Fővárosi Közlöny, 1920 (31. évfolyam, 1-43. szám)
1920-09-17 / 27. szám
A műszaki ügyek megoldása és intézése már magában az üzemben is majdnem kizárólag az egyes egyéneken nyugszik, akik a különböző és különleges feladatok teljesítésével megbízattak, úgy, hogy az általános irányítás sokkal kisebb szerepet játszik, mint az adminisztratív ügyekben. A műszaki ügyekre központi irányító befolyást gyakorolni s azokat szakszempontból felülbírálni ezek szerint nem is lehet, a három üzem által tett műszaki javaslatok felett bírálatot mondani, vagy azoknak utasítást adni csak az lehetne hivatott, akinek szakképzettsége a műszaki tudományok mindazon ágaiban megvan és elismert, amelyeket a három üzem műszaki igazgatása megkövetel s aki e mellett állandóan az üzemekben él. Ez a sokoldalú elméleti tudás és megfelelő gyakorlat a legkiválóbb mérnöknél sem található fel, aki egyúttal a három üzem más és más irányú műszaki vonatkozású vezetéséért a teljes műszaki felelősséget is viselhetné s mind a három üzem műszaki ügyeit a tanácsban és a közgyűlésen teljes szakszerűséggel és felelősséggel képviselhetné. Ha pedig ez el nem érhető, megdől a műszakivá való átszervezésnek egyetlen látszólagos indoka is. Ennek az ügyosztálynak műszakivá való átszervezése vagy azt jelentené, hogy a három üzem műszaki természetű ügyei ügyosztályi központi irányítás alá kerülnek, ami egyrészről céltalan és eredménytelen lenne, másrészről pedig a műszaki ügyek előtérbe nyomulása folytán az adminisztratív ügyek eddigi kifogástalan intézését veszélyeztetné, vagy pedig azt jelentené, hogy az üzemek műszaki ügyeinek tömege az ügyosztályba bevonatnék és központilag intéztetnék, ami viszont a műszaki ügyek késedelmes intézésére s a felelősség megosztására vezetne, ami végeredményében az üzemek műszaki tönkretételével volna egyértelmű. Mindezeket mérlegelve, a tanács azt a következtetést vonja le, hogy a XII. ügyosztály műszaki jellegűnek távolról sem tekinthető, műszaki ügyosztállyá való átszervezése pedig a közre beláthatatlan káros következményekkel járna, az üzemek eddig kifogástalan szolgáltatásában zavarokat idézne elő. Ez alapon a tanács úgy látja, hogy az átszervezés már az ügyosztályvezető mérnök-tanácsnoknak személyéhez fűződő teljesíthetlen követelményeknél fogva is egyenesen keresztülvihetetlen. Ami végül a módosított indítványnak azt a részét illeti, hogy a műszakivá átminősítendő III. és XII. ügyosztályok tanácsnoki állásainak betöltése függesztessék fel addig, amíg az e tárgyban kelt közgyűlési határozat kormányhatósági jóváhagyást nem nyer, erre nézve a tanács utal a tiszti főügyésznek a 83.428/1920.—I. sz. tanácsi határozat kapcsán a közgyűlés elé terjesztett olyértelmű véleményes jelentésére, hogy az indítvány most szóban levő részének megvalósítását az 1920. évi IX. t.-c. 21. §-a kizárja. Ezen törvény hivatkozott §-ának rendelkezése szerint ugyanis a törvényhatósági bizottság a megalakulástól számított 40 napon belül tisztújító széket tart. A törvény ezen rendelkezése az állások összességére vonatkozik, ennélfogva nem lehet az állások egy részének betöltését törvénymódosítás nélkül a megállapított negyven napon túl terjedő időre elhalasztani, miből folyik, hogy az olyan közgyűlési határozat, mely az elhalasztást az indítvány kívánta módon ennek dacára mégis kimondaná, törvénybe ütköznék. A tanács annál is inkább ragaszkodik a 83.428/1920—1. számú határozatában elfoglat ezen álláspontjához, mert a súlyosan megzavart jogrend helyreállítására és megszilárdítására irányuló törekvéseinkben a törvény és jogtisztelet fontosságánál fogva különös súlya van annak, hogy a törvények rendelkezései mindenben szorosan betartassanak és az adott esetben annál kevésbé volna a törvény rendelkezésétől és pedig betű szerinti rendelkezésétől való eltérés indokolható, mert bizonyos az, hogy a törvényrendelkezés célja és a törvényhozás akarata az volt, hogy a törvényhatósági bizottság megalakulásától számított negyven napon belül az újonnan választandó tanács összeüljön, amint ez a kiírt pályázat szövegéből is megállapítható. Ennek az indítványnak elfogadása képtelen helyzetet is teremtene. Minthogy a mai tanácsnokok mandátuma csak akkor szűnik meg, ha az állásokat az új közgyűlés betölti, két tanácsnok az általános tisztújítás dacára régi megválasztása és mandátuma alapján maradna meg helyén. A tanácsnak tehát kétféle tagjai lennének. És vajjon melyik két tanácsnok lenne az, aki ilyen módon régi mandátuma alapján maradna meg állásában ? Mindez ellenkezik az általános tisztújítás fogalmával, jogi jelentőségével és beláthatatlan bonyodalmakra vezetne. Ezekben fejtve ki a tanács az indítványban foglaltakkal szemben elfoglalt álláspontját, szükségesnek tartja még az előadottakat a következőkkel kiegészíteni. A tanács a maga részéről teljes mértékben osztja az indítványozó bizottsági tag urak részéről nyomatékosan hangsúlyozott azt az álláspontot, hogy a jövőben minden lehetőt meg kell tenni abban az irányban, hogy a közszolgálat a fővárosnál a műszaki minősítésű szakemberekre nézve se legyen ezután kevesebb mértékben vonzó, mint a jogi minősítésű alkalmazottakra. Ennek a kiegyenlítésnek az egyedül helyes és természetes módja a tanács szerint csakis az lehet, ha mindenki a maga helyén, a maga szakmájában, — ahol egyébként a köz javára is a legtöbbet képes használni, — egyaránt és egyforma mértékben boldogul. Méltányolva ezért a közgyűlésen nyilvánított azon helyes kívánságokat, hogy a műszaki alkalmazottak érvényesülésének az eddiginél nagyobb, tágabb tér juttassék, a tanács ezen kívánságok megvalósításának lehetőségét abban látná, ha a műszaki igazgatás a mai kor kívánalmainak megfelelően egész modern alapon szakszerűen átszerveztetik, úgy, hogy az átszervezés egyúttal a műszaki igazgatás lehető önálló és független ellátását is biztosítsa. Ez a megoldási módozat, amelynek keretében a műszaki képességnek a lehető legteljesebb érvényesülése volna biztosítandó, a közérdek szempontjából a leghelyesebb, mert lehetővé teszi, hogy a műszaki szakemberek egész közpályájukon az értékesebb s igy a közre nézve is hasznosabb szakmunkának szentelhessék egész munkabírásukat s egyben a legalkalmasabb arra is, hogy a műszaki alkalmazottak kétségtelenül jogos igényei és helyes törekvései a szervezési kérdés keretében nyerjenek megfelelő kielégítést. Ez a megoldási mód azért is helyesebb, mert ily módon a megélhetési viszonyok és a jobb előmeneteli lehetőség szempontjából egyik kart sem érné méltánytalanság. Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagyni azt a körülményt, hogy míg a műszaki képesítésű egyéneknek pályaválasztásuknál a mai társadalmi berendezkedés és a technika fejletsége mellett tág terük nyílik a megélhetésre és az érvényesülésre, addig a jogászoknak, különösen az állam.