Filozófiai Figyelő, 1987 (9. évfolyam, 3-4. szám)
TANULMÁNY - Rozsnyai Bálint: Az elméletellenes elmélet: a dekonstrukció Amerikában
valóan jelentős csúsztatást eredményezett. Ezt elsősorban a problematikus mozzanatokra, így a nyelvi szerkezetre, a figuralitásra való koncentrálással valósították meg, úgy azonban, hogy abból indultak ki, hogy a szöveg „jelentése” szervezi ezeket egységes rendszerbe, ami következésképpen lényegi redukciót eredményezett, márcsak azért is, mert „könnyen érthetővé” tették, egyszerűsítették a bonyolultat, a racionális gondolkodás számára esetleg megközelíthetetlent. Ennek természetes következménye, hogy ami a jelentés kibontakozását valóban akadályozta (volna), azt gyakorlatilag figyelmen kívül hagyhatták. Ehelyett az eljárás helyett — javasolta de Man — éppen ezekre az elsődleges „akadályokra”, a jelentés kibontakozását akadályozó pontokra, a retorikai fordulatokra (trópusokra) kell az olvasónak/értelmezőnek figyelnie. Érdekes módon éppen emiatt sokan újmódi újkritikusnak minősítették de Mant. Ezt a „vádat” de Man kicsit tágabb kontextusban tárgyalja a Stefano Rossónak adott interjújában. Kitér arra, hogy a close reading igen erős amerikai egyetemi hagyományai megkönnyítették, különösen a szövegre irányuló aprólékos figyelme miatt, Derrida „amerikanizálását”. Derridának a bonyolult retorikai mozzanatok iránti érzékenysége olvasatait példássá és az irodalomoktatásban követendővé teszi. Itt említi meg de Man, hogy az ő munkásságát még inkább didaktikusnak tartják, amit pozitívumként értékel, „mivel úgy vélem, csakis az lehet valójában és hatásosan szubverzív, ami bizonyos értelemben klasszikusan didaktikus”.10 De Man és az új kritika olvasási módszerét talán a de mani retoricitás-felfogás ismertetésével különböztethetjük meg leginkább. Nietzsche nyomán, aki szerint a trópusok nem csupán díszítő elemei a nyelvnek, hanem annak lényegét alkotják, de Man arra a következtetésre jut, hogy a nyelv paradigmatikus struktúrája retorikai jellegű, s nem a nyelven kívüli „jelölttel” vagy „jelentéssel” való viszonya a meghatározó. Legfontosabbnak tartott kötetében 11 „a grammatika episztemológiájának” „a retorika episztemológiájától” való megkülönböztetésére tesz kísérletet, s a nyelvtan és a közvetlen jelentés közötti eltérésben fedezi fel „a nyelv figurális dimenzióját”. A szöveg nyíltan vagy burkoltan jelzi saját retorikai jellegét, s e retorikai jelleg következményeként már eleve magában rejti önmaga félreértését.12 Majd ugyanitt leszögezi, hogy a nyelvi jelben állandóan jelen van a grammatikai, a retorikai valamint a jelölői szint. Ezt a felfogását az 1982-es The Resistance to Theory c. esszéjében 13 némileg módosítja. A nyelvről vallott klasszikus triviumfelfogás pontjait felelevenítve leszögezi, hogy a nyelv grammatikai és logikai vonatkozásai egymással egyeztethetőek és univerzalizálhatóak. Ennek megfelelően kapcsolatuk viszonylag könnyen áttekinthető, s a külső valósággal meglevő referenciális viszonyuk megfogható. „Ezen a ponton előtérbe lép az irodalmiság, a nyelvnek az a fajta használata, mely a retorikai funkciót a grammatikai és a logikai funkciók elé helyezi, és különféle módokon vagy különböző szempontokból megbontja a modell belső egyensúlyát, következésképpen a külső nem verbális világgal való külső kapcsolatát is.”14 Ez az „egyensúlymegbontás” képezi de Man elemzéseinek valódi tárgyát, tanulmányaiban azt vizsgálja, hogyan dekonstruálja a szöveg önmagát, hogyan robbantja szét a szöveg saját egységét. 75