Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-20 / 15. szám

PETŐFI SÁNDOR ÉLETRAJZA. (Folytatás.) Már hires író volt Petőfi, midőn nehány iskolai verse a pápai Képző-társulat 1845-ki zsebkönyvében, a „Tavasz“-bak­ főleg Szeberényi Lajos eszközlésére, részint saját neve —, részint Homonnai álnév alatt napvilágot látott. Költőnknek nem igen tet­szett e megtiszteltetés, sőt részéről a Pesti Divat­lap 1845-ks­k-ik számában erős megrovást vont maga után, ily cím alatt: „Köszönet a pápai Kép­ző-társulathoz.“ E nyilatkozat által köszönetet mond Petőfi azon „jóakaratért“, hogy iskolai gyakorla­tait most, évek múltával, odaigtatták a zsebkönyv­be s ajánlkozik, hogy e „lovagias, gyöngéd tett“ iránti hálából majd összeszedi katonakorából ma­radt alexandrinus verseit is a „Tavasz“ jövő év­folyama számára; azok még roszabbak, mint az itt közlöttek.“ Petőfi pártja az irodalomban, költői népszerűsé­gével és sikereivel lépést tartva gyarapodott, habár ellenségei is csaknem azon mértékben szaporodtak. Sokakat büszke, rátartó és szótalan vagy nyers magaviselete sértett. Hisz elegen vannak a­kik — ki­vált fiatal embernek — az egyszerű függetlenséget és önérzetet sem képesek megbocsájtani! Mások, a kezdő költői nemzedékből, azért ne­hezteltek reá, mert verseiket a Pesti Divatlapnál — hol az ifjabb költőkre nézve bíró volt élet és halál fölött — visszautasította, megjegyzéseit pedig szük­ség esetén minden tétova nélkül, szemtől-szemben megmondotta. A mennyi hajlammal viseltetett a jó­­ravaló tehetségek iránt, és oly nagy mértékben hara­­gudt a kontárokra, s minthogy az időben fölötte sok versíró kopogtatott be a Divatlaphoz, Petőfi valósá­gos villámhárítóul szolgált a szerkesztőre nézve, ki az el nem fogadott munkákért a felelősséget segéd­jére ruházta; a vad költők aztán erre haragudtak. A­kik barátságot tartottak vele, azok is sokszor panaszkodtak uralkodásvágya, erőszakossága és zsar­nokoskodó természete ellen. Szellemi felsőségét kör­nyezetével éreztetni nem mindig restellette. A­mi azonban Petőfinek legtöbb ellenséget szer­zett, az költői egyéniségének és fölléptének belső természetében rejlett. U t. i. a magyar genius szá­mára eddig nem sejtett új utat nyitott meg, új kor­szaknak lett alapítója és lángelmü képviselője. Mi­kor történt az, hogy két egymást kirekesztő irány küzdelem nélkül legyen képes kiegyezni ? Itt is ele­gen akadtak a baglyok, kiknek a régi sötétséghez szokott szemét a fölidézett uj korszak napvilága bán­totta : innen jön huhogás és a körmöknek csattog­­tatása. Császár Ferenc — a régi iskola megcsontosult hive, triolettek, madrigálok, ritornellek nagymestere — volt az első, ki az Írástudók közt Petőfi ellen tá­madt visszahatásnak, szörnyüködésnek és felháboro­dásnak hangot kívánt adni, egy mérges birálattal, mely az 1844. Életképek birálati melléklapjában az Irodalmi Őr 4. és 5. számában jelent meg, s a versek I. kötetét,a Helység Kalapácsát, János vitézt és a Cyp­­ruslombokat tárgyalta.Itt elismeri ugyan Császár Pető­fiben a tehetséget, de erőteljes nyelvét és körmönfont népies kifejezéseit félreértve, káromkodásnak nevezi, miattuk a költőt betyári szilajsággal s a közizlés és erkölcs megrontásával vádolja. Nagyon föltűnő e mellett, hogy másfelől a Cypruslombokban, melyek pedig aránylag inkább az ő kedve szerint lettek volna írva, alig lát egyebet üres érzelgésnél és erőltetett pityergésnél. Az is nevezetes, hogy 1845-ig két kor­szakot különböztet meg Petőfi működésében: az első terjed 1842-től 1844-ig, midőn kevesebbet de „komolyabban“, „szelidebben“ és több gonddal dolgo­zott; a másodikban (1844—5) pajtási túlságos ma­gasztalások által elkapatva, nekivadult s minden művészi formát lábbal tapodva, pusztán szeszélyének nyers szózatát követte. És ez azon időszakról volt mondva, melynek a magyar népies elbeszélő költé­szet első fecskéje, „János vitéz“ köszönhető. — Vi­gasztalható a költői Vörösmarty Ítélete, mely szerint « ma bármely irodalomnak diszére válnék. Petőfi kellőnél érzékenyebb volt a critica iránt; birálóira — a kik, igaz, többnyire részrehajló vagy elfogult szempontokból ítélték meg — szeretett volna tűzesőt ontani; egy-egy méltatlan bánfalon­ miatt na­pokig epekedett sőt dühöngő­t — egy ízben sárga­ságba is esett, sokszor ellökte a tollat, le akart mon­dani az írói pályáról s visszaté­rni a színészi élethez. De csakhamar ismét összeszedd magát s elhatározot­­tan kiáltott föl: Az én utamban sok a kigyófészek . Én--------beléjök lépek! Hanem lesz ilyenkor néha annyira fejére nőttek a habok hogy olyan ember nyilvános és magántámo­gatása is, mint Vahot Imre, igen jól fogott a min­denfelől kereszttűzbe vett lángeszű ifjú költőnek, ki­nek szive csak akkor könnyeb­bült némileg ha criti­­casterei csordájának amúgy istenigazában közibe cserdíthetett, így születtek a „S­­it ugattok, mit ha­raptok!“ a „Rosz verseimről“ stb efféle kezdetű ver­sek, melyek Petőfi szempontjából többé-kevésbbé jo­gosultak voltak ugyan, hanem — a visszahatás ter­mészeténél fogva — a critica egész eszméjét, az iro­dalom nem csekély kárára, ros­s hírbe hozták nálunk, és utánzói által félremagyarázva, a rosz költőknek lábat adtak — és visszaélésre nyújtottak alkalmat. Császár Ferencen egy m.,rós nyelvű — habár semmi irodalmi becscsel nem­­ író — vers által bo­­szulta meg magát Petőfi,—avval a melyik így kezdő­dik : „Nagyságos úr, tudja-e m­t ?“ — Hanem ezt versei gyűjteményéből, többekkel együtt kihagyta. De ha rósz néven vette is a bírálatot, nem lehet mondani, hogy költői fejlődésére rósz hatást gyako­roltak volna. Sőt ellenkezőleg.­ Az okos szóra hall­gatott­­, ha az ellenség szájábó­l került is ki; a gáncs önképzésre és haladásra gerjesztette s miután ellen­­lábasai mindenekfölött natural­istaságát vetették sze­mére, az e miatt érzett visszaélés művészi stúdiumai­nak és előmenetelének egyik fő rugójául szolgált. Emlitik már hogy nemcsak ellenségei hanem barátai is voltak Petőfinek az irodalomban. Sok ellensége, kevesebb barátja. És a kérés között még kevesebb az igazi. Nagy a tenger,­­ a drágigyöngy benne ritka. A vele egykorúak közöl, senkit sem szeretett annyira mint Jókait, Emődi Dánielt, és Kerényit. Jókaihoz ezt irta: Szentül hiszem , ha a világ Elfordul is szivemtől, Ha a világnak ajkai­ Rám átkok-átka zendfil : A te ajkadról akkor is még Beám csak áldás lebben el. .. Ha az egész világ e­g­y kéz lesz, Mely eltaszit, miként vögvészesz, Kezed még akkor is­­ lel!... — a­mi hogy aztán k­ésőb­b nem egészen telje­sedett be, abban a két jó bará­t körülbelől egyiránt hibás volt. Emődiről pedig úti­ jegyzeteiben követke­zőleg emlékezik: „Nem tudom, egyszer fojtja-e a közönség e so­rokat olvasni, vagy----egyszer sem; de leírtam e nevet, hogy a­hányszor olvassák leveleimet, lássák egyszersmind leghívebb, legönléstelenebb, és legtisz­tább lelkű barátim egyikének nevét is.“ Jó barátságot tartott még Tompával, Pákh Al­­berttel, Pálffi Alberttel, Lisznyaival és másokkal, — noha ő ezek nagyobb részét inkább pajtásainak mint barátainak tekintette és verseiben is igy nevezte. Er­ről írja 1845-ki úti jegyzetei kezdetén: „Az illetők közöl egypár boszankodott sőt meg is haragudott, hogy őket pajtásoknak nevezem s nem barátoknak. Most is csak azt mondom, kedves pajtá­saim, hogy tempi passati, mikor én valakinek barátja voltam .... tudnivaló, azért, ms mert nem hiszem, hogy nekem barátom legyen.“ Azt mondja, neki a csízió is megjósolta, hogy nem lesz szerencsés a barátságban. Igazi ragaszkodó, ily nagy szellemhez méltó, vele élő-haló barátja nem is volt senki. Az idősebb írók közöl legtöbb tisztelettel visel­tetett Bajza — legtöbb szeretettel Vörösmarty iránt, kinek később, két kötetben megjelent első, rendbeli összes költeményeit is „tisztelet és szeretet jeléül“ ajánlotta. Nagyon jól volt még Vachott Sándorral, Imre testvérével, az ismert nevű költővel; ámbár az utóbb említett összeköttetések inkább irodalmi érintkezésre és eszmecserére, mint személyes barátságra szorít­koztak. Vachott Sándor Petőfi magán egyéniségét külön­ben sem nagyon kedveltette, költői működése ellen pedig nem kevésbbé erős kifogásai voltak. Vachott Sándor, mint a holdvilágszürcsölő, k­ósvajkint olva­­dozó régi iskola hive Petőfi lyráját igen nyersnek, igen pongyolának tartotta. E miatt a két Sándor gyak­ran oly keserű vitába bonyolódott, hogy Vahot Imre volt kénytelen békebiró gyanánt közbelépni és a vitázók közt elosztani a koncot. Vachott Sándor Pető­fit naturalistának nevezte s kétségbe vonta versei műbecsét. Ez méregbe hozta az ingerlékeny ifjú köl­tőt, ki társának — alkalmasint nem kevesebb joggal — mesterkéltséget, érzelgést és ürességet hányt sze­mére. Mindazáltal Petőfi inkább simult Vachott Sán­dor nézeteihez, mint ez amazéhoz. Úgy tette ugyan, mintha néha föl sem venné a korholást, de azért versei­ben szemlátomást észrevehető volt a technicára for­dított szigorúbb figyelem és a gondolat tisztázása. Magával Vachot Imrével különböző természeté­nél fogva soha sem nagyon rokonszenvezett Petőfi s Vahot is megvallja, hogy ő e zord, epés és ma­gában zárkózott fián semmi szeretetreméltót nem talált. Na hogy különös modora is volt, tagadhatatlan. Azt mondja Vahot, kis gyermekeinek, kik oly örömest barátkoztak volna vele, soha egy jó szót sem adott, sőt gyakran mindenféle grimac­e-okkal, vadállati fogvicsorgatással és szemhunyorítással ijeszt­gette őket. Különben a mindennapi életben szerette a víg társaságot és jó cimborákat; ennek bizonysága azon személyes népszerűség, melyben az ifjúságnál része­sült . 1844-ben névnapjára a Pilvax-kávéház közön­sége — többnyire jogászság — szeretete jeléül arany pecsétnyomó-gyűrűvel tisztelte meg; e gyűrűt viselte is mindaddig, míg jegygyűrűjével cserélte föl; azon túl csak ezt viselte. Másfelől hogy mily ragaszkodó pajtás volt akkor Petőfi és mily komolyan vette a ká­véházi barátságot, kitetszik a következőből. Az 1844- ki Pesti Hirlap 380-k (augusztusi) számainak újdon­ságai közt, akkori mód szerint bizonyos kávéház fe­löl gúnyos megjegyzések láttak napvilágot, hogy: „négy-öt cigány fiú rontotta egy sarokban a levegőt fülsértő recsegtetéseivel“ s hogy az ott volt ifjúság az ajtók feltáratása által az utcai sokaság bámulatában kereste dicsősége nagyszerűségét“ stb. — Petőfi a Pesti Divatlap 9. számában ez ellen neve alatt formá­lis cáfolatot közöl, hogy „az öt cigány fiún kívül még az Egressy Béni bandájától elpártolt két cigány le­gény is ott volt“ és hogy „e zenetársaság feje, ha a kö­rülmények nem változnak, Rózsavölgyi lett volna, a ki“ stb. és végül hogy „a kávéház ajtói nyári me­leg időben mindig nyitva állanak“’Aztán így fejezi be cáfolatát Petőfi: „A szóban forgó kávéházat né­mely urak mód nélkül szeretik gyanúsítgatni; pedig bizony kár, mert lépjen be akármikor bármily becsü­letes ember s nem fog olyasminek tanúja lenni, min józan észszel megbotránkozzék“. •—(Hogy ily eredeti és igen jellemzetes darabok Petőfi nemrég összegyűj­tött (?) kisebb „Vegyes művei“-ből mért maradtak ki, annak csakugyan bajos lenne okát adni!) Ez ügyben felelt még egyszer, de Vahot nem adta ki. A nők irányában nem tudott szeretetreméltó len­ni; mindjárt lelkemnek , galambomnak címezte s minden elöljáró-beszéd nélkül össze-vissza ölelgette őket (a miért egyébiránt az asszonyok nem szoktak megharagudni, —­ csak okkal-móddal !) öltözete — magaviselete, mind másforma volt mint más em­­berfiáé ; főleg viseletében szerette a különcöt játszani úgy hogy a ki meglátta, vele álmodott. Majd olyan kalapokat készittetett mint egy rézbogrács — csodá­latos süvegeket, majd ember-nem látta fül-nem­­hal­lotta zekéket, dolmányokat virágos atlaszból. És ő mindezt nem hiúságból vagy hatáshajhászatból tette, mert hozzáférni nagyon bajos volt, — hanem sze­szélyből és különcségből.) ZILAHT KAROLT. (Folyt. köv.) I 58

Next