Filológiai Közlöny – XXXII-XXXIII. évfolyam – 1986-1987.

3–4. szám - Szemle - Alain Singer: A Metaphorics of Fiction: Discontinuity and Discourse in the Modern Novel. (Abádi Nagy Zoltán)

Alan Singer: A Mataphorics of Fiction: Discontinuity and Discourse in the Modern Novel. Tallahassee, State University Presses of Florida, 1983. 183. Alan Singer annak feltárására szánta el magát, hogyan kerül előtérbe a valóságel­tüntető és formabontó öncentrikus neoavantgarde regényben a klasszikus retorika egyik trópusa, a metafora; miért tekinthető ,,a különbözőségen belüli hasonlóság ellentmondá­sát magába záró" metafora a posztmodern szövegprodukciók és produktív „szövegek" motorjának s ezáltal az irodalmi öntükrözés kritikai elemzésében is központi kategó­riának. A dolog redukált logikája aránylag egyszerű. Az objektív világ hagyományos mimézisének felfüggesztésével, a jelentéshordozó formaelemek gátlásával, előtérbe kerül­nek a szövegfolyamatok, és a művészi kifejezés ,,a diszkurzív szintekről a retorikaiakra helyeződik át". A szövegproduktivitás alapvető módja a metafora lesz, mert „egymást kölcsönösen kizáró diszkurzív kontextusok hibridje"-ként ő tölt be „végső tömörségű közvetítő szerepet" részek és egészek között, és mert „eredendően öntükröző trópus, mely mindig szerzői jelenlétről árulkodik". Míg ugyan Singer alapötlete a hasonlóságelvű­ségben rejlő homológia a hagyományos lineáris narratív folyamat és a metafora között (előbbiben a kauzális logika, utóbbiban a fogalmi szintézis szolgál alapul ehhez), vizsgá­lódásai azt nyomozzák, miként adja át helyét a különbözőségen alapuló katak­rézisnek a jelentésátviteles denomináló metafora a cselekmény- és jellemábrázolásbeli kontinuitás helyett diszkontinuitásra törő posztmodern prózában. A „katakretikus retorikai sűrítés" maga eredményezheti a narratív kauzalitás problematikussá válását. Ezzel egyúttal a metaforikus struktúrában látensen adott prózaújítási lehetőséget kínál az írónak (pl. John Hawkesnak), közelítheti a metaforát a metonímiához (pl. Beckett), szövegkódok versengésének dramatizálásához vezethet (pl. Diana Barnes). Olyan prózaújító kísérle­tek tanúi leszünk, melyek „a narratív aktus kifejezési lehetőségeinek teljesebb kiaknázá­sát" célozzák, revízió alá veszik a metaforikus logikát, destabilizálják jelölő és jelölt viszonyát, robbantják a „tenor"-,,vehicle" (a metafora tartalma és formája) viszonyban rejlő szó szerinti és átvitt értelműség hierarchiáját, és ,,a kontextuális homogenitás elpusz­tításának lehetőségével" játszadozva, szimbolizáló és szimbolizált közt a feszültséget a végletekig kiaknázva, mégsem mondanak le a metafora integráló szerepéről — ám a metafora integráló funkcióját merőben új nézőpontokból érthetjük csak meg. Singernek feltétlenül érdeme, hogy új és egyben centrális jelentőségű kérdéskört tud az eddigieknél alaposabban szemügyre venni. Mondjuk így: metafora és esztétikai dekonstrukció (vagy metafikció) viszonyát. A posztmodern metafikciónak rohamosan dagadó szakirodalma van máris. Ahogy a dekonstrukció elméleti hátterének is. Rokon­szenves az amerikai kritikus munkájában, hogy az obligát strukturalista-posztstruktura­lista elméletek (Derrida, Kristeva, Barthes, Lacan) vonatkozó tételeinek és a dekonstruk­ciós ars poeticák (Borges, Barth, Joyce, Lukenick, Federman) boncolgatása mellett eklek­tikusabbra fogja a két bevezető elméleti fejezetet („The Fictions of Metaphor", „The Metaphors of Fiction") és az elméleti beágyazást a további fejezetekben (Arisztotelész, Max Black, Wayne W. Booth, Kenneth Burke, Seymour Chatman, Jonathan Culler, Paul de Man, Alphonse de Waelkens, Umberto Eco, Ralph Freedman, Gérard Genette, Roman Jakobson, David Lodge, Percy Lubbock, Lukács György, Jan Makarovsky, I. A. Ri­chards, Paul Ricoeur, Alain Robbe-Grillet, Hayden White). Nem akar új regényelméletet írni, sokkal inkább egy bizonyos esztétikai gyakorlatot elméleti rátermettséggel, a meg­levő elméleti arzenál birtokában megközelíthetővé tenni. Ezért adják a könyv lelkét a Barnes-, Hawkes-és Beckett-regényeket elemző,legjobban sikerült fejezetek (Nightwood, Second Skin, How It Is). Az A Metaphorics of Fiction saját tézisét meggyőzően (bár olykor szükségtelenül tömény kritikai tolvajnyelven) adja elő. Hiszen metafikció és metafora sajátos kapcsolata esztétikai tény; narratív diszkontinuitás és katachrózis összefüggésbe hozása pedig szel­lemes, értelmes megvilágításba helyez néhány nehéz kérdést. Ugyanakkor számos kérdés marad megválaszolatlan, sőt kérdezetlen. Nagyok is, mint az, hogy egyetlen alapismérve lenne-e mindez a metafikciónak, ahogy azt Singer könyvéből érzékeljük? (Aligha.) Áll-e mindez valamennyi metafikciós regényíróra? (Nem. Ellenpélda: Barthelme „Mondat" c. elbeszélése.) Sőt: dekonstrukciós-e minden, ami posztmodern? (Lukenick generatív pró­zájával óvatosak lennénk.) És metafikció-e minden, ami dekonstrukció? (Egy részükre jobban illenék a „neokonstrukció ", ha lenne ilyen kifejezés.) Ámde: számonkérhető-e minden egyetlen szerzőtől? Nem. Abádi Nagy Zoltán

Next