Fővárosi Lapok, 1864. február (1. évfolyam, 26-48. szám)

1864-02-21 / 42. szám

42-ik sz. Vasárnap febr. 21 Első évfolyam 1864. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere­­7. sz. Előfizetési dij. Félévre...................8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep­­utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­ronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám, 1-ső emelet. Hirdetési dij: Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . . 30 kr. VIRÁGOK BOSZUJA. (Freiligrath-tól.) Lágy vánkosokra nyugton dilivé Pihent a lány elszenderülve . Pillái zárva éjszemének, Arcai biborfényben égnek. Ragyogva kisded szalmaszéken Pohárka van cifrázva szépen, És a pohárba rakva állnak Üdén tépett himes virágok. Gonddal bezárva minden ablak, Hűvös lég, szellő künn maradtak, S titkon tenyészve lanyha, kába Meleg terült a kis szobába. Körülte minden hallgatásban : — De haliga ! milyen suttogás van! — Virágocskák súgó beszéde, Ag suttogása, vágyva, égve .... Virágkehelyböl szellemekként Illatparányok lengenek szét, Kisded paizst, fej­éket hordva, Rubájok a köd gyenge fodra. A rózsa pirkadó öléből Magát nyúlánk hölgy emelé föl; Hajfürté lengő, játszi, röpke, Gyöngyül harmat rezeg fölötte. Kelyhében a sisakvirágnak Közötte zöldes lombos ágnak Áll egy lovag, kibini készen, Fején sisak van, kard kezében. Sisakján leng meg-meghajolva Ezüstös-szürke kócsag tolla; És pókszövetnél szebb leplével A liliomból egy lányka lép fel. A turbánvirág kebelében Egy néger áll büszkén, kevélyen, Zöldes sisakja fénybe szédül Félholdja szép ezüst svétül. A császár koronába fénynyel Botjával egy királyka lépdel, S a kék íriszben — mint kiséret - Láthatni kardos vadásznépet. N a r­o­­­s­z-levélről nagy mogorván Egy kis fiúcska elrobogván Az ágyhoz lép, a kis leányka Arcára forró csókot hányva. A többi is most összeröppen, Kerengve, lejtve, szökve körben, És ott lebegnek járva kelve, A szunnyadónak énekelve : „Leány, leány ! földrül letépve Miért zártál e szép edénybe! Hogy itt nekünk —• te kis kegyetlen! Epedni, fogyni, halni kelljen !? ! Ok mint pihentünk boldogságba, Anyaföldünk keblére zárva, Hol zöld hegy ormán megtörötten Ajkunkra a nap csókja röppent. Hol a tavasznak lanyha lébe Karcsú derékunk hajtva éré, Hol villi-játék járta éjjel, Virághazunkból járva széjjel. , Körül folyt eső, harmat csöppje, S most állott vizbe igy lekötve Nem meghalunk, de elvirágzunk .... Érjen miatta, érjen átkunk !­ Az ének elhal, lehajolnak Föléje a szép szunnyadónak, S aztán a hosszú hallgatásra Megjő megint a lassú lárma. — Mi suttogás ? vajon mi zughat ? A lányka arca tüzbe gyuladt; Az illat röppen, leng a pára, S rá-rá lehel az arc havára. A nap csillogva bókol ott benn, Fényétől az árnyék kilebben ; Nyugvó helyén édesben alva Ott fekszik a leányka halva. Hervadt virág maga is épen, Arcája még pirulva szépen . Pihen letört testvéri mellett — Megölte a virág lehellet. UDVARDY GÉZA. A MI KÉSIK, NEM MÚ­LIK. Regény. —JÓSIKA MIKLÓSTÓL. (Folytatás.) A két szép és erős állat a csernek egy kiálló ágához volt kötve, kötölékszáron, s teljesen fel volt kantározva s nyergelve. Darabig csendesen nézte a lovakat, míg végre elhatározta magát, s az egyik kötelékét leoldotta az ágról. Mintegy tizenhatmarkás, szénfekete paripa volt ez, s mennyiben a hiányos világításban ki lehetett venni, a legszebbek egyike, melyeket az ifjú valaha látott. Ez, gondolá magában, engemet és podgyászomat is elbir. Ólba szőke! ki tudja micsoda becsületes em­ber óljából kerültél. Evvel megfordította a lófejét, mikor egyszerre a szekér, vagy hintó, melynek a görcs után döcögését mindinkább közeledni hallá — megállt s rögtön azután élénk beszédet lehetett hallani. Laci gondolta, hogy az a két haramia, alkalma­sint e kocsit leste az útfélen, s azért feketítette be ma­gát. Hát ha tudták, hogy a kocsinak itt kell elha­ladni ! Pillanatra kedvet érzett visszatérni, hanem úgy vélte, hogy a zsiványok semmit sem tehetnek, neki pedig siető útja van ; —­ azért használván az időt, lehetőleg nesz nélkül oda vezette a lovat, hol podgyászát elrejtette volt. Mindent felrakott, s megerősített a nyereg első és hátulsó kápájára, hol még tele nyeregzsákot is ta­lált, s mikor a ló mindezt béketűrőleg szenvedvén, kész volt, hasonlított a megrakott tevéhez. — Laci pedig felült, mi nem minden baj nélkül történt; ha­bár a ló ösztönénél fogva — azonnal ráismert uj gaz­dájára — s gondolta magában, ezzel nem jó lesz ko­­mázni, azonban mint tartalék-gondolatot téve hozzá: a ló t. i. — első kedvező alkalommal a földhöz vágom. Laci gyorsan haladott; mindazon idő alatt, me­lyet itt a sok mindenféle kevélyek közt eltöltött, hin­nie kellett, hogy jó késő van. Minden feltartóztatás nélkül, két órai lovaglás után kiért az erdőből, s néhány rombadőlt, csak most népesedő falun átvergődve, s párszor — alkalmasint ismerőknél meghalva, a leirt események után har­madnapra megérkezett Kolozsvárra. A szokatlan élénkség, mely itt az egész lakos­ságot az utcákra s terekre csalta, nem csuda ha őt meglepte. Hogy az ácsorgók figyelmét kikerülje, mihelyt a monostor kapun behaladt, s az utca végét érte, balra fordította lovát, az úgynevezett óvárból kiözönlő kiabáló s hadonázó nép közt nagy bajjal átvergőd­vén — az óvárban eltűnt. Hihetőleg hogy ott is volt valami ismerője, mert az irány fölött, melyet vén, legkevesebbet sem ha­bozott. A régen várt. I. A kolozsváriak lelkesedését, mert ez valóban az volt, könnyen megfejtheti akárki, ha mondjuk, hogy Monori Laci august 21-én, tehát egy nappal a ré­gen várva várt Bocskai István erdélyi fejedelem előtt érkezett Kolozsvárra. Mindenki tudta Erdélyben, minő szerencsével vívott Bocskai Basta ellen, Magyarországon ; miként nyert minden kisebb nagyobb csata után tért, s hogy egyik város, egyik vár a másik után hódolt meg — a kor ezen egyik legkitűnőbb s leghősiesebb férfiának. Mikor az erdélyiek megtudták, hogy a fejedelem julius 26-án Kassáról megindult, s Erdély felé köze­ledik, a kedélyek annyira fel valának izgatva, hogy többen az urak és hölgyek közöt­t a fejedelem elé siettek. Mindazáltal, mivel épen ez időben az erdélyi ha­dak Segesvárt ostromolták s a Basta korából elma­radozott itt-ott lappangó martalócok, kikből valódi haramiák, gyújtogatók és gyilkosok váltak —• az utazást igen veszélyessé tették, mihelyt Bocskai István — megtudta, a mi készül, azonnal elindította kemény fegyveres kiséret mellett Kátai Balázst, Ká­­tai Mihálynak a korlátnoknak, ki a fejedelemmel utazott, egyik rokonát, ki az — egész karavánt ké­pező, tisztelkedni s a fejedelmet üdvözülni indult so­kaságot, ugyancsak a­ fejedelem nevében kérte, hogy térjenek vissza Kolozsvárra — hol a fejedelem őket fogadni fogja. E parancsot, vagy kérést — a­hogy venni akar­juk— az indokolta, hogy Bocskai, kinek ideje szűkre volt kimérve, minden még a legkellemesb feltartóz­tatást is útközben­­ kerülni akarta.­­ Épen azon órában, mikor Monori Laci Kolozs­várra érkezett, jött ama felebb említett fényes kara­ván vissza, s nem csoda, hogy a mindig élénk s kis­sé kiváncsi kolozsváriak mind kigyültek az utcákra s terekre. Nem lehet tagadni, hogy hazánkban — a nagy összes hazát értve természetesen — a tehetősbek még a legsúlyosabb időkben is —­ mindannyiszor szerettek s tudtak is magukért kitenni, valahányszor nagy és érdemes férfiak iránt rokonszenvüket s tiszteletüket akarták bebizonyitni. Igaz, hogy Basta hollói, a világ minden zugából összeszedett zsoldos nép, különösen a vallonok s az ezekkel szövetkező vérengző oláhság, gondoskodtak arról , — miként azt már Hékuton is említettük — hogy az uraknak legkevesebbje maradjon, mindaz­által, mivel őseinknek a kása gyakran megégette a száját s tudva van, hogy pénz hiján — habár elrejte­getve pénzük is volt — becsesebb holmiaikat, mint arany, ezüst, ékszerek, drága öltönyök s családi erek­lyék, jókor eltudták láb alól tenni. Valamint a tatárfutások, úgy a későbbi tatáros eljárások tanúskodnak arról, hogy őseink — minden rendüeket, különösen a városi polgárságot értve — épen oly ügyesek valának kincseik elrejtésében, mint a minő otrombák, ügyetlenek, s valódi mamlaszok az e kincsekre sóvárgó mindennemű kutászok, szaglárok, szippantok, s hajkurászok, azoknak fölfe­dezésében. Nem lehet tehát csudálni, hogy mindazok, kik az ünnepelt, s a rajongásig égbeemelt­­ fejedelem elé indultak, oly fénynyel valának fölkészülve, mint ha koronázási ünnepélyre mennének. Mind­a mellett az august 21-diki sürgést, moz­gást, zajt, teljes lehetlen — azon ittasságig fokozott felmagasztaltsággal összehasonlitani, melyet a kolozs­váriak másnap, mikor végre a dicső fejedelem maga megérkezett, tanusitottak, s minek emlékezete igen sokáig élt a vidor, habár sok bút is látott^^^^^^^

Next