Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-14 / 10. szám

10-ik sz. Csütörtök jan. 14. Kiadó-hivatal. Fest. barátok­ tere 17. sz. Első évfolyam 1864. Félévre...................8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­ronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám 1-ső emelet. Hirdetési dij: Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor ... 80 kr. lap 1804-diki január 1-től kezdve ily alakban jelen meg, az ünnep utáni napokat kivéve, napon­kint. Előfizetés: félévre helyben úgy, mint vidékre 8 ft; évnegyedre: 4 ft, E­r­i­c­h Gusztáv, kiadó (Barátok tere, 7. sz.). A NYOLCVANÉVES FÉRJ HÁTRAHAGYOTT LEVELE. (Novella. — Folytatás.) — Megengedi, uram, hogy felelhessek ? — Még nem végeztem el. Tudom vetted már észre, hogy Erzsiké hugunk, kissé nagyon elüt Éva anyánk sok más törékeny utódától. Két év előtt egy ifjúval valamely estén többet táncolt, mint szokása volt s miután fülébe ment, hogy e véletlent némelyek sokat jelentő módon kezdik magyarázgatni, e pilla­nat óta, senki rá nem vehető, csak egy fordulóra sem. Most már értheted, mért rántottam meg a kabátod szélét a múltkor, a midőn, nem ismerve a viszonyo­kat, a táncról kezdtél kérdezősködni. — Nagy köszönettel vettem a jó akaratból szár­mazó figyelmeztetést. Válaszolhatok előbbi ajánla­tára ? — Még csak néhány szót s aztán rajtad lesz a sor felelni. Azt hiszem, nem tettem rosz szolgálatot azzal, ha figyelmeztettelek ezen elnyerhető nagybecsű kincsre; most már arra térek, mily után módon jut­hatnál legbiztosabban közelébe ? — Ezt is végig kell hallgatnom ? — Figyelj s ne türelmetlenkedjél. Mielőtt Er­zsikére szemedet is vetnéd, két embert kell föltétle­nül rászedj e hóditanod, Eszter nénit és Ábrahám bátyánkat.A néninek már is embere vagy, mihelyt ki­­mondtad,hogy Petneházy létedre zongoramester akarsz lenni Pesten, azonnal rég fürkészett eszményképét ta­lálta fel benned. Előtte az 1793 ki Orleans herceg Vagy, a ki fényes rangját a sárba dobá, s Louis Egalité nevet ven fel. Eszter nénit illetőleg tehát tisztába von­nánk. Következik Ábrahám bátyánk, a­kit egészen el­lenkező módon kellend pártodra csábítani. Ábrahám bátyánk nem mondja, sőt ha állítanák előtte, kereken tagadná, de végre is szivében azon keménynyakú büszke nemes ember­é, a­ki a Petneházy nevet nem adná azon milliókért, a­mi a londoni börze márvány asztalain, egy év leforgása alatt lepe­reg. Első megjelenésedkor észrevehetted, hogy az öreg meg volt lepetve neved hallására.. Nem tudo­m faggatott-e azóta származásod felől ? de igen csodál­­­nám ha elfeledte volna. Épen nincs szokásában akár­ki fiának az „öcsém“ szót megadni. Még valamit . Ritka eset, ezer évben egyszer történik, hogy fia­tal ember, kedve szerinti házasság után vadászván, számára ennyi kedvező körülmény kerüljön össze. Hallottad, mennyi bolondot beszélt tegnap az a vén csaló archeológus, a­kit Ábrahám bátyánk, több más­sal együtt évenként fizet, azért, hogy a Petneház­y család egyik ifjabb törzsének netán még életben levő maradékait feltalálhassa ? Még most sem találod el furfangos tervemet ? Figyelj rám, fickó! s vedd le ka­lapodat, a parlagon felnőtt falusi nemes ember éles elméje előtt. Szavamat adom rá, hogy csak egyetlen intésedbe s néhány ezer forintról szóló ígéretedbe kerül s holnapután estére, ha majd megérkezik Ábra-­­­hám bátyánk, a tudós archeológus egész halmaz ere-­­­deti és csalhatlan okirattal bizonyitandja be, hogy a Petneházyak elveszett törzsének utolsó ivadéka, ama­i bizonyos Bettenhaus Henrik, vagy Károly épen ma- i­gad vagy, a ki itt állasz előttünk, testestől és lelkes-­­ től. Dixi et salvavi animam. Elvégre az ifjúra került a sor válaszolni. Szivét­­ mélyen sebző a gondolat, hogy ezen ember képes volt róla jellemtelenséget feltenni. Azonban mint világlátott­­ férfi, tudta, hogy napjainkban az ily családi és házas­­­­ság­szerzési cselszövényeket, mint a politikában az­­­­ ügyes fogásokat, nem szokták az erkölcsiség teljes­­ szigorával mérlegelni. Talán ha kisebb meggyaláztatás éri, felgerjedt indulatában ; előbb megfeledkezik magáról, s oly dolgot követ el, a­mit később indokolatlan elhamar­­kodásnak nevezhetett volna. Igyekvik tehát hidegvé­­rüségét megtartani. Nem vette betű értelemben, hogy épen most világos szavakkal s a tolakodás és elbiza­kodottság félremagyaráz­atlan,jeleivel aljasságra volt felhiva s azért e képtelen, őrült, eszeveszett és bó­­ditó ajánlatot egyszerűen csak visszautasította. — Uram — mondá — nagyon sajnálnám, ha ön­­ csakugyan azon ember volna, a minőnek magát előt­tem mutatta; de már a mi engem illet, legyen meg-­­ győződve, hogy bennem nem találta fel azon embert, a kit keresett. Óhajtom mindkettőnk érdekében, hogy ma beszéltünk legyen egymás közt, ez életben utol­jára. Isten velünk. X. Ment és lépteii egyenesen a szomszéd kastély felé irányzó, megemlékezvén ígéretére, hogy az el­hangolt zongora húrjain igazit valamit. Ha szava nincs elzálogositva s a házat Ábra­hám ur visszaérkezte előtt is elhagyhatja, rögtön fel­­nyergelteti paripáját s benyargal Nyíregyházára, a legközelebbi vasúti állomásra. A kastély oszlopos tornáca elé érkezve a ház gondviselőnőjével találkozott, a ki­jelenté, hogy ő nagysága Petneházy Boldizsárné asszony kora reg­gel óta itt mulat, s kéri az ifjat, látogatná meg őt a belső szobákban. Bevezettetve a kastél­*­ egyik szögletét képező szobába, Erzsikét egy mostani divatv ég­etlen vas­szekrény előtt találta, amint épen irományok rende­zésével foglatoskodott. — Jó reggelt, édes bátyám, foglaljon helyet a pamlagon, mert egy kis beszédem volna. A „bátyám“ megszólítás, az előbbeni este törté­netei után váratlan volt, de annál kellemesebben ha­tott az ifjúra, a­kinek keble szét volt roncsolva. A fiatal özvegy szokatlanul vidám és beszédes volt; a reggeli lég hüse néhány fris rózsát is lehelt fehér arcára. — Örvendetes újságot mondhatok, édes bátyám ha meghallgatja. — Örvendetes újságot ? ez ritka madár nap­jainkban, édes húgom. Örvendetesebbet még annál is, hogy ismét megajándozott korábbi bizalmával s úgy szól hozzám, mint leghívebb rokonához ?­­ — Oh ma rendkívül jó napom van. Fel vagyok oldozva minden vád és szemrehányás alól. Többé­­ nem vagyok bűnös előtte. i — Bűnös! s ki előtt volt valaha bűnös az én­­ angyal tiszta hugocskám ?­­ — Mindjárt meghallja, mint egyezkedtünk ki. Megígértem neki, hogy önt bátyám ma látom utol­­­­jára, ez életben, és hogy nyugodt lélekkel vehessen­­ tőlem búcsút, átadok báty­ámnak egy oly levelet ol­vasni, melyet kívülem halandó szem még nem látott, s 8 e napig még Ábrahám bátyám előtt is mély titok volt.­­ Nem volt nehéz eltalálni, ki volt azon rejtélyes­­ lény, a ki Erzsikét minden vád és szemrehányás alól­­ feloldotta s kivel ezen úgynevezett egyezséget meg-­­ kötötte. A már-már remélni kezdő ifjat azonban min-­­­denekelőtt ama szörnyű ítélet szavai ragadák meg,­­ hogy legkedvesebb hugát ma látja az életben utol­­­­jára! És ő ezt örvendetes újságnak nevezte, azt­­ mondta: ma rendkivül jó napja van! — Minő meg­­­ semmisitő kiábrándulás ! — Erzsike alig látszott észrevenni az ifjú teljes le-­­ verettségét. Vissza lépett a vasszekrény mellé s an­nak egyik rejtek fiókjából feltört pecsétü levelet von elő. Aztán csak a legközelebbi rokonok között ta­pasztalható bizalmassággal bátyja mellé ült, kezét megfogá és mondá: — Ez a kastély lesz az élő özvegy kriptája. Hiszem az istent, hogy rabságom ideje nem soká tartand. — De édes húgom — válaszolt rövid tűnődés után az ifjú — csak nem gondol talán élete leg­szebb tavaszán a halálra? — Most vagy később, mindegy. Mi az, egy perc, egy vagy száz év, az örökkévalósághoz? Ko­rábban, későbben elérkezik a boldog óra s akkor a múltra, bármely hosszan is tartott, mint letűnt perc­re emlékezünk vissza. Mától fogva itt töltendem nap­jaimat. Eszter néni megígérte, hogy hozzám költözik. Ábrahám bátyámnak nem lesz ellenvetése. Még csak azon egy aggodalmam van, hogy ön, kedves bátyám, a távolból is vissza fog emlékezni az őrült hölgyre. Ugy­e megígéri, hogy elfeled engem ? Az égre, ama legnemesebb ősz öreg férfi árnyékára, kérem ígérje meg ezt! Ő hallja szavaimat; ő tudja, hogy ezt egyez­ségünk következtében teszem. Önnek meg kell ezt ígérni, mert mindkettőnk nyugalma függ ettől: ha ön, távozása után, gondolni fog rám, én azt érzeni fogom, szívem nyugtalansága elárulandja. Oh feled­jen mindnyájunkat, soha se jusson eszébe azon bor­zasztó két éj, melyet e hajlékban töltöttünk. Az első estén a midőn kötelességem szerint számot adtam tet­teimről és legtitkosabb gondolatomról, ő bizalommal fogadta vallomásomat, megelégedetten mosolygott fe­lém, rámutatott az órára, mely a percek gyors múlá­sát jelenté, oly biztatólag szólt, vigasztalt, türelemre intett, mintha mondta volna, hogy megváltásom ide­jének titkát nem szabad ugyan elárulnia, de azon örökkévalóságban a­hova ő már eljutott, nem ismerik mi az időnek lassú folyása ? Ott, nincs múst nincs jö­vő, ott mindig csak a folytonos jelen uralkodik. Vár­jak tehát és reméljek, s a midőn megvigasztalódva felkelek helyemről, ön, az én feltalált bátyám, azt hitte rólam, hogy zongorámon játszottam ! — Erzsiké, Erzsiké, merő rémes ábrándok ezek. — Más­nap este kértem önt, hogy játsza el előt­tem kedvenc darabjaimat. Én hallgattam: füleimet földi zene kezdé a legédesebb hangokkal betölteni; a művészet hatalma magával ragadott; más újabb, vi­dámabb világ csábja vett körül, szivem dobogni kez­dett s a gyarló halandóból háládatlan bűnös lett. — Erzsiké, Erzsiké! Menyei hatalmak ébresz­­szétek fel öt rettentő álmaiból. A fiatal özvegy csodálkozva nézett a kétsgébee­­séssel küzdő ifjúra. Úgy látszott nem értette okát még a szoba falain is átható hangos kiáltásnak. Aztán va­lamennyire megnyugodva, megragadá az ifjú reszke­tő kezét és félénken kérdé: — Bátyám, nem fogja félremagyarázni, hogy a­midőn alig néhány nap óta ismerjük egymást, titka­im mélyébe avatom ? — Én csak arra kérem istenemet, hogy adja meg az én nemes szivü húgomnak a nyugalmat. — A lélekből származó imát az Úr meghallgatja. Én már meg vagyok nyugtatva; a­mit teszek , arra fel vagyok hatalmazva: egyességünk folytán cselek­szem igy. Mindketten szükségesnek láttuk, hogy bá­tyám e levelet olvassa el. Ő adta kezembe, Boldizsár bátyám, azon szép reggelen, a midőn ragyogólag kelt fel a nap fölöttünk s mielőtt e fényes csillagzat a dél magasságát elérte volna, zordon és borult mindnyá­junkra. Ezek valának szavai, a midőn ezen iratot ad­ta : Erzsikém, üdvöm, örömöm, boldogságom ; vedd e levelet, rejtsd el a világ szeme elöl, s csak akkor bontsd fel, a midőn látod, hogy koporsómba lépek. áÉ& . "­ (Folytatása köv.) PÁLFFY ALBERT.

Next