Föld és Szabadság, 1936 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1936-01-01 / 1. szám
FÖLD ÉS SZABADSÁG , míg valakikkal állnk friss Veres Félét* Évek óta folyik az újságokban, sőt a parlamentben arról a szó, hogy mi lesz a tanult ifjúsággal. Maga ez az ifjúság sora hallgat. Még az ellenforradalom kezdetén kikényszerítette az akkori kor aránytól, hogy vezesse be a numerua-claueust, vagyis azt, hogy zsidókat csak az ország lakosságához mért számarányban lehessen fölvenni az egyetemre. Azóta is évről évre, minden ősszel tüntetéseket és zavargásokat rendeznek a főiskolákon, hogy valahogy ezt a törvényt a zsidók át ne hághassák. Sőt újabban már ezzel sem elégednek meg. A Turul Szövetség a jó nmltkorában kiáltványt adott ki, amelyben nem elégszik meg a havi nyolcvanpengős állásokkal, hanem a havin öt- és tízezer pengős állásokat is követeli a magyar tanult ifjúság számára. Remiben van, jó, hogy tudjuk! Eddig is gyanakodtunk, hogy csak ilyesmiről van szó, amikor közös harcba hívtak bennünket a zsidó kapitalizmus ellen. És így már nyugodtan kimondhatjuk azt is, hogy semmi közünk hozzá. Ez az ő belügyük. Nekünk olyan nagyon mindegy, hogy ha már öt- és tízezerpengős állások vannak, azokat kik kapják. Eddig még nem tapasztaltuk, hogy a magyar vezérigazgatók humánusabbak volnának és többet törődnének velünk, mint a zsidók. Mindamellett tudjuk, hogy ez csak olyan levegőbe való beszéd. Mert ahogy a mimerus clausus nem oldotta meg a tanult ifjúság problémáját, úgy az öt- és tízezerpengős állások sem fogják. Ilyen állás csak néhány van, állásnélküli diplomás pedig sokezer. Mégis — hiszen éppen ezért hoztuk föl őket példának — az a lényeges, hogy a tanult ifjúság problémája a köztudatban van. Állam és társadalom kénytelenek foglalkozni vele. Kormányzat és hatóságok lépnek közbe, hogy itt-ott a magángazdaságban elhelyezzék őket. Nem is beszélve arról, hogy közben az állami és magán jótékonyság is segít rajtuk, legalább annyit, hogy lakásuk és kenyerük legyen. Ha nem is nagyok, mint ők nyilván szedetnék és magukhoz méltónak tartanák, de olyan, amilyenről a parasztok nem is álmodhatnak. Mert lám, ki gondol a parasztokkal? A tanult ifjúság az állam védnöksége alatt áll, de kigondol a parasztbatűni ágra ? Miközben évek óta folyik a sajtóban és az országházban az egyke kerül a beszéd, senki sem gondol arra, hogy hisz’n megszületettekkel sem tudnak mit csinálni. Minden családos földmunkás tudja, hogy miről van szó. A nyakunkra nőnek a gyerekeink s amellett hogy nem tudjuk őket rendesen ruházni és táplálni, de nem tudjuk a jövőre előkészíteni sem. Valamikor, a háború előtt a földmunkásnak csak addig volt nagy teher a sok gyerek, amíg az eleje olyanra nem nőtt, hogy már dolgozni mehetett. Attól kezdve, ha többen és többet ettek, de többen és többet kerestek. Volt olyan földmunkásapa, aki harmad-negyedmagával ment el napszámra aratni vagy sommásnak s igy a gyerek nem volt olyan teher. Ha nem is sokat kerestek, de a kenyerüket, ruhájukat megkeresték. Mi van azonban most? A gyerekek nem kellenek cselédnek. A lányok nem kellenek szolgálónak és nem kellenek napszámra , így nem tudják maguknak idejekorán a férjhezmenéshez szükséges bútort és ruhát beszerezni. Aminek persze az a következménye, hogy pár évvel tovább maradnak a szülői háznál. A fiúk ugyanígy vannak. Évente alig tudnak egypár hetet dolgozni, amiatt aztán nem tudnak a munkába beleszokni sem. Nem tanulják meg azt a bonyolult és sokágú mesterséget, amit földmunkásnapszámosságnak hívnak. Mert igen sokágú mesterség ez, annak ellenére, hogy a legkevesebbre becsülik a mai társadalomban. Nyolc-tízéves korától huszonöt-harmincéves koráig, de valójában holtig tanulnia kell a földműves embernek. Aratás, cséplés, kaszálás, kubikmunka, betonmunka, építkezés, vályogvetés, gyári napszámosság, vasútépítés, állatgondozás, kocsiskodás, szántás-vetés, kerti munka, szőlőmunka stb., ki győzné felsorolni azt a sokféle munkát, amit a földmunkásnak tudnia kell. De hol tanulják ezt meg a mi gyerekeink , hogyan legyen belőlük rendes munkásember, ha évente alig pár hetet dolgozhatnak, éppen csak az aratás, cséplés, tengeri munka körül? Hogyan tanulják meg, ha nemcsak egész télen, hanem tavasszal és nyáron is az utcasarkokon ücsörögünk? Hogyan tanulják meg, amikor már az apjuknak is úgy akad néhány napi munka, ha ínségmunkát utalnak ki nekik? Ahová persze a gyerekek sohasem mehetnek, mert hiszen a nagy családoknak is kevés. Igen, amikor az egykéről szónokolnak, gondoljanak csak bele a szónokoló politikusok, papok és újságíróik, hogy mi van itt. Hogy soha ilyen nehéz a családot kitartani nem volt Hogy 16—18 éves nagy fiúkat és lányokat kénytelen otthon tartani a földmunkás apa, amikor magának sincs rendesen sem munkája, sem kenyere. Nem válik-e természetessé ilyen körülmények között, hogy mindenki irtózik a sok gyerektől és igyekszik megakadályozni, hogy megszülessenek? Ismétlem: valamikor öröm és segítség volt a gyerek, ha felnőtt, ma a terhek szaporodnak vele. 3. oldal A bikaistálló és az iskola A „Vállalkozás — Építés“ legutóbbi számából: „Lent Somogyban, Somogybarcsi járásáiban van egy szegény kis község: Bakháza. Összevissza 91 ház nem egészen 4100 lakossal, a község határa oly kicsi, hogy egy házára átlagban még 9 katasztrális hold föld sem jut Lakossága színmagyar. Szomorú nevezetessége van ennek a kis falunak, szomorú nevezetessége ott lakó magyar testvéreinknek. A nevezetesség sok község fájó sebe: az iskola. Egy padlózatlan, egyablakos, alacsony, levegőtlen helyiségből áll, itt tanulnak írni és olvasni a bakházai kis magyarok. De ez lenne a legkisebb baj. Szinte hihetetlen, de az iskolával ugyanazon épületben van elhelyezve a község istállója. Egy tetőszék alatt. Az iskola ajtaját a bikaistálló ajtajától alig pár lépés választja el. Szemtanuk állításán kívül bízót nyitja egy birtokunkban lévői fénykép is. A toll megáll a kezünkben, a puszta tény oly fájóan rikoltó kiáltás ennek az állapotnak megszüntetése iránt, hogy minden indokolás felesleges és csak szószaporítás benne. A falu, sajnos, oly szegény, hogy nem tud magának új iskolát építeni.