Filológiai Közlöny – XLII. évfolyam – 1996.
2. szám - Szemle - Mircea Eliade-ról, magyarul megjelent könyvei ürügyén (Nagy Levente)
jongói - kik egy teljességgel új, eredeti, totálisnak nevezett hermeneutikát ünnepeltek (David Rasmussen, Julien Ries, Douglas Allen, Marique Bario, Adrian Marino) - sem támadói, kik értelmezéseinek önkényességét hangsúlyozták (Dario Rei, Thomas Altizer, J. A. Saliba) - nem voltak tisztában azzal, hogy a 60-as, 70-es években a hermeneutikát már nem az elferdített, normatív alapjelentések feltárása, sem az eredeti szándékot (mens auctoris) reprodukáló megértés, hanem a hagyománnyal folytatott párbeszéd révén kialakuló hatástörténeti tudat kérdései foglalkoztatták. Ezáltal elkerülhető lett volna a jelentésfixáció, hisz „az értelem és az igazság mindig konstruált és sohasem olyasvalami, ami felfedezésre vár".16 Mint említettük, Eliade egyik értelmezése szerint, az archetípus nem más, mint az idők kezdetén, az istenek, a héroszok vagy az ősök által végrehajtott cselekedetek összessége. Az archaikus ember számára csak ezeknek van reális tartalma, melyet a bennük megnyilvánuló szentség biztosít. „[...] a szent a tulajdonképpeni valóságos. Ami a profán szférájához tartozik, annak nincs része a létben, mert a profánt ontológiailag nem alapozza meg semmiféle mítosz és nincs példaadó mintája. [...] Mindaz, amit az emberek saját kezdeményezésre, mitikus minta nélkül tesznek, a profán szférájába tartozik, ennélfogva hiú és illuzórikus, végső soron pedig irreális cselekedet." (A szent és a profán, i. m., 88-89. 1.) Bármilyen jelenség vagy tárgy akkor válik valóságossá, ha valamilyen archetipikus modellt utánoz vagy megismétel. Az archetípusnak tehát normatív szerepe van, ami épp a megváltoztathatatlan, elsődleges, abszolút jelentés által biztosított. Mindez viszont csak az írásbeliséget nélkülöző kultúrák esetében lehetséges, ugyanúgy, ahogyan azt Claude Lévi-Strauss „barkácsolás-elméletéről" is kimutatta Paul Ricoeur. Lévi-Strauss szerint a mitológiai gondolkodást a „barkácsolás" (bricolage) jellemzi, vagyis, olyan már használt jelekkel operál, melyek előre meghatározzák az elemek, a „roncsok" rendszerbe való újraszerveződésének lehetőségét.17 Ebben a koncepcióban az idő, a történelem úgy jelenik meg, mint az elemek újraszerveződését és az archetipikus modellek megismétlését megzavaró tényező. A hétköznapi értelemben vett események sorozatából álló történelem olyan szenvedésekkel teli akadályként működik az archaikus ember számára, mely eltávolítja az archetípusoktól, ezért az már nagyon korán kidolgozta azokat a módszereket, melyek segítségével a szenvedést kiváltó időbeli tényezők hatását semlegesíteni tudta. „Ha nem figyelünk az időre, akkor nem is létezik. Ha azonban mégis érzékelhetővé válna — az emberi bűn folytán, vagyis amiatt, hogy az ember nem követte az archetípusokat, és így az időtartamba (durée) zuhant, még mindig semmissé lehet tenni. Az archaikus ember élete az archetipikus cselekedetek utánzásává egyszerűsödik, azaz kategóriákká, élete nem eseményekből, hanem ugyanazon őseredeti mítoszok szüntelen ismétléséből áll." (Az örök visszatérés..., i. m., 128. 1.) Változás ebben az állapotban a héber hagyomány révén áll be, amikor már az isteni kinyilatkoztatás, mint visszafordíthatatlan, egyszeri és megismételhetetlen időbeli esemény jelenik meg, egyenesvonalú fejlődést biztosítva a történelem menetének. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy az ember feladta a történelemmel, mint szenvedést okozó időbeli eseménnyel a harcot, hanem fordított logikával, azt nem a ciklikus ismétlődés és regenerálódás révén látta biztosítottnak, hanem egy jövőbe vetített vég- 16 Ewa Domanska: Fehér tropológia, avagy Hayden White és a történetírás elmélete. In: 2000, 1995. szept., 43. 1. 17 Vö. Claude Lévi-Strauss: La pensée sauvage. Paris, 1962. 323. 1. = Antropologie structurelle. Paris, Pion, 1958. 227. I.