Magyar Filozófiai Szemle, 1985
3–4. szám - Tájékozódás - Richard Rorty: A filozófia ma Amerikában
tációs ügyességben áll, amit fentebb írtam le, ott arra is elegendő, hogy társadalmiag értékessé tegye. Egy nemzet szerencsésnek tarthatja magát, ha van néhány ezer, hozzávetőleg sok szabadidővel rendelkező és többnyire manden szakképzettség híján levő entellektüelje, akik különösképpen jártasak érvek összefűzésében és szétszedésében. Egy iyen csoport értékes kulturális erőforrást jelent. Amint azt gyakran leírjuk támogatásért benyújtott kérelmeinkben, a nemzet javára válna, ha a közügyeket érintő tervezetekben kikérnék az analitikus filozófusok tanácsát. Mi legalább olyan jól fogunk kibicelni, mint bármely más professzionális csoport, sőt, talán jobban, mint legtöbbjük. Van azonban valami kétséges az analitikus filozófia jelenlegi önmagáról alkotottképében [self-image]. A legjobban talán úgy tudom megfogalmazni, ha azt mondom: rosszhiszeműség fenyeget minket, amennyiben kezdünk hitelt adni annak a nézetnek, hogy nem csupán okosak, de bölcsek is vagyunk. Az önbecsülés e kettős formájára nem vagyunk feljogosítva. A filozófiaprofesszorokat hagyományosan azért tartották bölcsnek, mivel úgy gondolták, sokat olvastak és tapasztaltak, messzi utakat jártak be a gondolat birodalmában, azokon a nagy problémákon elmélkedtek, melyek mindig is kínozták az emberi szellemet. Ez a kép többé-kevésbé plauzibilis volt addig, ameddig a filozófia tanulmányozása a filozófiatörténet tanulmányozására összpontosult (amint az 1950 előtt az amerikai filozófiai tanszékeken történt, vagy manapság pl. Franciaországban és Németországban történik). A pozitivista forradalom azonban megváltoztatta a filozófusról alkotott képet; e képben a tanult emberből [scholar] (természet)tudós [scientist] lett. E kép azt sugallta, hogy a legjobb filozófia-hallgató nem az a fajta, aki esetleg eszmetörténetet [intellectual history] hallgatott, hanem az, aki matematikát vagy fizikát. A posztpozitivista stádiumba történő átmenet folyamán azután a természettudósról alkotott képet egy másik foglalta el — bár nem egészen vitágos, milyen. Az analitikus filozófus legmegfelelőbb modellje most talán az ügyvéd — nem a tanult ember, sem pedig a tudós. Egy jó levél megszerkesztésének, elsöprő keresztkérdések elé állításnak vagy releváns precedensek fellelésének a tehetsége nagyrészt egybeesik azzal a tehetséggel, amit az analitikus filozófusok „megkülönböztetetten filozófiai" tehetségnek tartanak. Elégséges jó ügyvédnek vagy jó analitikus filozófusnak lenni ahhoz, hogy az ember egy pillantással felmérje a kijelentések egy zavarbaejtően nagy halmazának összes tagja között fennálló inferenciális összefüggéseket. Az ok, amiért a filozófusok továbbra is hajlanak arra, hogy önmaguknak bölcsességet tulajdonítsanak, abban áll, hogy a jelenkori analitikus filozófia a harminc évvel korábbi logikai pozitivizmustól örökölte azt a pretenziót, hogy birtokában van heurisztikus fogalmak szlárd mátrixának — olyan kategóriáknak, melyek lehetővé teszik, hogy osztályozza, átfogóan megértse és bírálja a kultúra többi részét. Ilyeneknek azonban nincs birtokában. A pozitivista sémát semmi sem követte, ami akár csak kísérletet is tett volna egy hasonló átfogó képre , s még kevésbé valamifajta, az illető sémára vonatkozó konszenzus a posztpozitivista analitikus filozófusok körében. Ám a retorika, amihez beadványok szerkesztésében gyakran folyamodunk, és a leereszkedő hangnem, amit más diszciplínák professzoraival szemben megütünk, továbbra is biztosra veszi, hogy a „fogalmi kérdéseket" uraljuk. Azt a benyomást keltik, hogy közismert argumentáló tehetségünkön túlmenően, még valamiyen különös, privilegizált tudással is rendelkezünk a fogalmakat illetően, s ez egyúttal privlegizált helyzetet biztosít számunkra. Ilyen tudással, iyen magasabb szemponttal azonban nem rendelkezünk. Leromboltuk