Magyar Filozófiai Szemle, 2011

2011 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Tengelyi László: A történelmi tapasztalat védelmében: Paul Ricoeur vitája Hayden White-tal

TENGELYI LÁSZLÓ: A TÖRTÉNELMI TAPASZTALAT VÉDELMÉBEN 37 elbeszélésben és a fikcióban. Ugyanakkor Ricœur nem minden fenntartás nél­kül tekint a metatörténeti eljárásra. Az ő számára az a mód, ahogyan White egy­máshoz közelíti a történelmet és a fikciót, felveti azt a kérdést, hogy „vajon le­het-e a történetírást ekként az irodalmi műalkotások közé sorolni, anélkül, hogy ezzel megfosztanánk a tudományos megismerés igényétől” (Ricœur 1983—85. I. 288). White-tal szemben Ricœur a „referenciális vonatkozás primátusa” (Ri­cœur 1983-85. III. 279) mellett teszi le a voksát. Éppen ezért bocsátkozik már a Temps et récit hasábjain is vitába a Metahistory szerzőjével. Ebben az időszakban a vita arra vonatkozik, hogy miként járul hozzá a történetírás a múlt eseményei­nek „újólagos leírásához” (redeskripciójához) vagy „újjáalakításához” (refigurá­­ciójához). A Temps et récit negyedik része a „refiguráció” fogalmát azzal szemben bontja ki, ahogyan White leírja a történelmi mezőnek az alapvető retorikai alakzatok­­ trópusok­­ általi kódolását. Tizenöt évvel később a La mémoire, T­histoire, T­oubli című munka már nem folytatja ezt a vitát a Metahistory tropologikus elméletével. Ebből az új könyvből is nyilvánvaló ugyan, hogy Ricœur korántsem utasítja el eleve a Metahistory szerzőjének „dinamikus strukturalizmusát” (Ricœur 2000. 327); a hangsúlyt a „dinamikus” jelzőre helyezi, „teljes mértékben plauzibilis­nek” (uo.) minősítve ezt a fajta strukturalizmust. Mindazonáltal ebben a mű­ben a White-tal szembeni ellentét élesebbé, és a vele folytatott vita hevesebbé válik. A hangnem megváltozása vélhetően annak köszönhető, hogy időközben Ricœur eltávolodott a Temps et récit utóbb túlságosan „narrativistának” (Ricœur 2000: 245) ítélt pozíciójától. Kritikájának célpontja ezért a La mémoire,­­ histoire, l'oubli című munkában immár maga a narratív magyarázat. Ricœur elutasítja „azt a patthelyzetet, amelybe H. White került, amikor magyarázati módokként kezelte a történetszövés műveleteit, amelyek legjobb esetben is közömbösek a történeti tudás tudományos eljárásaival szemben, rosszabb esetben azonban ez utóbbiak helyére pályáznak” (Ricœur 2000. 328. - kiemelés tőlem, T. L.). Ricœur ebben a művében még jobban ragaszkodik a referenciális vonatkozás primátusához, mint a Temps etrécit-ben. Azt állítja, hogy „sürgőssé válik annak a referenciális mozzanatnak a meghatározása, amely megkülönbözteti a történel­met a fikciótól” (uo.), és hozzáteszi: „A narratív formában mint olyanban sohasem lelhető fel a referencialitás ezen kutatásának oka” (uo.). A La mémoire, l'histoire, Toublilm azonban új módon fogalmazódik meg a referencialitás problémája. A mű megmutatja, hogy az elmúlt események újjáalakításának, refigurációjának munkája nem csupán a történelmi megismerés episztemológiájából ered, ha­nem sokkal inkább a történelemmel való ontológiai viszonyból, amelyet Ricœur conditio historicánnk, „történelmi létállapotnak” nevez. Az erről az ontológiai dimenzióról való gondolkodás új irányt ad Ricœur White-tal folytatott vitájának. A vita fő tárgya immár a történelmi mező kons­­titúciója. Ricœur számára az eleven tapasztalatban konstituálódik a történelmi mező, és az emlékezet nyitja meg ezt a mezőt a történész munkája előtt. E fel­

Next