Forum, 1949 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1949-02-15 / 2. szám

gondolat akár legnagyobb hordozóinak nevét illesztjük: a valósággal még igazi, bensőséges viszonyba nem kerültünk. Természetesen, akkor sem, ha még ez a felület is, a munkás- és parasztság mindennapi életének, harcának akár legfelületesebb ábrázolása is — távoli, elérhetetlen célnak bizonyulna, az irodalom számára! Miként kerülhetünk ez új témák felülete mögé? Miként foghatjuk meg ezeket lényegükben? A felszabadulás utáni irodalom nem egy kudarca és a valósággal csak felületi módon teremtett kapcsolatban leli magyarázatát. A marxiz­mus kifejezte valóságnak azonban szilárd, belső, gondolati szerkezete van. Erre a gondolati szerkezetre építi a maga művét a cselekvő politika­i művet, melynek legfontosabb állomásait, a földreformtól kezdve, az álla­mosításokon át, alakulásában nap mint nap szemlélhettük és átélhettük. De gondolati szerkezetében kellene megragadnia az ábrázolandó valósá­got magának az irodalomnak is, abban a sajátos gondolatiságban, melyet a marxista filozófia teremtett meg, s melynek egynéhány nagy témája: egyén és társadalom, vagy ember és tárgy viszonyai — az öntudat beszű­külése, „misztifikálódása“, illetve kitágulása, megtisztulása —, fetisizmus és eldologiasodás társadalmi-gazdasági, illetve lelki-erkölcsi vonatkozás­ban —, az ember uralma önmagán és a természeten stb. stb. —, vagyis mindazok a fogalmak, melyeket Henri Lefebre a „mindennapi élet kriti­kájának“ jegyében foglalt össze, s melyeknek alkalmazásában a dialek­tikának az élet, a valóság területére való beáramlását kell felismernünk: mindez gazdag és csaknem kihasználatlan gondolati forrásokat nyit meg az alkotó képzelet számára. Akik holmi „tételességtől“ tartanak, beláthatják majd, hogy e téte­lességet legbiztosabban a gondolati szerkezettel, s legkevésbbé a valóság felületén mozgó témákkal lehet elkerülni. Azon a vadászterületen, mely megnyílt most előttünk, csak a legnagyobb vadakra szabad lőni — csak a legnagyobb problémákkal szabad megmérkőzni, ha az előző korszak beszűkült ábrázolási lehetőségei közé visszakozni nem akarunk. Felesleges hangsúlyozni, hogy ez a „gondolatiság“ tüstént meddővé válnék, mihelyt magát a művet konkrét jellegétől megfosztaná, s elmulasztaná a filozófiai gondolatot elvontságából kivetkeztetni. Gorkij műve nem egy példáját nyújtja gondolat és konkrétum szerves, egymást tápláló, egymást fejlesztő egységének. Gondolunk csak Klim Számgin élete ama részeire, melyek a „nép“ fogalmát oldják gondolatiságából konkréten élményszerűvé, de oly módon, hogy az élmény mögött a valóság gondolati szerkezete sértet­len és világosan érzékelhető marad. A magyar irodalo­m­ gondolativá fejlő­désén tehát nem az elvontság új kultuszát, de ellenkezőleg: a valóság mélyülését, a konkrétum megerősödését, gazdagodását értjük. A magyar líra és próza a gondolatiság beáramlása nyomán nem té­tel-, hanem probléma-irodalommá válnék. Miért ne képezhetné magyar regény magját például ilyesféle kérdés: „kiléphetünk-e a valóságból?“ S mik a társadalmi okai ily „kilépés“ vágyának? Mik a következményei, egyénileg és társadalmilag? — Miért ne ábrázolhatná a regény akár a fetisizálódás folyamatát, akár az új érvénnyel jelentkező emberi szabad­ság-problémát, vagy az öntudat „demisztifikálódását“? Ezek a témák is csak egy társadalmi valóságba ágyazottan képzelhetők el — de gondolati­ságukban talán ép azt a többletet jelentik, mellyel az új realizmus, a pol­gári, a balzaci realizmus hagyományait és eredményeit tetézni képes. A nagyrealizmus tana, amidőn a teljes — az egyéni és a közösségi — ember ábrázolását követeli meg, nem érheti be még a balzaci, vagy a 118

Next