Fórum - Az MSZMP KB Politikai Főiskolájának lapja, 1974 (5. évfolyam, 1-5. szám)
1974-03-01 / 1. szám
Q Jo^su Mit jelent pártmunkásnak lenni? Lapunk legutóbbi számában „Hivatása: pártmunkás” címmel vitaindító cikket közöltünk és arra kértük a főiskolán tanuló pártmunkásokat, hogy mondjanak véleményt a pártmunkás hivatásról. Cikkünk megjelenése után nem sokkal, pártunk központi lapja, a Népszabadság is foglalkozott a pártmunkás hivatás szépségével és a Fórum szerkesztőségéhez érkezett hozzászólások is azt bizonyítják, hogy érdeklődésre számot tartó kérdés felett nyitottunk vitát. Márciusi lapszámunkat a vitának szenteljük. Az olvasó, lapunk négy oldalán 16 hozzászólást és egy olyan összefoglalót talál, amely nem lezárja a vitát, de további eszmecserére serkent. Olvasóink emlékezetét felfrissítve — mint az alább következő vita előzményét és kiváltóját, szemelvényeket közlünk Miskolczi Miklós decemberben megjelent vitaindító cikkéből: „Mai értelmezésünk szerint a pártmunka rendkívül szerteágazó. Nem véletlen tehát, hogy a pártmunkások között, eredeti foglalkozásukat, tanult szakmájukat tekintve, fizikai munkást, mérnököt, jogászt, tanárt, közgazdászt, agronómust, gyógyszerészt, újságírót egyaránt találunk ... Mi az a közös bennünk, ami végül is átrendezte gyermekkori álmainkat, és a mozdonyvezetőből, házakat tervező mérnökből traktorokat irányító agronómusból pártmunkást csinált?” „Elemzésre vár a kérdés: vajon az egyformán alkalmasnak ítélt, aktív közéleti emberek közül ki vállalja el a felkínált függetlenített pártmunkási funkciót, és ki szabadkozik ettől. És miért tesz így az egyik, úgy a másik? Miért van az, hogy az első jelölt — nyilván a legalkalmasabbnak ítélt nem mindig tartja megtiszteltetésnek az ajánlatot?” „Jogos kérdés: vajon milyen ismeretekre, képességekre van szüksége a pártmunkásnak ahhoz, hogy feladatát a várt szakmai színvonalon teljesítse.” „A Szovjetunióban manapság egyre többször alkalmazzák a munkásértelmiség terminológiáját... A megkülönböztetés kedvéért a következőkben politikai értelmiségnek nevezem a pártmunkásokat.” INTÉST ') AZ MSZMP POLITIKAI FŐISKOLÁJÁNAK LAPJA f A VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! V. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1974. MÁRCIUS ÁRA 1 FORINT „Olyan embereket kell nevelnünk, akik nemcsak szabad estéiket, hanem egész életüket a forradalomnak szentelik..." (V. I. Lenin) A pártmunkás elsősorban politikus Mindannyian igen nagy várakozással, előlegezett bizalommal kezdtünk a vitacikk olvasásához, amely rólunk pártmunkásokról szól. Várakozásunkban nem is csalódtunk, a cikkben szereplő problémák valóban a mi problémáink, az őszinte hang, a mi töprengéseinket is tükrözi. Én is szeretnék a cikk néhány megállapításához kapcsolódni. A stabilitás fontosságát Miskolczi elvtárs első kérdésként kezeli. Ez azonban olyan érzés, amit egy pártmunkás csak rövid intervallumokban mondhat sajátjának. A pártmunkás számára a jövő megtervezhetetlen. Az ember elkötelezi magát, csak a hivatásának él, de ez csak az ő elhatározása. A többi a körülményektől függ, hol kezdett dolgozni mint pártmunkás, a kikkel került kapcsolatba, milyen véletlenigények jelentkeznek bizonyos funkciók betöltésére stb. Rengeteg a bizonytalansági tényező, ezért, úgy gondolom, hogy egy pártmunkás sohasem érezheti magát révben. Az anyagi kérdések mellett ez az az ok, amiért sokan szabadkoznak, ha számukra függetlenített pártmunkási funkciót ajánlanak fel. A cikk felveti azt a gondolatot, hogy: helyezzük el, illetve próbáljuk meg elhelyezni a pártmunkást mint hivatást a társadalmi hierarchiában. Ez nehezen megy, sőt azt hiszem a pártmunkás fogalmát így általánosságban a társadalmi rangsorba behelyezni nem is lehet. A pártmunkás megnevezés ugyanis további hierarchiát takar. A hierarchia különböző lépcsőin állóknak más a társadalmi pozíciójuk, mások a kapcsolataik a társadalom különböző rétegeivel, más az életszínvonaluk, az életvitelük. Egy biztos: összeköt bennünket az elhivatottság, az hogy a munkásosztály nagy ügyét szolgáljuk. A szakmai ismeretekről szóló fejtegetéshez a következő az észrevételem: Valóban létezik a pártmunkásoknál ez a kifejezés: partnerré válni. A partnerré válás azonban téves fogalmakat takar. Véleményem szerint a pártmunkásnak nem kell kimondott „specialistának” lenni bizonyos szakkérdésekben. A dolgok lényegét, a rendeletek szellemét kell ismerni. Ha valaki nagyon mélyen belemerül részkérdésekbe, annál kevésbé látja az egészet. A pártmunkásnak ismernie kell azt a területet, amiről tárgyal, de nem specialista szinten. Neki a kérdések kapcsán, azok politikai vetületével kell főleg foglalkozni. Ezért idegesít engem mindig, ha valaki fél egy tárgyalástól, mert úgy érzi, nem tud partner lenni. Szerintem egy tsz-elnöknek, egy főmérnöknek, egy iskolaigazgatónak legalább annyira törekedni kell, hogy partnerré váljon. Jó, ha ő morfondíroz rajta, vajon döntései politikai szempontból mérlegelve is megállják-e a helyüket. A szakmai kérdésekhez még annyit: akármennyire is igyekszik valaki ismereteit készenlétben tartani, az közel sem lesz azonos azzal, mint aki nap mint nap a gyakorlatban foglalkozik a szakmával. Akárhogy is kerülgetjük, a szakmai ismeret készenlétben tartása, esetleg továbbfejlesztése szerintem igenis egzisztenciális kérdés. Aki egyszer pártmunkás lett, az sehol tisztességesebben nem tudja befejezni pályáját, mint a pártmunkában. Ezért én nem érzem igaznak azokat a véleményeket, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy azért „válnak”, mert tisztességgel, hozzáértéssel kívánják befejezni a munkában töltött éveket. A hangsúly szerintem a biztonságon van. Azt a gondot én is ismerem, hogy néhány idős elvtársnak, akik a szakmájukat már szinte teljesen elfelejtették, nehéz megfelelő helyet találni, ahol presztízsveszteség nélkül el lehet őket helyezni. Ez most gond. De elkerülhető, ha helyes a kiválasztás. Az értelmi normák elég magas szintjére gondolok. Ma már akármilyen szellemi foglalkozást is űz valaki, nem teheti tanulás nélkül. Az ismeretek gyorsan elavulnak, a tanulás munkajelleget vett fel. Nekünk pártmunkásoknak, hogy újítani tudjunk, rengeteget kell tanulni. Más szakmákban is így van ez, de a mi kis létszámunk nem bírja el az elmaradókat. HÁMORI LÁSZLÓ I. évi. 1917 SEP h Fogadjuk el szakmának, hivatásnak! Napjaink nagyon aktuális kérdése — mint a cikk írója is kérdezi — kik vagyunk? Az olvasás során támadt gondolataim arra késztettek, hogy a vitaindító cikk néhány megállapítására reagáljak. Nagyon egyetértek azzal, hogy „fogadjuk el szakmának, hivatásnak” a pártmunkát. Véleményem szerint hivatás ez, a szó legnemesebb értelmében, hisz a politikai elhivatottság érzése, a társadalom, a közösség ügyei iránt mutatott fogékonyság és az osztálypolitika megvalósítására irányuló elkötelezettség, az áldozatkészség mind-mind olyan tulajdonságok, amelyek feltétlen a „hivatás” rangjára emelik a pártmunkás tevékenységét. A pártmunkás, véleményem szerint, még erkölcsi pluszt is ad, akár egy-egy kevésbé népszerű feladat vállalásával, akár a politikai agitáción keresztül, a személyes példamutatással, vagy a pártmunka bármely területén. Különösen jelentős az a tény, hogy a pártmunkás, más néhány szakmától eltérően, nem az úgynevezett „holt anyaggal” hanem élő, eleven, érzékeny emberrel foglalkozik, és minden cselekedetét, át kell hogy hassa az embercentrikusság, és a problémaérzékenység. Hivatás tehát a pártmunka, magas rendű hivatás, és jó művelői — márpedig a többség az — híven szolgálják a párt politikájának megvalósítását, további céljaink elérését. Nagyon nagy jelentőségű az a világnézetformáló munka, amelyet a még meglevő helytelen nézetek, a múltból itt felejtett káros örökségek ellen kifejtenek. A pártmunka hivatásként való elfogadása mellett szólnak olyan jelenségek is, amelyek e fontos munka gyakorlása közben és utána tapasztalhatók. A vitaindító cikk is foglalkozik a pártmunkások szakmai ismereteinek készenlétben tartásával és azok továbbfejlesztésének kérdésével. Ez bizony nagyon égető kérdés. Szükségessége nem vitatható. A másik oldalon viszont megtalálhatjuk a pártmunkások nagy leterheltségét, kevés szabad idejét, amelyek miatt a szakmai fejlődés el-elmarad, sőt a meglevő ismeretek is feledésbe mennek. Bizonyos idő után — és az előbb említett túlterhelés miatt is — sok pártmunkás elfárad, újat nemigen tud nyújtani a politikai munkában, esetleg sor kerül arra is, hogy megválik az apparátustól. Ehhez még hozzájárul az, hogy az illető pártmunkás egészsége — főleg idegileg — is megromlik. Itt jelentkezik a gond, hogy ezen elvtársaink fáradtan, elfelejtett vagy meg nem újított szakmai ismerettel megfelelő munkahelyet kapjanak, lehetőleg presztízsveszteség nélkül. Példákkal lehetne igazolni, hogy ilyen esetben az új munkahelyen még ha kellő bizalmat, megbecsülést, tiszteletet is kapnak, nehezen találják meg helyüket. Abban az esetben pedig, ha a fogadtatás sem ilyen, bizony nem találnak önmagukra. Meghasonlottá válik számos olyan ember, aki pedig éveken át szolgálta politikai céljaink megvalósítását, nagy ügybuzgalommal, szenvedéllyel, fáradhatatlanul tevékenykedett, vállalva az esetleges meg nem értést, a kudarcot, és a politikai munka sokszor konkrét sikerélményt nem adó tényét. A fentiek alapján felmerül az a gondolat, hogy az említettek elkerülése végett a politikai képzés mellett valamilyen módon lehetőséget kellene biztosítani a szakmai továbbképzésre. Gondolok itt például az apparátusban dolgozó, szakmával rendelkezők továbbképzésére. Azon pártmunkások részére pedig, akik semmilyen szakképzettséggel sem rendelkeznek, lehetővé kellene tenni, hogy szakmát szerezzenek, így elkerülhető lenne, hogy az apparátusból kikerülő pártmunkás többnyire csak személyzeti vezetőként dolgozzon tovább. KALÓCZKAI ISTVÁNNÉ II. évfolyam \ Az önmegvalósítás nagy lehetősége !.Nem elég útra lelni, az úton menni kell!* A „Hivatása: pártmunkás” című vitaindító cikk elolvasásakor — két év óta — leginkább helyénvalónak éreztem a figyelmeztető felszólítást: A fórum a Te lapod! Ez a cikk valóban rólam, nekem szól. Problémafeszegető feltevései az én problémáimra keresik a választ, így szívesen fejtem ki a véleményem az érintett kérdésekben, s érdeklődéssel várom hallgatótársaim reagálásait, remélem így segítjük egymást, választ, magyarázatot, igazolást találni a bennünket kölcsönösen érdeklő kérdésekre. Hivatása: pártmunkás! Valóban az minden emberekkel közvetlenül foglalkozó mesterséget csak és kizárólag hivatásból és az ezzel együttjáró elkötelezettséggel lehet és szabad űzni. Igaz, nincs még százados tradíciója a „hivatásos forradalmár” munkának, így nem is alakulhatott ki teljesen és széles körűen az ilyen irányú munkát végzők társadalmi presztízse sem. Nem látványos, alig „kézzelfogható” ez a munka, s ebből adódik, hogy még jelentős azok száma, akik „nem tudják a helyén” ezt a munkát, s annak végzőjét. Ebből fakadóan ki ilyen, ki olyan konzekvenciákat von le. Minket, az érintetteket is sokszor nyom ez a társadalmi értékítélet, de ennél jóval nagyobb problémát jelent a csak „elvi síkon” végzett munka sajátossága. Sokszor hiányzik az elvégzett munka kisajátítható sikerélménye, szeretnénk többször és konkrétabban látni tevékenységünk „produktumát”. Ezzel sokan és sokat küszködünk, és sok kérdésre ez adja meg a választ is. Például: lényegesen befolyásolja a döntést, amikor a felkínált függetlenített pártfunkció elfogadásáról kell döntenie. Mivel általában nem az iskolapadból, hanem döntő mértékben a gyakorlati életből választódunk ki pártfunkcióra, nehéz elszakadni a megtalált, kielégülést nyújtó eredeti pályától, mert eleve tudjuk, mire vállalkozunk! Tudjuk, hogy a többékevésbé előre tervezhető, aránylag gyorsabban mérhető, konkrét eredményt hozó operatív tevékenységi formáról le kell mondanunk, ám ennek hiánya él bennünk, s visszahúz volt mesterségünkhöz, hivatásunkhoz. Az eredetileg választott munkaterület a társadalmi munkamegosztás egy specializált területe, ahol az általában többet nyújtani akaró ember gyakorlatot szerezve, munkájában elmélyülve, magas szintű szakmai készséget, belső kielégülést, és nem utolsósorban biztos elismerést szerezhet magának. A pártmunka — legalábbis városi, járási, üzemi szinten — éppen összetettsége, szerteágazó volta miatt erre jóval szerényebb lehetőségeket nyújt. A „használni akarás — magasabb szinten” jellemez bennünket minden feladat végrehajtásában. De természetes, hogy eközben mi is látni, érezni és mérni szeretnénk, hogy a valóban nemes, lelkesítő központi határozatok, elképzelések, elvárások nem lesznek mássá, nem redukálódnak míg hozzánk „leérnek”, s a továbbadás folyamatában úgy válnak helyivé, hogy lényegük, szellemük csorbítatlanul megmarad. Az önmegvalósítás lehetőségei, formái, módszerei a pártapparátusban természetesen eltérnek a más munkaterületen folytatott tevékenységtől. Ezért az itt eltöltött első időszak konfliktusokkal terhes. Döntő befolyással lehet a kollektíva megértése, segítőkészsége, mert a pártmunkában évekre van szükség ahhoz, hogy valaki „gyökeret eresszen”. Viszont utána ezer szállal kötődik a szüntelenül hömpölygő folyamatokhoz, ezek viszik, elragadják, s ilyenkor nehéz, vagy lehetetlen lépést tartani a volt szakmával, hivatással, ami a „válást”, a visszatérést nehezíti. A jelenleg funkcionáló pártmunkások nagy részének mindemellett problémája a visszatérés , áttérés kérdése más munkaterületre. A pszichikus sérülés gyógyítható legnehezebben, s minden visszatérés, áttérés rejt ilyen veszélyeket magában, sokszor előreláthatóan, vagy később, alattomban rombolva. A korkedvezményes nyugdíjazás csak ideiglenes lehet. Nekünk, a valószínűleg hosszabb távra kiképzett, középkorosztálynak kettős feladata van ebben a kérdésben: a legnagyobb figyelmet kell majd szentelnünk, hogy a mellettünk, segítségünkkel, közreműködésünkkel „búcsúzókat, visszatérőket” minél jobban meg tudjuk kímélni a lelki törésektől, ami sokszor maga után vonja a fizikait is. A másik feladat olyan gyakorlat kialakítása, amely lehetővé teszi, hogy a pártmunkás a pártfunkció mellett — legalább jó átlagos színvonalon — lépést tudjon tartani eredeti foglalkozásával, ehhez viszont elengedhetetlen, hogy alkalma legyen rendszeres gyakorlásra azon a területen. Ezzel megteremtődik a KB-határozat végrehajtásának objektív és szubjektív feltétele, hogy: .. .„Minden vezető addig dolgozzon beosztásában, amíg feladatát maradéktalanul ellátja és hasznára van az ügynek. Ha a követelményeknek már nem felel meg, akkor olyan, a képességeinek megfelelő beosztásba kell helyezni, ahol még eredményesen tud dolgozni.” A szakismeret fontosságát eddig főleg a pártmunkás későbbi életútja szempontjából véleményeztem. Most röviden, a pártfunkció alatti szerepéről. Kétségtelen, hogy a „partnerré válás” egyik fontos eleme (sajnos, a partnerek egyike-másikánál determináló tényezője). Szemünkre vethető-e, hogy „általában nem a legrangosabb szakmai élvonal dolgozik pártmunkásként a pártapparátusban” ? (idézet a vitaindító cikkből) Szerintem a pártmunka szerteágazó jellegéből fakadóan ez megvalósíthatatlan, de szükségtelen is. Mi nem diagnosztizálni akarunk az orvos helyett, didaktikai eljárásokat javasolni a pedagógusnak, szerkeszteni a mérnök, de még csapolni sem az olvasztás helyett, hanem ezekhez az emberekhez, s rajtuk keresztül a környezetükhöz is közvetíteni a párt, a társadalom elvárásait, terveit, problémáit, feloldani a bennük időnként összegyűlt feszültségeket, lelkesíteni őket a küzdelemre, melynek célja a legemberibb társadalom megvalósítása. „Ez a mi munkánk, s nem is kevés” SZABÓ DÁNIEL III. évfolyam HIVATÁSA: PÁRTMUNKÁS i