Fordítástudomány, 2004 (6. évfolyam, 1. szám)
Jogi kérdések - Kálmánné Horváth Bea: Törvényszéki tolmácsolás az Amerikai Egyesült Államokban és Európában
76 Kálmánné Horváth Bea tán tolmácsolás lehetővé teszi a vádlott számára, hogy aktívan részt vegyen a tárgyaláson azáltal, hogy végighallgatja az összes bizonyítékot, ahogy az ott elhangzik, és ha szükséges, értekezik perbeli képviselőjével. A konszekutív öszszegző tolmácsolás sokkal inkább passzív szerepbe kényszeríti a vádlottat, többnyire csak figyeli az eseményeket, és várja, hogy az ügyvéd utólag elmagyarázza. A vádlott passzív szerepe sok országban elfogadott, még oly mértékben is, hogy a vádlott nincs is jelen ügyének tárgyalásakor, ami látszólag ellentmond az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Egyezménye 6. cikkelyének (Mikkelson 2003b).10 Mikkelson Kabelka (1990) kutatási eredményeit idézi, aki a tolmácshoz való jogot elemezte az Egyezmény értelmében, és arra az érdekes következtetésre jutott, hogy nem követelmény a teljes bírósági akta lefordítása a vádlott nyelvére, valamint a teljes tárgyalás szimultán tolmácsolása sem. Jóllehet számos országban az a gyakorlat, hogy szimultán tolmácsolást biztosítanak, feltételezve, hogy a kívánt nyelvi kombinációban vannak tolmácsok, akik képesek szimultán tolmácsolni a tárgyalást; más országokban, ahol ez nem lehetséges, a konszekutív összegző tolmácsolás az elfogadott norma. Például az 1989-es Kamasinski ügyben az Emberi Jogok Európai Bizottsága úgy találta, hogy az osztrák bíróság által kijelölt bilingvis védőügyvéd és a bejegyzett tolmács jelenléte kellően biztosította a 6. cikkelyben rögzített követelményeket (Mikkelson 2003b). Ezen tárgyalás jegyzőkönyve tartalmazza ugyan, hogy a tolmács jelen volt az eljárás során, de nem részletezi, mely állításokat és milyen mértékben közvetítette a tolmács. Kétségtelen, hogy az államügyész által a vád tanúi felé intézett kérdéseket nem tolmácsolták. Ha ez így van, akkor az egyik fél jókora előnyt szerzett a másik féllel szemben, hiszen jelentős hátrányt szenved a vádlott, ha nem érti a tanúvallomást. Mikkelson azzal magyarázza ezt a problémát, hogy a szimultán illetve konszekutív tolmácsolás lehetősége nagymértékben függ a nyelvpártól, biztosítottak-e azok a nyelvek, amire, illetve amiről a tolmácsolás folyik. A ritkább nyelvek esetében természetesen a konszekutív tolmácsolás az elfogadott és kivitelezhető norma. Driesen (1988, 1989) véleménye szerint az oktatásban fellelhető hiányosságok okozzák azt, hogy néhány nyelvpár esetében a tolmácsok képtelenek teljesíteni a feladatot (Mikkelson 2003b). Legyen az konszekutív vagy szimultán tolmácsolás, a kiváló nyelvi képességek mellett elengedhetetlen a jogi fogalmak ismerete és megértése. A törvény bonyolult jogi nyelvezete nehezen érthető célirányos képzés nélkül, így a legtöbb kétnyelvű, aki megpróbálkozik a törvényszéki tolmácsolással, komoly nehézségekbe ütközik. Számos szerző, köztük Driesen is (Driesen, 1988, 1989; Colin és Morris, 1996; Nicholson és Martinsen, 1997; Gale, 1998) az európai törvényszéki tolmácsok megfelelő képzését szorgalmazza (Mikkelson 2003b). Ez különösen igaz az úgynevezett kisebbségi nyelvekre (az őshonos vagy emigráns kisebbségi csoportok nyelvei) és a kisebb országok nemzeti nyelveire (LLD - language of limited diffusion) (Mikkelson 2003b). Ugyanis nem nehéz minősített tolmácsot találni francianémet vagy olasz-angol nyelvkombinációkban, de például a vietnámi-német vagy szomáli-dán nyelvpárok esetében, ez olyan feladat, mint tűt keresni a szénakazalban.