Focivilág, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993-11-11 / 1. szám
Néhány éve mondta egy sportközvetítésekre szakosodott ember - az idézet nem szó szerinti szégyen, hogy a magyar futball idáig süllyedt, cserélni vagyunk kénytelenek a norvégok ellen. Na most akkor körül kéne nézni, hogy is van ez. Norvégia, ugye, kijutott az egyesült államokbeli vb-re - nem is akárhogyan, eddig kilenc meccsből 16 pontot szedtek össze -, Magyarország pedig pillanatnyilag negyedik a csoportjában, és még csak nem is Hollandiával vagy Angliával szemben vesztegette el aranyat, de legalábbis repülőjegyet érő pontjaik Ha ki akarnék nyilatkoztatni, azt mondanám, lejárt a párhuzamvonogatások ideje. Kikaptunk kettő alkalommal Izlandtól, a klubcsapatok megint, immár a soknál is többedszer vérzettek el az első körben - egy, a szabályt példaszerűen erősítő kivétellel (hogy mennyire kivétel volt, a mecheleni 0-5-nél jobban semmi sem tudná bizonyítani), a hozzáértők meg folyton-folyvást rángatják a vészharangkötelet. A lehető legfölöslegesebben. Merthogy az a miénk, ami most van, és az, ami van, nem ma kezdődött, és nem is lesz vége sem holnap, sem holnapután. Ha azt a pillanatot próbáljuk utolérni, amikor a magyar futball elindult a lomha földi békák feneke alá vezető úton, elsőre Marseille juthat eszünkbe, noha akkor még nem akárkik rúgták-fejelték a labdát ebben az országban. A későbbiekben persze akadt Gonosz egy év még néhány honfikebel-dagasztó megnyilvánulásunk: KEK-döntős FTC, a szovjetek kiverése a ’78-as vb selejtezőiben, UEFA Kupa-döntős Videoton (1985-ben! - az azt megelőző tizenöt évben vajon hányszor földelték el Magyarországon ezt a labdajátékot?), holland és osztrák(ki)verés a ’86-os magyar(tönkre)verés előtt, miegymás. Ezek a felvillanások igen rövid időre elhitették velünk, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg lehetünk elégedve (copyright by I. Ferenc József), csakhogy közben sorra jöttek a pofonok. Mert a pofonoknak ilyen a természetük (’86-ra ’86 például, amint az már említtetett), azok, ha kell, ha nem, jönnek. Míg végül be nem köszöntött az az idő - az egyszerűség kedvéért nevezzük ezerkilencszázkilencvenháromnak amikor már csupán a pofonok jöttek, a mérleg másik tányérjában pedig nincsen semmi. Akár sorra is vehetjük. A válogatott soha nem szerepelt még ilyen pocsékul világbajnoki selejtezőben, mint most. Néhány éve kiröhögte volna mindenki azt az elmeháborúltat, aki avval a rémálommal jön elő, hogy Magyarország kikaphat Izlandtól. Most ez a rémálom minden további nélkül valósággá válhatott, ráadásul itthon meg idegenben egyaránt. Tulajdonképpen az első, a hazai vereség -persze, csak utólag vagyok ilyen bölcs - volt a kevésbé nyomasztó, itt legalább támadott a csapat, csak éppen sikerült hibázni a legszázszázalékosabb helyzetekben is. Amit azonban Reykjavíkban hoztak össze legjobbjaink (?), az elképesztően, hihetetlenül, hideglelősen, máig hatóan nyomasztó. (Brrr.) A magam részéről minimum háromgólos győzelemmel lettem volna elégedett. Hát igen, az ír barátságos után voltunk. Ahol is - legyen itt szó a játékosokról feltűnt egy Hamar István nevű csatár. (Persze azelőtt is vitézkedett ő már, a Kispest-Vác után például ötvenezret kapott a Szaknévsortól.) Aki a hátralévő tavaszi bajnokikon fantasztikus dolgokat produkált. Azóta sikerült szépen, csöndben, egy passz nélkül belesápadnia a mezőnybe, így megy ez. Ennek az évnek két felfedezettje volt: ő és Bánfi János. Utóbbi még tartja magát, tényleg jó nézni, ahogy játszik. Meddig? A bajnokság elején abban bízhattunk, valami megváltozott. Voltak jó meccsek. És volt egy kifejezetten előnyös(nek tűnő) kupasorsolás. Hamarosan kiviláglott azonban (mindössze szeptember 29-ig kellett várni, vagy csak 15-ig?), hogy kupasorsolás számunkra már csak kizárólag hátrányos lehet. A Vác és az FTC kiesése (letaglózó) élményszámba ment. Tavaly még a Slovan elleni kiesés bizonyos hősies pátosszal párosult - az idén ez sem vigasztalhat. A Vác-Apollont meg jobb, ha nem feszegetjük. Egyedül a Kispest állt helyt igyekezetével. Hozzáértő legyen a talpán, aki megmondja, hol tartunk most tulajdonképpen (változatlanul képtelen vagyok elfogadni, hogy Ciprus vagy Málta szintjén), mitől van ez, ami lenni látszik. Én mindössze egyre tudok gondolni: a labdarúgás egésze posványosodott el minálunk, úgy, ahogy van: intézményestül, vezetőgárdástul, satöbbistül. Emlékszem a nyolcvanas évek elejéről egy, a Magyar Ifjúságban megjelent, nagy vihart kavart riportra. Lötyögés a semmibe volt a címe, és a szerzőnek az akkori élcsapat Újpesti Dózsa edzéseinek intenzitásával szemben voltak bizonyos kifogásai. Most meg itt van ennek a Teleknek a nyilatkozata a Sport Plusz Fociban. Szóval, aligha változott bármi. Azt mondja Telek, itthon már nem motiválja őt semmi, fejlődésre csak külföldön lenne lehetősége (nem mazochista plusz edzéseket végezni, bár tudja, hogy erre nagy szüksége lenne, naná, még kiröhögnek a mókát amúgy is kedvelő kollégái). Eszenyi MTK elleni játékát látva meglehet, valóban így van. Bizony, ezek a futballisták adottságaikat tekintve nem rosszabbak, mint a tíz-tizenöt évvel ezelőttiek (kétlem, hogy Zombori Sándor a maga idejében többet tudott, mint teszem azt, Bánfi), de természetesen nem is jobbak. Közben pedig Európa és a világ szépen elrohant mellőlünk. Könnyen ment nekik, ők bírnak futni. Megoldás? Hát az, kérem a lássan, bele van veszve a jövő homályába. A becsületes meg-, illetve rátaláló jelentkezzen. Mondjuk, egy-két évtizeden belül, amenynyiben lehetséges. A jutalom? Lesznek majd egyszer, talán jó meccsek. Úgy értem, Magyarországon is. Ungvári G. A. Miért nem kedveljük mi,nek a focit? A nőnek fiziológiai alkatán túl pszichéje is különbözik a férfiétól. A nő a férfi észelvűségével szemben szépelvű. Bizonyítja ezt az is, hogy a testkultúra azon ágait műveli szívesen, amelyeknél a testápolás kerül előtérbe, mint a napozás, strandolás, aerobic, dzsesszbalett, tánc... A nők választása összefügg azzal is, hogy az erősebb nem kevésbé vonzódik a férfias nőkhöz. A férfiak és nők eltérő sport- és játékízlésének alapvető oka, hogy az európai mintát követő társadalmakban másképp nevelik és fegyelmezik a fiúkat, és másképp a lányokat. Ez megnyilvánul abban, hogy nemcsak elvárják, hanem hatékonyan ösztönzik is azt, hogy különbözzék a fiúk játéka a lányokétól. A mi kultúránkban a kicsi fiúknak engedik meg, hogy nővérük babájával játszanak anélkül, hogy kifogásolnák vagy nevetségesnek tartanák. A lányok hasonlóképpen boldogan játszanak játékautókkal, játékvonatokkal, mégis ilyeneket ritkán kapnak ajándékba. A lányok a csendesebb, finomabb és kevésbé erőszakos játékokat kedvelik. A fiúk ezzel szemben olyan tevékenységet végeznek szívesen, amelyhez erő kell. Ez indokolja a nőknek a „durva elemeket” tartalmazó játékoktól, sportágaktól, így a focitól való idegenkedését. A két nem között a legnagyobb különbség a játék módjában mutatkozik meg. A fiúk jobban szeretik a versenyjátékokat, mint a lányok. Ez azzal függ össze, hogy a fiúk - a lélektan tudománya szerint - ambiciózusak, míg a lányok inkább szorgalmasabbak. A lányok nem szívesen vesznek részt olyan szervezett játékban, ahol közös megállapodás szerint elfogadott szabályokhoz kell igazodni. Ezt példázza a feleségek gyakran elhangzó mondata: „Haszontalan időtöltés ez a kilencven perc! Csak ide-oda rúgják a labdát! Semmi sem történik.” Remélem, hogy a két nem közti lélektani és nevelésbeli különbségek „feldolgozása” tompítja majd a futball eltérő felfogásából származó ellentéteket. Kiss Adél FOCIVILÁG -3-