Filológiai Közlöny – XXI. évfolyam – 1975.

1. szám - Tanulmányok - Király Gyula: A prózapoétika ismeretelméleti és ontológiai kérdései

visszatükrözése, egyetlen lírai hős öntudatának ábrázolásán keresztül-e vagy az ábrázolt tudatok és a szerző „lírai énje" közti távolság megteremtése révén, az egymással párbeszédet folytató tudatok megjelenítésével, ezen belül a drá­mában szereplő személyek által, az elbeszélő formákban pedig — a nyelv asszociatív képességének segítségével ábrázolt hősökkel. A szubjektíven jelentkező objektivitás itt mint tartalom és forma egy­aránt a színpadon lejátszódó, tehát imitált „objektív élet" formájában jelenik meg. A költői forma mint valóságmodell itt úgy emlékeztet a modellezett valóságra, hogy unos-untalan együtt láttatja vele a modellt is. Tehát a forma átcsapása tartalomba itt egyfelől evidensebben szemlélhető, másfelől önmagára hagyott. Az utánzás ugyanis nem asszociatív úton, nem a képzeletre hat, hanem közvetlenül, a hallásra és a látásra egyszerre, s csak ezen keresztül a képzeletre is. Ezért a drámai költői gondolatsorok egyrészt jobban kötődnek sajátos feltételes költői formájukhoz, mint az elbeszélések a magukéhoz. A drámában ugyanis a belső történés mindig egyszeri kapcsolatban van a külső történéssel, és ezért bármely párbeszéd vagy monológ előfeltétele a párbeszédet vagy monológot folytató személy (személyek) „színpadi" ábrázolása. Ugyanakkor a párbeszédek és monológok részaránya a történésben a cselekmény tartal­mával koherens, amely sohasem növekszik az „ábrázolás" illetve a mű „ideje" rovására, szemben az elbeszélői formával. Másfelől az asszociatív formákban kifejezett költői gondolatsorokkal egybevetve a drámai, költői gondolatsor, a valóságfeltárás érzéki, látványos volta miatt kiélezettebb; a dráma epikussága nemcsak „szó" eredetű szemben az elbeszélés idő- és térszabadságával, vagyis a „kibontakozás" időbeli termé­szetessége ugyanakkor térbeli kényelmetlenséget és szűk időkeretbe szorított­ságot jelent. A drámai kifejezőformák idő- és térmodelljei tehát érzékleteseb­bek ugyan, de a részletezés tekintetében korlátozottabbak, szemben a tisztán asszociatív művészet modelljeivel. 1.2. A dráma mint előadásra, dialógusra szánt, színpadra írt költői forma ugyanakkor­­abban is különbözik elsősorban az elbeszélői — olvasásra szánt — költői formától, hogy­ a dialogizáláson túl maradéktalanul perszoni­fikálja is azt, ami a szereplő alakokkal szemben vagy mögött áll, amit az elbeszélői formák még nem perszonifikáltan objektiválnak, hanem dolgok és dologi viszonyok költői tárgyiasítása révén. Perszonifikált, megszemélyesítettségében tárgyiasult objektiválás — ez végső soron a drámai epika költői formája (tragédia, komédia, dráma). Az ábrá­zolt világ részben perszonifikált, részben dolgok és dologi viszonyok egy egy­séges erőtérben az elbeszélő funkció által történő összekapcsolása — tehát maradéktalanul asszociatív formában való objektiválása —, ez pedig az elbe­szélői forma (eposz, regény, erkölcsrajz) minősége. Az elkülönülés alapja valóságmozzanat, pontosabban a társadalmi élet­nek a viszonyok struktúrájában, tehát a társadalmi formációs fázis státuumá­ban gyökerező mozzanata. Nevezetesen, hogy az adott berendezkedettség is aktívan cselekvő, s így az azt megszemélyesítő egyén társadalmilag képviselt vagy vállalt szerepével azonosul, s ez a költői forma szempontjából véve olyan Norwic szavaival élve —, mintha már maga az élet is képes lenne önmagát szemlélni.1­ ­ A társadalmi lét konkrét történelmi formája, az élet maga követel ilyen vagy olyan formát. Az írót érdeklő problémák költői gondolatsorrá érése természetesen függ a „költőtől".

Next