Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-14 / 10. szám

ÚJABB ADATOK PETŐFI SZÜLETÉS HELYÉT­­ ILLETŐLEG.­ ­ Már meg voltunk állapodva benne, hogy Petőfi az 1823-­ év jan. 1-re viradó éjjel Kis-Körösön szü­letett. Most, a Szegedi Hiradó f. hó 9-i számában Pász­tor Ferenc úrtól fölszólalás jelenik meg , melyben specificus, és általa kétségteleneknek tartott adatokra támaszkodva, a nagy költő születéshelyének dicsősé­gét saját szülővárosa Félegyháza számára akar­ja vindi­álni. Állításait lényegileg következőkbe von­hatni össze: Azt mondja: Petrovics István és neje, továbbá székálló-legényük Habel József az 1822-ik évi Szent- Mihály napját követő héten költöztek Félegyházára, hova Petrovicsné már áldott állapotban érke­zett. Alig folyt le három hó, született az első gyer­mek a családban, Sándor. A bábaságot ez alka­lommal Bába Zsuzsána teljesítette, kinek leányá­tól, a ma is élő özvegy Wagner Józsefnétől értesült fölszólaló Pásztor Ferenc úr, miszerint: 1) Az ő any­jának ápolása mellett jött a világra Petrovics első fia, Sándor, 1822. dec. 31-n éjjel, Félegyházán. Még „na­gyon jól“ emlékezik Wagnerné, mikor, reggeli 4 óra tájt Hábel József az ő ablakukon zörgetett és be­kiáltott: „Siessen, mert Marinak gyermeke születik!“ 2.) Arra is emlékszik, hogy Petrovics még azon éjjel elindult a gyermekkel Kis-Körösre, hol a kereszt­koma lakott, így keresztelték a Félegyházán szülött fiút Kis-Kőrösön, 1823. jan. 1-n. — Visszajövet el­tört a kerekek, h­ogy kölcsönöztek egyet a tanyán. Erősíté ugyanezeket a fölszólaló előtt, Petro­­vicsék mindenesének Agó Ferencnek neje, ki utóbb Sándor bölcsőjét is ajándékul kapta az anyától. Még egy bizonyító körülményt említ fölszólaló arra nézve, hogy Petrovicsék, első fiuk születésekor,­élegyházán laktak. Ugyanis az ifjú anya, a szop­tatás ötödik hetén mellét fájlalni kezdte és szomszéd­­asszonyát Rádi Györgynét kérte meg ideiglen a szoptatásra, mit az teljesített is 13 napig; ekkor Kecskemétről hoztak dajkát. Eddig a lelkes fölszólaló, kit fölszólalásában — úgymond — nem saját dicsőségének vadászása, ha­nem szeretett szülőföldéé vezérel. Sajnáljuk, hogy e dicsőség kivívásában hábor­gatnunk kell sőt hogy attól a kezünknél levő kétség­telen adatoknál fogva kénytelenek vagyunk el is ütni, de miután mindkettőnk célja a valóság kiderí­tése, reméljük, szívesen megbocsátja, ha a­­tényállást vele ellenkező értelemben constatírozzuk. Először is : határozottan tagadnunk kell Pásztor úr azon állítását, mintha Petőfi szülei 1822. Sz.-Mi­­hálynap után költöztek volna Félegyházára. Kis-Kő­­rösön laktak ők’, 1821 novemberétől fogva egész 1824 november 1-ig, tehát nemcsak Sándor fiuk szü­letésekor, hanem még azután is több mint másfél esz­­tendeig. Erre nézve kétségbevonhatlan bizonyitványnyal szolgálhatok. Bibók Lajos ur szivességéből t.- i. birom azon körlevél hiteles másolatát, melyet Petrovics István 1824. október 14-én, a félegyházi mészárszék ha­szonbére iránt a félegyházi várostanácscsal kötött. Ennek eleje igy szól: „Mi, Félegyháza városa öreg­­birája és tanácsa, adjuk emlékezetül a kiknek illik, hogy a folyó 1824 esztendei juh holnap 29. napján itt helyben tartatott közbeneficiumok­ licitatioja alkal­matosságával városunk mészárszékbeli jövedelmeit az 1824/5, 1825/6, 182°/7, három egymásután követ­kező esztendőkre, szabadszállási lakos, azonban most kis -körösi székárendás Petrovics Istvánnak stb. árendába kiadtuk.“ stb. E fő és kizárólagos körülmény, azt hiszem a Pásztor úr által említett többi körülményeknek vita­tását is fölöslegessé teszi. Én részemről, az adatok összevetése után azon­nal meggyőződtem, miszerint Pásztor úr közleménye lényegben igaz lehet ugyan, de nem Petrovi­csék első­szülött­ fiára Sándorra, ha­nem a másodikra Istvánra vonatkozik. Tudni kell ugyanis, hogy ez már csakugyan Fél­egyházán született, továbbá minthogy Félegyházán prot. egyház nem volt, keresztelés végett is el kellett vinni — nem Kis-Körösre ugyan, hanem Kecske­métre. Ezt is Bibók úr szives közléséből tudom. A komák is Kecskeméten laktak. Nagyon megmagyarázható ilyenformán, ha Pász­tor úr tanúi az évszámra nem emlékeznek, — 1825 helyett 1822-t mondanak és — bizonyosan Pásztor úrtól hallva — az ujévnapi terminust és Kecskemét he­lyett Kis-Köröst is helybehagyják. A kerék eltörése, továbbá az anya megbetegedése és a felhozott többi apró körülmények mind vonatkozhatnak Istvánra és a születéshely tekintetében semmi adatszerű érték­kel nem birhatnak. Semmiesetre sem ártana, ha Sárkány János úr, ki előtt magát Petőfi, állítólag, mindig kis­kőrösinek vallotta; ki ez utóbbi helyen lelkészkedve, a legspe­­cificusabb adatok birtokába jöhetett, és ki végre, e lapok harmadik számában foglalt fölszólításom foly­tán már­is pár érdekes adattal volt szíves megtisz­telni : Pásztor Ferenc ur adatait a maga részéről szin­tén rosta alá venné. Ugyanezt tehetné a költő öcske, kinek dolgai Pásztor úr közleményében nézetem sze­rint, bátyjáéval föl vannak cserélve. Addig is azonban bátran megmaradhatunk a mellett hogy Petőfi születéshelye csakugyan Kis-Kö­­rös mezővárosa. ZILAHY K. *) A Sz. H. szerkesztője kéretik e cikk átvételére- 38 PETŐFI SÁNDOR ÉLETRAJZA. (Folytatás.) Később aztán kibékültek, s Garay 1848-ban egy hangzatos verset intézett Petőfihez, melyben az uj korszak vezérlobogósa gyanánt mutatja föl. Alig állott be Petőfi Fekete Gábor társulatába, mindjárt másnap — kétségkívül Vachott Sándor esz­közlése folytán — levelet kap Nagy Ignáctól, mely szerint ha Pestre szándékozik költözni, kieszközli, hogy bevegyék a Nemzeti Színházhoz, — azonkívül néhány hónapra fordítnivalót is ad az általa szer­kesztett külföldi regénytár részéről. Petőfi ter­mészetesen minden haladék nélkül elfogadta a ba­rátságos, és ránézve az időszerint nagyon kedvező ajánlatot s először Bernárd Károly „Negyvenéves hölgy“ című kis­regényét fordította le „Koros hölgy“ címmel. Ezért száz váltóforintot kapott. A „Koros hölgy“-et követte James „Robin Hood“-ja, — mind­kettő németből, mert még akkor franciául nem tu­dott. Prózája különben kitűnő, világosság és eredeti magyar zamat tekintetében ritkítja párját, hanem ezek a robotban készült fordítások nem sokat érnek, nem is fordított rájuk semmi gondot. Ekkor Fekete Lajos nevű volt tanulótársával lakott együtt; a Pilvax-kávéháznak rendes látogatója volt, a leveleit is oda címeztette; másképen kiváló­­lag csak irodalommal foglalkozott s megismerkedett a napisajtó több kezelőjével. Azonban színészkedési szenvedélye sem aludt volt még el; erre még sok próba, sok válság volt szükséges, hanem a pesti szín­padra lépni nem mert, noha arra Vörösmarty u­tán hogy kigyógyulását siettesse, sine fine ösztönözte. Később, költői hírneve emelkedésével erre is erőt vélt magában, hanem tapasztalnia kellett, hogy valaki lehet jó theoreticus, még jobb költő, a­nélkül, hogy valódi színészi képességgel dicsekedhetnék. — De hisz ezt meglátjuk alább a maga helyén. Leörölvén a külföldi regénytárból kapott for­dításokat, foglalkozás nélkül maradt. Ez és a színé­szet iránt makacsul táplált hajlama megint uti-füvet köttetett vele a talpára; hosszába fogta az ország­utat s először Debrecenbe ment, onnan Erdélybe to­vább szándékozván. Azonban több szinész­ ismerőse unszolására fölkereste a társulatával épen Debrecen­ben tartózkodó Komlósyt (Komlósy Ida atyját) ; ez szívesen fogadta s novemberben Nagy-Váradra, té­lire Kolozsvárra menendő , szerződtetési ígéretet is tett neki. Mikint Orlainak dicsekedve irá, szerelmes szerepeket fogott volna játszani. Már mintegy hétig volt a társulattal s Fáncsy a Nemzeti Színház jeles tagja, ki nevét verseiből ismerte, kivitte, hogy föllép­hessen vele a „Velencei kalmár“-ban mint a ma­rokkói herceg. Indulás előtt azonban ismét magához szólította Komlósy s ekkor már egészen más húrokat penge­tett; nevezetesen azt kivánta, hogy Petőfi majd Ko­lozsvárit énekeljen is a daljátékban. Ez sehogy sem tetszett neki; nem állott reá, hanem Komlósytól el­jőve s egy öt tagból álló kis társulat igazgatójával akadván össze, miután az jó fizetést, jó szerepeket ígért, az ő pénze pedig elfogyván, tovább nem utaz­hatott, ehhez szegődött. Ez október vége felé történt. A kis társaság az Érmelllékére tartott s Bi­­harmegye bakatortermő mezővárosában , Diószegen, ütött tanyát. Petőfi boldog volt, mert elsőrendű szerepeket kaphatott. Tornayt Nagy Ignác „Tisztujitás“­­ában, a Warningot a „Harminc éves kártyájában stb. E mellett 50 forint proportióba tették. Diószegről Székelyhidra mentek s a nagy­ fo­gadó ivószobájába állították­ föl a színpadot. Székely­­hidon három hétig játszottak; akkor felbomlott az egyetértés a társulat és igazgató között, mert a tagok — közte Petőfi is — Nagy­ Károlyba és Szatmárra szerettek volna menni, a­mire az igazgató nem állott reá, így a kis társaság nov. 24-én széllyel oszlott, Pe­tőfi pedig kenyér nélkül maradt. A balsors, mely négy év óta példás állandósággal környékezte, most ismét különösen érezteté vele kezének súlyát. Már az után, mikor Pestet a nyár végén elhagyta, kezdett betegeskedni, betegsége attól kezdve folyvást növe­kedett, a legutóbbi hetekben Székelyhidon nem is játszhatott és annyira elgyöngült, hogy ereje vissza­nyerését két-három hónál előbb a legjobb esetben sem remélhette. Egész csontvázzá vált. Ily ínséges állapottal nem volt egyéb mit ten­nie, mint visszatérni Debrecenbe, hol legalább mégis akadt egy pár ismerőse. Pákhhal, ki jelenleg Debrecenben nevelőskö­­dött, már előbbi rövid ottmulatása alatt megújí­totta a soproni ismeretséget, most hát egyenesen hoz­zá tartott. Egy estre, a­mint ment haza Pákh, a kapu előtt egy sáros, fáradt embert látott ülni, kopott, szakado­zott gubában, átázott kalappal, a kezében egy nagy vándorbottal. Alig ismert reá. Petőfi volt. Felvitte magához. Ott elbeszélte Petőfi, hogy a falazásban megbe­tegedve ruháit kénytelen volt eladni és roszabbakkal becserélni; aztán elesve, nyomorultan ide vánszor­­gott; legalább ha meghal, lesz ki eltemesse. Nem halt meg, kigyógyult. Az ott tartózkodó színésztársaság jegyszedőnője, özvegy Fogas József­­né asszonyom, becsületes debreceni civa a Várad­­utca végén, közel a r. cath. kórházhoz, az akasztófa mellett, magához vette, ápolta, táplálta, — gondol­ván, majd megfizet ez, ha módja lesz benne egyszer. Bizonyára erős hite volt Fogasné asszonyomnak, mikor az istentől-embertől elhagyott szegény vándor­­szinész-fiának fedelet mert adni. Jó öreg asszony volt, azt irta róla később Petőfi; az isten áldja meg, — ezt is hozzátette. Akkor sokat didergett és nyomorgott; sanyarú napjait Tick dramaturgiai lapjai s Rötscher „Kunst der dramatischen Darstellung“-jának olvasá­sán kívül a francia nyelv tanulásával töltötte, néha Pákh Alberttel is találkozva, —■ s ha föltombáskod­­hatott, nappal a collegiumban szerzett ismerőseit, este pedig Fogasné szívességéből a színházat lá­togatva. Harmadfél évvel utóbb ugyanazon színházban, hol egykor senkitől tekintetre nem méltatva állott egy sarokban kegyelemből: harmadfél évvel utóbb, a mint belépett a nézők közé, minden szem rajta füg­gött s a lelkesedés az égiháboru hangján kiáltá: él­jen Petőfi Sándor! Látván, hogy a telet már a kálvinista Jeruzsá­lem rideg falai közt lesz kénytelen tölteni, nov. 28- ról irt Nagy Ignácnak s eddigi szívességére támasz­kodva, hathatósan kérte : kölcsönözzön neki negyven pengőforintot, minek visszatérítésére mindjárt föl­­gyógyulása után minden erejét fordítani el nem mu­­lasztandja. „Ha — úgymond — terhére nem esnék a Tekintetes urnák alázatos kérelmem teljesítése, ki­ragadtatnám a legnagyobb ínségből, melyben ember lehet.“ Ugyane dátum alatt Bajzának is irt s „hal­vány tintájánál feketébb sorsát“ előtte per longum et latum lerajzolta. Panaszol Laukára, hogy Pesten lé­tekor elkért tőle nyolc pengő forintot kölcsön, — s hárommal most is tartozik. „Azon szemtelenségre valók kénytelen vetemedni, hogy Nagy Ignác úrtól pénzt kérjek kölcsön — igy ir. — Mint szégyenlem s mégsem tehetek máskép!“ Ily állapotában a mú­zsák is kerülték s minden a mit írni tudott, mióta Pestről eljött, két keserves népdal volt. ZILAHY KÁROLY. (Folyt. köv.)

Next