Fórum - Az MSZMP KB Politikai Főiskolájának lapja, 1974 (5. évfolyam, 1-5. szám)

1974-03-01 / 1. szám

Q Jo^su M­it jelent pártmunkásnak lenni? Lapunk legutóbbi számában „Hivatása: párt­munkás” címmel vitaindító cikket közöl­tünk és arra kértük a főiskolán tanuló pártmun­kásokat, hogy mondjanak véleményt a párt­munkás hivatásról. Cikkünk megjelenése után nem sokkal, pártunk központi lapja, a Népsza­badság is foglalkozott a pártmunkás hivatás szépségével és a Fórum szerkesztőségéhez érke­zett hozzászólások is azt bizonyítják, hogy ér­deklődésre számot tartó kérdés felett nyitottunk vitát. Márciusi lapszámunkat a vitának szenteljük. Az olvasó, lapunk négy oldalán 16 hozzászólást és egy olyan összefoglalót talál, amely nem le­zárja a vitát, de további eszmecserére serkent. Olvasóink emlékezetét felfrissítve — mint az alább következő vita előzményét és kiváltóját, szemelvényeket közlünk Miskolczi Miklós de­cemberben megjelent vitaindító cikkéből: „Mai értelmezésünk szerint a pártmunka rendkívül szerteágazó. Nem véletlen tehát, hogy a pártmunkások között, eredeti foglalkozásukat, tanult szakmájukat tekintve, fizikai munkást, mérnököt, jogászt, tanárt, közgazdászt, agronó­­must, gyógyszerészt, újságírót egyaránt talá­lunk ... Mi az a közös bennünk, ami végül is át­rendezte gyermekkori álmainkat, és a mozdony­­vezetőből, házakat tervező mérnökből traktoro­kat irányító agronómusból pártmunkást csi­nált?” „Elemzésre vár a kérdés: vajon az egyformán alkalmasnak ítélt, aktív közéleti emberek közül ki vállalja el a felkínált függetlenített pártmun­­kási funkciót, és ki szabadkozik ettől. És miért tesz így az egyik, úgy a másik? Miért van az, hogy az első jelölt — nyilván a legalkalmasabbnak ítélt nem mindig tartja megtiszteltetésnek az ajánlatot?” „Jogos kérdés: vajon milyen ismeretekre, ké­pességekre van szüksége a pártmunkásnak ah­hoz, hogy feladatát a várt szakmai színvonalon teljesítse.” „A Szovjetunióban manapság egyre többször alkalmazzák a munkásértelmiség terminológiá­ját... A megkülönböztetés kedvéért a követke­zőkben politikai értelmiségnek nevezem a párt­munkásokat.” INTÉST ') AZ MSZMP POLITIKAI FŐISKOLÁJÁNAK LAPJA f A­­ VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! V. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1974. MÁRCIUS ÁRA 1 FORINT „Olyan embereket kell nevelnünk, akik nemcsak szabad estéiket, hanem egész életüket a forradalomnak szentelik..." (V. I. Lenin) A pártmunkás elsősorban politikus Mindannyian igen nagy vá­rakozással, előlegezett biza­lommal kezdtünk a vitacikk olvasásához, amely rólunk pártmunkásokról szól. Várako­zásunkban nem is csalódtunk, a cikkben szereplő problémák valóban a mi problémáink, az őszinte hang, a mi töprengé­seinket is tükrözi. Én is sze­retnék a cikk néhány megálla­pításához kapcsolódni. A stabilitás fontosságát Mis­­kolczi elvtárs első kérdésként kezeli. Ez azonban olyan érzés, amit egy pártmunkás csak rö­vid intervallumokban mond­hat sajátjának. A pártmunkás számára a jövő megtervezhe­­tetlen. Az ember elkötelezi ma­gát, csak a hivatásának él, de ez csak az ő elhatározása. A többi a körülményektől függ, hol kezdett dolgozni mint pártmunkás, a kikkel került kapcsolatba, milyen véletlen­igények jelentkeznek bizonyos funkciók betöltésére stb. Ren­geteg a bizonytalansági ténye­ző, ezért, úgy gondolom, hogy egy pártmunkás sohasem érez­heti magát révben. Az anyagi kérdések mellett ez az az ok, amiért sokan szabadkoznak, ha számukra függetlenített párt­­munkási funkciót ajánlanak fel. A cikk felveti azt a gondo­latot, hogy: helyezzük el, illet­ve próbáljuk meg elhelyezni a pártmunkást mint hivatást a társadalmi hierarchiában. Ez nehezen meg­y, sőt azt hiszem a pártmunkás fogalmát így ál­talánosságban a társadalmi rangsorba behelyezni nem is lehet. A pártmunkás megne­vezés ugyanis további hierar­chiát takar. A hierarchia kü­lönböző lépcsőin állóknak más a társadalmi pozíciójuk, má­sok a kapcsolataik a társada­lom különböző rétegeivel, más az életszínvonaluk, az életvi­telük. Egy biztos: összeköt bennünket az elhivatottság, az hogy a munkásosztály nagy ügyét szolgáljuk. A szakmai ismeretekről szó­ló fejtegetéshez a következő az észrevételem: Valóban létezik a pártmun­kásoknál ez a kifejezés: part­nerré válni. A partnerré válás azonban téves fogalmakat ta­kar. Véleményem szerint a pártmunkásnak nem kell ki­mondott „specialistának” lenni bizonyos szakkérdésekben. A dolgok lényegét, a rendeletek szellemét kell ismerni. Ha va­laki nagyon mélyen belemerül részkérdésekbe, annál kevésbé látja az egészet. A pártmun­kásnak ismernie kell azt a te­rületet, amiről tárgyal, de nem specialista szinten. Neki a kér­dések kapcsán, azok politikai vetületével kell főleg foglal­kozni. Ezért idegesít engem mindig, ha valaki fél egy tár­gyalástól, mert úgy érzi, nem tud partner lenni. Szerintem egy tsz-elnöknek, egy főmér­nöknek, egy iskolaigazgatónak legalább annyira törekedni kell, hogy partnerré váljon. Jó, ha ő morfondíroz rajta, vajon döntései politikai szempontból mérlegelve is megállják-e a helyüket. A szakmai kérdésekhez még annyit: akármennyire is igyek­szik valaki ismereteit készen­létben tartani, az közel sem lesz azonos azzal, mint aki nap mint nap a gyakorlatban foglalkozik a szakmával. Akár­hogy is kerülgetjük, a szakmai ismeret készenlétben tartása, esetleg továbbfejlesztése sze­rintem igenis egzisztenciális kérdés. Aki egyszer pártmun­kás lett, az sehol tisztessége­sebben nem tudja befejezni pályáját, mint a pártmunká­ban. Ezért én nem érzem igaz­nak azokat a véleményeket, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy azért „válnak”, mert tisz­tességgel, hozzáértéssel kíván­ják befejezni a munkában töl­tött éveket. A hangsúly szerin­tem a biztonságon van. Azt a gondot én is ismerem, hogy néhány idős elvtársnak, akik a szakmájukat már szin­te teljesen elfelejtették, nehéz megfelelő helyet találni, ahol presztízsveszteség nélkül el le­het őket helyezni. Ez most gond. De elkerülhető, ha he­lyes a kiválasztás. Az értelmi normák elég magas szintjére gondolok. Ma már akármilyen szellemi foglalkozást is űz va­laki, nem teheti tanulás nélkül. Az ismeretek gyorsan elavul­nak, a tanulás munkajelleget vett fel. Nekünk pártmunká­soknak, hogy újítani tudjunk, rengeteget kell tanulni. Más szakmákban is így van ez, de a mi kis létszámunk nem bírja el az elmaradókat. HÁMORI LÁSZLÓ I. évi. 1917 SEP h Fogadjuk el szakmának, hivatásnak! Napjaink nagyon aktuális kérdése — mint a cikk írója is kérdezi — kik vagyunk? Az olvasás során támadt gondolataim arra késztettek, hogy a vitaindító cikk néhány megállapítására reagáljak. Nagyon egyetértek azzal, hogy „fogadjuk el szakmának, hivatásnak” a pártmunkát. Véleményem szerint hivatás ez, a szó legnemesebb értelmé­ben, hisz a politikai elhivatott­ság érzése, a társadalom, a kö­zösség ügyei iránt mutatott fo­gékonyság és az osztálypoliti­ka megvalósítására irányuló elkötelezettség, az áldozatkész­ség mind-mind olyan tulaj­donságok, amelyek feltétlen a „hivatás” rangjára emelik a pártmunkás tevékenységét. A pártmunkás, vélemé­nyem szerint, még erkölcsi pluszt is ad, akár egy-egy ke­vésbé népszerű feladat válla­lásával, akár a politikai agi­­táción keresztül, a személyes példamutatással, vagy a párt­munka bármely területén. Különösen jelentős az a tény, hogy a pártmunkás, más néhány szakmától eltérően, nem az úgynevezett „holt anyaggal” hanem élő, eleven, érzékeny emberrel foglalkozik, és minden cselekedetét, át kell hogy hassa az ember­­centrikusság, és a probléma­­érzékenység. Hivatás tehát a pártmunka, magas rendű hivatás, és jó mű­velői — márpedig a többség az — híven szolgálják a párt po­litikájának megvalósítását, to­vábbi céljaink elérését. Nagyon nagy jelentőségű az a világnézetformáló munka, amelyet a még meglevő hely­telen nézetek, a múltból itt felejtett káros örökségek ellen kifejtenek. A pártmunka hivatásként való elfogadása mellett szól­nak olyan jelenségek is, ame­lyek e fontos munka gyakorlá­sa közben és utána tapasztal­hatók. A vitaindító cikk is foglal­kozik a pártmunkások szak­mai ismereteinek készenlétben tartásával és azok továbbfej­lesztésének kérdésével. Ez bizony nagyon égető kér­dés. Szükségessége nem vitat­ható. A másik oldalon viszont megtalálhatjuk a pártmunká­sok nagy leterheltségét, kevés szabad idejét, amelyek miatt a szakmai fejlődés el-elmarad, sőt a meglevő ismeretek is fe­ledésbe mennek. Bizonyos idő után — és az előbb említett túlterhelés miatt is — sok pártmunkás elfárad, újat nem­igen tud nyújtani a politikai munkában, esetleg sor kerül arra is, hogy megválik az ap­parátustól. Ehhez még hozzá­járul az, hogy az illető párt­munkás egészsége — főleg ide­gileg — is megromlik. Itt jelentkezik a gond, hogy ezen elvtársaink fáradtan, el­felejtett vagy meg nem újított szakmai ismerettel megfelelő munkahelyet kapjanak, lehe­tőleg presztízsveszteség nélkül. Példákkal lehetne igazolni, hogy ilyen esetben az új mun­kahelyen még ha kellő bizal­mat, megbecsülést, tiszteletet is kapnak, nehezen találják meg helyüket. Abban az eset­ben pedig, ha a fogadtatás sem ilyen, bizony nem találnak ön­magukra. Meghasonlottá válik számos olyan ember, aki pe­dig éveken át szolgálta poli­tikai céljaink megvalósítását, nagy ügybuzgalommal, szenve­déllyel, fáradhatatlanul tevé­kenykedett, vállalva az esetle­ges meg nem értést, a kudar­cot, és a politikai munka sok­szor konkrét sikerélményt nem adó tényét. A fentiek alapján felmerül az a gondolat, hogy az említet­tek elkerülése végett a politi­kai képzés mellett valamilyen módon lehetőséget kellene biz­tosítani a szakmai továbbkép­zésre. Gondolok itt például az apparátusban dolgozó, szak­mával rendelkezők tovább­képzésére. Azon pártmunká­sok részére pedig, akik sem­milyen szakképzettséggel sem rendelkeznek, lehetővé kellene tenni, hogy szakmát szerezze­nek, így elkerülhető lenne, hogy az apparátusból kikerülő pártmunkás többnyire csak személyzeti vezetőként dolgoz­zon tovább. KALÓCZKAI ISTVÁNNÉ II. évfolyam \ Az önmegvalósítás nagy lehetősége !.Nem elég útra lelni, az úton menni kell!­* A „Hivatása: pártmunkás” című vitaindító cikk elolvasá­sakor — két év óta — legin­kább helyénvalónak éreztem a figyelmeztető felszólítást: A fórum a Te lapod! Ez a cikk valóban rólam, nekem szól. Problémafeszegető feltevései az én problémáimra keresik a választ, így szívesen fejtem ki a véleményem az érintett kér­désekben, s érdeklődéssel vá­rom hallgatótársaim reagálá­sait, remélem így segítjük egy­mást, választ, magyarázatot, igazolást találni a bennünket kölcsönösen érdeklő kérdé­sekre. Hivatása: pártmunkás! Va­lóban az­ minden emberekkel közvetlenül foglalkozó mester­séget csak és kizárólag hiva­tásból és az ezzel együttjáró elkötelezettséggel lehet és sza­bad űzni. Igaz, nincs még szá­zados tradíciója a „hivatásos forradalmár” munkának, így nem is alakulhatott ki teljesen és széles körűen az ilyen irányú munkát végzők társadalmi presztízse sem. Nem látványos, alig „kézzelfogható” ez a mun­ka, s ebből adódik, hogy még jelentős azok száma, akik „nem tudják a helyén” ezt a munkát, s annak végzőjét. Ebből faka­dóan ki ilyen, ki olyan kon­zekvenciákat von le. Minket, az érintetteket is sokszor nyom ez a társadalmi értékítélet, de ennél jóval na­gyobb problémát jelent a csak „elvi síkon” végzett munka sa­játossága. Sokszor hiányzik az elvégzett munka kisajátítható sikerélménye, szeretnénk több­ször és konkrétabban látni te­vékenységünk „produktumát”. Ezzel sokan és sokat küszkö­dünk, és sok kérdésre ez adja meg a választ is. Például: lé­nyegesen befolyásolja a dön­tést, amikor a felkínált füg­getlenített pártfunkció elfoga­dásáról kell döntenie. Mivel általában nem az iskolapadból, hanem döntő mértékben a gya­korlati életből választódunk ki pártfunkcióra, nehéz elszakad­ni a megtalált, kielégülést nyújtó eredeti pályától, mert eleve tudjuk, mire vállalko­zunk! Tudjuk, hogy a többé­­kevésbé előre tervezhető, aránylag gyorsabban mérhető, konkrét eredményt hozó ope­ratív tevékenységi formáról le kell mondanunk, ám ennek hiánya él bennünk, s visszahúz volt mesterségünkhöz, hivatá­sunkhoz. Az eredetileg válasz­tott munkaterület a társadalmi munkamegosztás egy speciali­zált területe, ahol az általában többet nyújtani akaró ember gyakorlatot szerezve, munká­jában elmélyülve, magas szin­tű szakmai készséget, belső ki­elégülést, és nem utolsósor­ban biztos elismerést szerezhet magának. A pártmunka — leg­alábbis városi, járási, üzemi szinten — éppen összetettsége, szerteágazó volta miatt erre jóval szerényebb lehetőségeket nyújt. A „használni akarás — ma­gasabb szinten” jellemez ben­nünket minden feladat végre­hajtásában. De természetes, hogy eközben mi is látni, érez­ni és mérni szeretnénk, hogy a valóban nemes, lelkesítő köz­ponti határozatok, elképzelé­sek, elvárások nem lesznek mássá, nem redukálódnak míg hozzánk „leérnek”, s a továbbadás folyamatában úgy válnak helyivé, hogy lényegük, szellemük csorbítatlanul meg­marad. Az önmegvalósítás lehetősé­gei, formái, módszerei a párt­­apparátusban természetesen eltérnek a más munkaterüle­ten folytatott tevékenységtől. Ezért az itt eltöltött első idő­szak konfliktusokkal terhes. Döntő befolyással lehet a kol­lektíva megértése, segítőkész­sége, mert a pártmunkában évekre van szükség ahhoz, hogy valaki „gyökeret eres­­­szen”. Viszont utána ezer szál­lal kötődik a szüntelenül höm­pölygő folyamatokhoz, ezek vi­szik, elragadják, s ilyenkor ne­héz, vagy lehetetlen lépést tar­tani a volt szakmával, hivatás­sal, ami a „válást”, a vissza­térést nehezíti. A jelenleg funkcionáló párt­munkások nagy részének mind­emellett problémája a vissza­térés , áttérés kérdése más munkaterületre. A pszichikus sérülés gyógyítható legnehe­zebben, s minden visszatérés, áttérés rejt ilyen veszélyeket magában, sokszor előrelátha­tóan, vagy később, alattomban rombolva. A korkedvezményes nyugdíjazás csak ideiglenes le­het. Nekünk, a valószínűleg hosszabb távra kiképzett, kö­zépkorosztálynak kettős fel­adata van ebben a kérdésben: a legnagyobb figyelmet kell majd szentelnünk, hogy a mel­lettünk, segítségünkkel, közre­működésünkkel „búcsúzókat, visszatérőket” minél jobban meg tudjuk kímélni a lelki tö­résektől, ami sokszor maga után vonja a fizikait is. A má­sik feladat olyan gyakorlat kialakítása, amely lehetővé te­szi, hogy a pártmunkás a párt­funkció mellett — legalább jó átlagos színvonalon — lépést tudjon tartani eredeti foglal­kozásával, ehhez viszont elen­gedhetetlen, hogy alkalma le­gyen rendszeres gyakorlásra azon a területen. Ezzel meg­teremtődik a KB-határozat végrehajtásának objektív és szubjektív feltétele, hogy: .. .„Minden vezető addig dol­gozzon beosztásában, amíg fel­adatát maradéktalanul ellátja és hasznára van az ügynek. Ha a követelményeknek már nem felel meg, akkor olyan, a ké­pességeinek megfelelő beosz­tásba kell helyezni, ahol még eredményesen tud dolgozni.” A szakismeret fontosságát eddig főleg a pártmunkás ké­sőbbi életútja szempontjából véleményeztem. Most röviden, a pártfunkció alatti szerepéről. Kétségtelen, hogy a „partnerré válás” egyik fontos eleme (saj­nos, a partnerek egyike-mási­­kánál determináló tényezője). Szemünkre vethető-e, hogy „általában nem a legrango­sabb szakmai élvonal dolgozik pártmunkásként a pártappará­tusban” ?­ (idézet a vitaindító cikkből) Szerintem a pártmun­ka szerteágazó jellegéből faka­dóan ez megvalósíthatatlan, de szükségtelen is. Mi nem diagnosztizálni akarunk az or­vos helyett, didaktikai eljárá­sokat javasolni a pedagógus­nak, szerkeszteni a mérnök, de még csapolni sem az olvasztás helyett, hanem ezekhez az em­berekhez, s rajtuk keresztül a környezetükhöz is közvetíteni a párt, a társadalom elvárásait, terveit, problémáit, feloldani a bennük időnként összegyűlt feszültségeket, lelkesíteni őket a küzdelemre, melynek célja a legemberibb társadalom meg­valósítása. „Ez a mi munkánk, s nem is kevés” SZABÓ DÁNIEL III. évfolyam HIVATÁSA: PÁR­TMUNKÁS i

Next