint ilyenek vesznek részt a művészi jelrendszer jelentése áttekinthető kisugároztatásában, az esztétikai élményt kiváltó struktúra létrehozásában. A drámai forma tehát egy harmadik tipizációs forma ugyan, azaz önálló költői forma az elbeszélői és vallomásos költői formák mellett, de nem önálló műnem. Ellenkezőleg, mindenkoron dominánsan epikai műnem, döntően objektívabb és differen­ciáltabb eszközsorral rendelkezik a világ esztétikai megidézésére, mint például a lírai műnem, mégpedig — a lírai azonosodással szemben — az epikai távolság­tartásból fakadó lehetőségei folytán. 1.1. Schelling helyesen látja úgy, hogy „a párbeszéd természete szerint és önmagában véve a lírához vonzódik, mivel elsősorban az öntudatból fakad és az öntudatra irányul". Valójában a művészet lírai és epikus műnemei teljesen más módon hasz­nálják fel mindazt, ami az öntudatból kiindul, vagy arra irányul. A „lírai dialógus" (azaz a nem ábrázolt személyhez vagy öntudathoz forduló dialógus, azaz a tér és idő által nem minősített öntudat, törekvés és cselekvés) és az „epikai dialógus" (azaz az ábrázolt alakhoz vagy tudathoz forduló dialógus) között abban áll a lényegi különbség, hogy az első esetben a szerző énje, mint ahogy költői gondolatsora is, teljes egészében feloldódik, maradéktalanul kifejeződik ebben az önmagának és a világnak szóló dialógusban, míg az epikai költői dialógusokban előforduló gondolatsorokban sohasem tud kifejeződni a költői öntudat és a költői gondolatsor, sem valamelyik én dialógusában, sem a szereplők összességének dialógusában. A világ lírai kifejezése és epikai ábrázolása között abban kell keresni a különbséget, hogy miként valósul meg a műben a szubjektív-objektív világ

Next