Magyar Filozófiai Szemle, 1991
1. szám - Norbert Winkler: Nicolaus Cusanus koincidencia-elve – a középkori platonizmus és arisztotelizmus kritikája és szintéziskísérlete
egyetemes egység platonikus eredetű tanának feloldásához, ami együtt jár azzal, hogy Cusanus alapjaiban újragondolja a platóni elméletet, s ennek eredményeként szubsztanciális kiigazításokat végez rajta. A cusanusi koincidencia-elgondolás egy olyan hagyomány elkötelezettje, amely Parmenidésztől, Anaxagorasztól és Platóntól kiindulva, Plótinoszon, Prokloszon és Boethiuson át Augustinusig, Dionüsziosz Areopagitáig, Scotus Erigenáig, valamint a chartres-i iskoláig vezet, hogy végül Raimundus Lullus, Heimericus de Campo és Eckhart mester legyenek a folytatói. A platonizmus és az arisztotelizmus a középkorban nem tiszta alakjukban álltak egymással szemben; ezt már a források állapota sem tette lehetővé. Tendenciákként azonban nagyon jól kimutathatók. Miután a XIII. századi arisztotelizmussal új racionalitás-típus tört magának utat, mely ráadásul a belső zártság magas szintjét valósította meg, ez ellentétük jelentős kiéleződéséhez vezetett, amint azt az 1277-es, 4 Tempier érsek által elítélt 219 tézis is bizonyítja. Ezzel kapcsolatban figyelembe kell vennünk, hogy a platonizmus középkori recepciója az ágostoni tanok közvetítésével ment végbe, melyek szinte az egész korai középkort vitathatatlan tekintéllyel uralták. A platonizmus azonban nemcsak a kolostori életvitel támaszaként szolgált. A ratio fölérendeltségét valló arisztotelizmus megtámadta a teológia mindaddig érinthetetlennek számító dogmatartományait, s ennek az elkövetkezendőkben legalábbis kétféle kihatása volt: egyrészt létrejöttek, egészen az ackhamizmusig terjedően, a radikalizált arisztotelizmus irányzatai (Boethius de Dacia, Brabanti Siger), másrészt — ha vitaképesek akartak maradni — a platonizmus képviselőinek is szigorúbb racionalitás-kritériumoknak kellett alárendelniük érveiket. Ez a tisztázó folyamat uralkodott a XIV. században, s hatása a későbbiekben is megmaradt. A mindinkább terjedő és a teológia (Albertus Magnus, Aquinói Tamás) által is fölhasznált arisztotelizmus egyoldalúságával szemben egy platonikus kriticizmus alakult ki; Cusanus is ennek körébe sorolható. A késő középkorban mindehhez még az is járult, hogy a filozófiai és a teológiai játékteret egy egész sor, egymással hevesen vitatkozó iskola osztotta meg; utaljunk csak az albertizmusra, a tomizmusra, a buridanizmusra, a scotizmusra és a wycliffizmusra. A cusanusi törekvések e terméketlen állóháború meghaladási kísérletének is tekinthetők; egy integratív platonizmuson alapuló átfogó szintézis- Vö. Aufklärung im Mittelalter? Die Verurteilung von 1277. Das Dokument des Bischofs von Paris, kiadta és magyarázatokkal ellátta К. Flasch, Mainz 1989. F. С. Copleston: Geschichte der Philosophie im Mittelalter, München 1976, 219—262. o.; K. Flasch: Das philosophische Denken im Mittelalter. Von Augustin zu Machiavelli, Stuttgart 1986, 363-471. o.