Filozófiai Figyelő, 1987 (9. évfolyam, 3-4. szám)

TANULMÁNY - Rozsnyai Bálint: Az elméletellenes elmélet: a dekonstrukció Amerikában

szereplő mozgását ugyanazzal a szóval jelöli (plunge — beleveti magát, belemerül). A szó azonossága persze csak segít az olvasónak felismerni a lényegi azonosságot a felszíni, a mindennapi érzékelés számára látható s a mélyebb egységet elfedő ellentétek ellenére. Ezt a mélyebb megértést az ismétlés különböző szinteken (fonetikai, lexikai, szemantikai stb.) megjelenő változatai teszik lehetővé, s valójában az ismétlés mechanizmusát a dolgok (s tegyük hozzá: a szöveg) végső egysége biztosítja. Miller későbbi tanulmányai­ már egészen mást jeleznek. Kétfajta ismétlődést különböztet meg: az egyik, a korábbi elemzésben is kiemelt szerephez jutó, a hasonlóságon alapul, míg a másik, a sokkal lényegesebb, mivel ezt a mechanikus egységet-azonosságot megszünteti, éppen a különbö­zőségre épül. Egymásra felelő rímelő ismétlés nem létezik — érvel Nietzsche nyomán Miller —, hiszen az azonosság a jelenlétet feltételezi, ehelyett csupán a „másolat”, azaz az eredeti hiánya (távolléte) jelenhet meg. Tehát az ismétlés éppen az azonosságon alapuló egységet számolja fel, s az az igyekezetünk, hogy az ismétlésben a hasonlóságot lássuk, csupán azt szolgálja, hogy a nem egységes valóságot egységre redukálva láthassuk. Másképpen, a „mélyebb valóságra” való hivatkozás valójában fikciót, az ellentétektől mentes egység fikcióját lépteti a valóság helyére. Az irodalmi szöveggel manipuláló értelmező ugyanazt a reduktív stratégiát követi, mint a valóság megismerésére irányuló racionális tudat. Kettős értelemben igaz Derrida kijelentése, mely szerint „csakis szöveg létezik”: egyrészt a megismerő tudat kizárólag textusként, szövegként tud a megismerendőhöz (a valósághoz) közeledni, megismerő stratégiája azonos a szöveg „olvasásának” (megértésének) stratégiájával, másrészt át is alakítja a valóságot szöveggé. Hayden White történetírás-felfogása­ meglehetősen ha­sonló dolgot állít: a történelemfogalmat kizárólag a történetmondás (narráció) szabályainak engedelmeskedve alakítjuk, az események kronologikus vagy oksági láncolatba fűzése fikció, szöveg(világ)teremtés. Miller az ismétléstípusok elemzésével jut el a szöveg organikus egységé­nek a felszámolásáig, azaz az alapvető újkritikai szemlélet tagadásához, Paul de Man pedig, Derrida nyomán, a szöveg retorikai jellegű vizsgálatával számolja fel az organicista nézeteket. A dekonstrukció a szövegben levő, a nyelv retorikai sajátosságaira, természetére vonatkozó metanyelvi kijelenté­sek és a szöveg retorikai megvalósítása közötti konfliktusra irányul. Ez a megvalósító gyakorlat ugyanis a metanyelvi kijelentések érvényét szinte állandóan kétségbe vonja. A dekonstrukciót Amerikában talán elsőként meghirdető könyvében, de Man éppen ezért az újkritikát annak saját eljárásával, a „close reading” módszerével kérdőjelezi meg, mondván, hogy az újkritika szoros olvasatait még szorosabb, még következetesebb olvasásnak kell alávetni, s az majd bizonyítja, hogy az újkritika olvasatai nem voltak elég következetesek. De Man szerint a „close reading” jellegzetesen azt kereste ki a szövegből, ami nehezen érthetőnek, esetleg másodlagosnak tűnt. Az értelmezés ezért főként tartalmi parafrazálás keretében történt meg, másként: a különöst, az ismeret­lent (érhetetlent) ismerős, megszokott „nyelvezetre” fordította, ami nyilván­ 74

Next