Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-14 / 10. szám
ÚJABB ADATOK PETŐFI SZÜLETÉS HELYÉT ILLETŐLEG. Már meg voltunk állapodva benne, hogy Petőfi az 1823- év jan. 1-re viradó éjjel Kis-Körösön született. Most, a Szegedi Hiradó f. hó 9-i számában Pásztor Ferenc úrtól fölszólalás jelenik meg , melyben specificus, és általa kétségteleneknek tartott adatokra támaszkodva, a nagy költő születéshelyének dicsőségét saját szülővárosa Félegyháza számára akarja vindiálni. Állításait lényegileg következőkbe vonhatni össze: Azt mondja: Petrovics István és neje, továbbá székálló-legényük Habel József az 1822-ik évi Szent- Mihály napját követő héten költöztek Félegyházára, hova Petrovicsné már áldott állapotban érkezett. Alig folyt le három hó, született az első gyermek a családban, Sándor. A bábaságot ez alkalommal Bába Zsuzsána teljesítette, kinek leányától, a ma is élő özvegy Wagner Józsefnétől értesült fölszólaló Pásztor Ferenc úr, miszerint: 1) Az ő anyjának ápolása mellett jött a világra Petrovics első fia, Sándor, 1822. dec. 31-n éjjel, Félegyházán. Még „nagyon jól“ emlékezik Wagnerné, mikor, reggeli 4 óra tájt Hábel József az ő ablakukon zörgetett és bekiáltott: „Siessen, mert Marinak gyermeke születik!“ 2.) Arra is emlékszik, hogy Petrovics még azon éjjel elindult a gyermekkel Kis-Körösre, hol a keresztkoma lakott, így keresztelték a Félegyházán szülött fiút Kis-Kőrösön, 1823. jan. 1-n. — Visszajövet eltört a kerekek, hogy kölcsönöztek egyet a tanyán. Erősíté ugyanezeket a fölszólaló előtt, Petrovicsék mindenesének Agó Ferencnek neje, ki utóbb Sándor bölcsőjét is ajándékul kapta az anyától. Még egy bizonyító körülményt említ fölszólaló arra nézve, hogy Petrovicsék, első fiuk születésekor,élegyházán laktak. Ugyanis az ifjú anya, a szoptatás ötödik hetén mellét fájlalni kezdte és szomszédasszonyát Rádi Györgynét kérte meg ideiglen a szoptatásra, mit az teljesített is 13 napig; ekkor Kecskemétről hoztak dajkát. Eddig a lelkes fölszólaló, kit fölszólalásában — úgymond — nem saját dicsőségének vadászása, hanem szeretett szülőföldéé vezérel. Sajnáljuk, hogy e dicsőség kivívásában háborgatnunk kell sőt hogy attól a kezünknél levő kétségtelen adatoknál fogva kénytelenek vagyunk el is ütni, de miután mindkettőnk célja a valóság kiderítése, reméljük, szívesen megbocsátja, ha atényállást vele ellenkező értelemben constatírozzuk. Először is : határozottan tagadnunk kell Pásztor úr azon állítását, mintha Petőfi szülei 1822. Sz.-Mihálynap után költöztek volna Félegyházára. Kis-Kőrösön laktak ők’, 1821 novemberétől fogva egész 1824 november 1-ig, tehát nemcsak Sándor fiuk születésekor, hanem még azután is több mint másfél esztendeig. Erre nézve kétségbevonhatlan bizonyitványnyal szolgálhatok. Bibók Lajos ur szivességéből t.- i. birom azon körlevél hiteles másolatát, melyet Petrovics István 1824. október 14-én, a félegyházi mészárszék haszonbére iránt a félegyházi várostanácscsal kötött. Ennek eleje igy szól: „Mi, Félegyháza városa öregbirája és tanácsa, adjuk emlékezetül a kiknek illik, hogy a folyó 1824 esztendei juh holnap 29. napján itt helyben tartatott közbeneficiumok licitatioja alkalmatosságával városunk mészárszékbeli jövedelmeit az 1824/5, 1825/6, 182°/7, három egymásután következő esztendőkre, szabadszállási lakos, azonban most kis -körösi székárendás Petrovics Istvánnak stb. árendába kiadtuk.“ stb. E fő és kizárólagos körülmény, azt hiszem a Pásztor úr által említett többi körülményeknek vitatását is fölöslegessé teszi. Én részemről, az adatok összevetése után azonnal meggyőződtem, miszerint Pásztor úr közleménye lényegben igaz lehet ugyan, de nem Petrovicsék elsőszülött fiára Sándorra, hanem a másodikra Istvánra vonatkozik. Tudni kell ugyanis, hogy ez már csakugyan Félegyházán született, továbbá minthogy Félegyházán prot. egyház nem volt, keresztelés végett is el kellett vinni — nem Kis-Körösre ugyan, hanem Kecskemétre. Ezt is Bibók úr szives közléséből tudom. A komák is Kecskeméten laktak. Nagyon megmagyarázható ilyenformán, ha Pásztor úr tanúi az évszámra nem emlékeznek, — 1825 helyett 1822-t mondanak és — bizonyosan Pásztor úrtól hallva — az ujévnapi terminust és Kecskemét helyett Kis-Köröst is helybehagyják. A kerék eltörése, továbbá az anya megbetegedése és a felhozott többi apró körülmények mind vonatkozhatnak Istvánra és a születéshely tekintetében semmi adatszerű értékkel nem birhatnak. Semmiesetre sem ártana, ha Sárkány János úr, ki előtt magát Petőfi, állítólag, mindig kiskőrösinek vallotta; ki ez utóbbi helyen lelkészkedve, a legspecificusabb adatok birtokába jöhetett, és ki végre, e lapok harmadik számában foglalt fölszólításom folytán máris pár érdekes adattal volt szíves megtisztelni : Pásztor Ferenc ur adatait a maga részéről szintén rosta alá venné. Ugyanezt tehetné a költő öcske, kinek dolgai Pásztor úr közleményében nézetem szerint, bátyjáéval föl vannak cserélve. Addig is azonban bátran megmaradhatunk a mellett hogy Petőfi születéshelye csakugyan Kis-Körös mezővárosa. ZILAHY K. *) A Sz. H. szerkesztője kéretik e cikk átvételére- 38 PETŐFI SÁNDOR ÉLETRAJZA. (Folytatás.) Később aztán kibékültek, s Garay 1848-ban egy hangzatos verset intézett Petőfihez, melyben az uj korszak vezérlobogósa gyanánt mutatja föl. Alig állott be Petőfi Fekete Gábor társulatába, mindjárt másnap — kétségkívül Vachott Sándor eszközlése folytán — levelet kap Nagy Ignáctól, mely szerint ha Pestre szándékozik költözni, kieszközli, hogy bevegyék a Nemzeti Színházhoz, — azonkívül néhány hónapra fordítnivalót is ad az általa szerkesztett külföldi regénytár részéről. Petőfi természetesen minden haladék nélkül elfogadta a barátságos, és ránézve az időszerint nagyon kedvező ajánlatot s először Bernárd Károly „Negyvenéves hölgy“ című kisregényét fordította le „Koros hölgy“ címmel. Ezért száz váltóforintot kapott. A „Koros hölgy“-et követte James „Robin Hood“-ja, — mindkettő németből, mert még akkor franciául nem tudott. Prózája különben kitűnő, világosság és eredeti magyar zamat tekintetében ritkítja párját, hanem ezek a robotban készült fordítások nem sokat érnek, nem is fordított rájuk semmi gondot. Ekkor Fekete Lajos nevű volt tanulótársával lakott együtt; a Pilvax-kávéháznak rendes látogatója volt, a leveleit is oda címeztette; másképen kiválólag csak irodalommal foglalkozott s megismerkedett a napisajtó több kezelőjével. Azonban színészkedési szenvedélye sem aludt volt még el; erre még sok próba, sok válság volt szükséges, hanem a pesti színpadra lépni nem mert, noha arra Vörösmarty után hogy kigyógyulását siettesse, sine fine ösztönözte. Később, költői hírneve emelkedésével erre is erőt vélt magában, hanem tapasztalnia kellett, hogy valaki lehet jó theoreticus, még jobb költő, anélkül, hogy valódi színészi képességgel dicsekedhetnék. — De hisz ezt meglátjuk alább a maga helyén. Leörölvén a külföldi regénytárból kapott fordításokat, foglalkozás nélkül maradt. Ez és a színészet iránt makacsul táplált hajlama megint uti-füvet köttetett vele a talpára; hosszába fogta az országutat s először Debrecenbe ment, onnan Erdélybe tovább szándékozván. Azonban több szinész ismerőse unszolására fölkereste a társulatával épen Debrecenben tartózkodó Komlósyt (Komlósy Ida atyját) ; ez szívesen fogadta s novemberben Nagy-Váradra, télire Kolozsvárra menendő , szerződtetési ígéretet is tett neki. Mikint Orlainak dicsekedve irá, szerelmes szerepeket fogott volna játszani. Már mintegy hétig volt a társulattal s Fáncsy a Nemzeti Színház jeles tagja, ki nevét verseiből ismerte, kivitte, hogy fölléphessen vele a „Velencei kalmár“-ban mint a marokkói herceg. Indulás előtt azonban ismét magához szólította Komlósy s ekkor már egészen más húrokat pengetett; nevezetesen azt kivánta, hogy Petőfi majd Kolozsvárit énekeljen is a daljátékban. Ez sehogy sem tetszett neki; nem állott reá, hanem Komlósytól eljőve s egy öt tagból álló kis társulat igazgatójával akadván össze, miután az jó fizetést, jó szerepeket ígért, az ő pénze pedig elfogyván, tovább nem utazhatott, ehhez szegődött. Ez október vége felé történt. A kis társaság az Érmelllékére tartott s Biharmegye bakatortermő mezővárosában , Diószegen, ütött tanyát. Petőfi boldog volt, mert elsőrendű szerepeket kaphatott. Tornayt Nagy Ignác „Tisztujitás“ában, a Warningot a „Harminc éves kártyájában stb. E mellett 50 forint proportióba tették. Diószegről Székelyhidra mentek s a nagy fogadó ivószobájába állították föl a színpadot. Székelyhidon három hétig játszottak; akkor felbomlott az egyetértés a társulat és igazgató között, mert a tagok — közte Petőfi is — Nagy Károlyba és Szatmárra szerettek volna menni, amire az igazgató nem állott reá, így a kis társaság nov. 24-én széllyel oszlott, Petőfi pedig kenyér nélkül maradt. A balsors, mely négy év óta példás állandósággal környékezte, most ismét különösen érezteté vele kezének súlyát. Már az után, mikor Pestet a nyár végén elhagyta, kezdett betegeskedni, betegsége attól kezdve folyvást növekedett, a legutóbbi hetekben Székelyhidon nem is játszhatott és annyira elgyöngült, hogy ereje visszanyerését két-három hónál előbb a legjobb esetben sem remélhette. Egész csontvázzá vált. Ily ínséges állapottal nem volt egyéb mit tennie, mint visszatérni Debrecenbe, hol legalább mégis akadt egy pár ismerőse. Pákhhal, ki jelenleg Debrecenben nevelősködött, már előbbi rövid ottmulatása alatt megújította a soproni ismeretséget, most hát egyenesen hozzá tartott. Egy estre, amint ment haza Pákh, a kapu előtt egy sáros, fáradt embert látott ülni, kopott, szakadozott gubában, átázott kalappal, a kezében egy nagy vándorbottal. Alig ismert reá. Petőfi volt. Felvitte magához. Ott elbeszélte Petőfi, hogy a falazásban megbetegedve ruháit kénytelen volt eladni és roszabbakkal becserélni; aztán elesve, nyomorultan ide vánszorgott; legalább ha meghal, lesz ki eltemesse. Nem halt meg, kigyógyult. Az ott tartózkodó színésztársaság jegyszedőnője, özvegy Fogas Józsefné asszonyom, becsületes debreceni civa a Váradutca végén, közel a r. cath. kórházhoz, az akasztófa mellett, magához vette, ápolta, táplálta, — gondolván, majd megfizet ez, ha módja lesz benne egyszer. Bizonyára erős hite volt Fogasné asszonyomnak, mikor az istentől-embertől elhagyott szegény vándorszinész-fiának fedelet mert adni. Jó öreg asszony volt, azt irta róla később Petőfi; az isten áldja meg, — ezt is hozzátette. Akkor sokat didergett és nyomorgott; sanyarú napjait Tick dramaturgiai lapjai s Rötscher „Kunst der dramatischen Darstellung“-jának olvasásán kívül a francia nyelv tanulásával töltötte, néha Pákh Alberttel is találkozva, —■ s ha föltombáskodhatott, nappal a collegiumban szerzett ismerőseit, este pedig Fogasné szívességéből a színházat látogatva. Harmadfél évvel utóbb ugyanazon színházban, hol egykor senkitől tekintetre nem méltatva állott egy sarokban kegyelemből: harmadfél évvel utóbb, a mint belépett a nézők közé, minden szem rajta függött s a lelkesedés az égiháboru hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor! Látván, hogy a telet már a kálvinista Jeruzsálem rideg falai közt lesz kénytelen tölteni, nov. 28- ról irt Nagy Ignácnak s eddigi szívességére támaszkodva, hathatósan kérte : kölcsönözzön neki negyven pengőforintot, minek visszatérítésére mindjárt fölgyógyulása után minden erejét fordítani el nem mulasztandja. „Ha — úgymond — terhére nem esnék a Tekintetes urnák alázatos kérelmem teljesítése, kiragadtatnám a legnagyobb ínségből, melyben ember lehet.“ Ugyane dátum alatt Bajzának is irt s „halvány tintájánál feketébb sorsát“ előtte per longum et latum lerajzolta. Panaszol Laukára, hogy Pesten létekor elkért tőle nyolc pengő forintot kölcsön, — s hárommal most is tartozik. „Azon szemtelenségre valók kénytelen vetemedni, hogy Nagy Ignác úrtól pénzt kérjek kölcsön — igy ir. — Mint szégyenlem s mégsem tehetek máskép!“ Ily állapotában a múzsák is kerülték s minden a mit írni tudott, mióta Pestről eljött, két keserves népdal volt. ZILAHY KÁROLY. (Folyt. köv.)