Fővárosi Lapok, 1864. február (1. évfolyam, 26-48. szám)
1864-02-23 / 43. szám
43-ik sz. Kedden felír. 23.____Kiadó-Hivatal, Pest, baratok-tere 7.sz. Első évfolyam 1864 // / _____ _____ Előfizetési WBBS Szerkesztői iroda: .. FŐVÁROSI LAPOK “rr Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petitsor . . . kr.pokat kivéve mindennap. ko- .. .. Bélyegdíj minden igronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY.tatáskor . . . 30 ki GRÓFNÉ ÉS PARASZTLEÁNY. *) Emlék 1864. Február 14-re. Ott voltam én is a bazárban : Szegény paraszt leánycseléd. Gondoltam , a hol annyi már van, Azért még mindig nincs elég. A félfalat, mit a magánál Szegényebbnek ád a szegény, Számot tesz az Úr asztalánál. A sokhoz kévést viszek én. Mások aranyat drágaságot, Én kosár gyümölcsöt adok, S szép úri asszonyokat látok. Mint mérnek cukrot, szalagot * Bementem ám, nem küldtek vissza. Nem válogatták, mit hozok? „Csak keze durva, szive tiszta.“ Gondolták úri asszonyok. Egy nő, mint templom oltárképe, Még megszokta a kezem. S szólt mint anyám, oly édes szépen Oh erre megemlékezem. Szép csarnokukba bevezettek, Nem kérdezték, hogy „mi“ vagyok. Gróf hölgyek mérték ketten-ketten A cukrot, ételt, szalagot. * Az volt a szép! mint egy sor oltár. Mint az adventi Betlehem. Bámulva álltam minden boltnál. Be nem tudott telni szemem. Szenteltnek látszott minden árú, Mert olyan drágán elkele, Mint az ereklye hüvelye, Mit messziről hoz bucsujára. Ilyen ereklyét én is vettem, A mit osztanak angyalok. Két grófné mérte ott előttem Az örökszépszin szalagot. * Utolsó rejtett ezüst pénzem Adtam oda. — S ez nem panasz; Úgy is minek ? Mit ér ránéznem ? Most már tudom: jó hely’t van az. rEs nyertem drága kincset, hármat: Egy emléket mely nem avul, Egy könyet, mit nem szerze bánat: Ég ád, jótett jutalmául. S a harmadik ? ez drágább mint más. Mindennél buzditóbb, nagyobb . Ez volt a forró kézszoritás Mit grófhölgy pórnőnek adott. K—S M—N. A MI KÉSIK, NEM MÚLIK. Regény. —JÓSIKA MIKLÓSTÓL. (Folytatás.) Bocskai magas, inkább száraz mint testes férfiú volt; kijelölt, ha nem is tulajdonkép szabályos és szép vonásokkal, de melyekben velő és szilárdság, bátorság és következetesség valának kifejezve. Talán a jelenkor nélkülözte volna, e férfiasan jelentő arcban, azon kedves, lobogó portékát, melyet most lelkesedésnek neveznek, s mely nem is igen drága, s talán azért lobog és sustorog el oly igen igen könnyen, hogy aztán annak a másik gyönyörűséges lelkiállapotnak adjon helyett, melynek neve higgadtság. —————— —' Bocskai arca nyugodt, majdnem hideg volt, bizonyos foka — az érdekeltségnek kellett ahhoz, hogy nemes, tűzlelkének sugarai átszivárogjanak e márvány arcon, azt megszépítvén, s talán eszményítvén, de egyszersmint tartózkodást is parancsolván. Miként tudva van, Bocskai Istvánnak kezében volt a korona, de mint később Erdély legnagyobb fejedelme, Bethlen Gábor — ő sem tette azt fejére. Mint a szász olvadozó kegyelet és ismeretes következetesség s egyrétüség jelensége, álljon itt toldalékul az, hogy a jó brassaiak is küldtek egy koronát Bocskainak. Mily zajos örömmel ünnepelték meg Bocskai régen várt megérkezését a jó kolozsváriak, hányan jöttek hintókban lóháton, hogy mint valami múló álomképet fölelevenitsék a régi, Nagy Lajos és Mátyáskori fénynapok ábráit, nem szükség mondanunk — mivel annyi alkalommal leírtuk már az ily ünnepélyeket, — talán jobbat teendünk, ha eseményeink gyors folyamának érdekében, azon kevés pillanatok egyikét kilessük, mikor Bocskai — a hozzá mindennemű teljesithető, s teljesithetlen kérésekkel járuló egyeseket fogadhatta el. Augusztus 24-n mintegy kilenc óra tájban reggel a jókor kelő fejedelem, szállásának — egyik elég tágas szobájában ült — íróasztal mellett. Látszott rajta, hogy fiatalabb korában oly ép és erős egészsége meg volt ingatva. Arcán szembetűnő lefeszültség mutatkozott. Hogy őt e szokatlan hanyatlása erejének figyelmeztette az emberi sors múlandóságára, bizonyos abból, hogy alig van ember, ki napjait több és nagyobb horderejű intézkedésekre felhasználta volna, mint ő. El lehet mondani, hogy e visszahozhatlan órák — gyorsabbak a riadó viharnál — valóságos bőségszaruja valának, a közügy szellemi, anyagi kincstárában. Bocskai reggeli öltözetben volt, vörös feszszel fején — nehéz brocat kaftánban. Hasztalan a török szokások, talán keleti eredetünk vonatkoztatásaiért — lassanként becsúsztak; legalább akkor, mikor őseink" pongyolában voltak. A fejedelem előtt egész sereg iráscsomagot s részint még zárt, részint már felbontott leveleket lehetett látni. Kátai a korlátnak, volt az egyedüli, kit a szobában, állva a fejedelem karszéke mellett megpillantunk. Velős vonásai s azoknak érett, komoly kifejezése gyanittaták, hogy ő is azon előszeretett fiúk egyike, kiket atyjok gyakran bűntett, mivel őket szereti. Kiábrándult koros férfiú volt ez, ki a jó szerencsében épen oly kevéssé tudta magát elhizni, mint a bal szerencsében, s mikor a napokat fekete kockák jelölték, — fejét veszteni. A fejedelem néhány aláirást végezvén — egész csomag iratot szedett össze —is adta át Kátainak. Azon pillanatban, mikor ez szó nélkül távozott, nyilt meg az ajtó újra, s a fejedelemnek szolgálatban levő nemesei egyike, kissé elfogult hangon, mintha nem tudná tulajdonképen mit kellessék mondani szólt: — nagyságos uram — tele az előszoba, de azok közt, kik nagyságodnak udvarolni akarnak, van egy nyugtalan székely suhanc, igaz hogy ő volt első — s ő vár legrégebben. — Székely suhanc ? kérdé a fejedelem, s mi a neve ? — Monori László. —Várj csak öcsém, szólt Bocskai elgondolkozva. — Monori? Isten látja lelkünket nem emlékszünk e névre! Monori? Hadd jöjjön! az elsőség azé, ki legtovább várt. Monori Lászlót —■ vagy Lacit — miként őt eddig nevezni hallottuk, ismerjük; szükségtelen tehát leírni, s azért csak annyit mondunk, hogy a minden-kit készséggel kihallgató fejedelem színe elé a legegyszerűbb székely népies öltözetében jelent meg, de mindammellett a fejedelemnek rögtön feltűnt az ifjú szilárd arca, s elfogultság nélküli, de tiszteletteljes magatartása. Szóval a góbé jó benyomást tön Bocskaira, II. — Mi járatban vagy hívünk, — szólt Bocskai, bevárván mig a jött — magát mélyen meghajtá s az asztalhoz közeledett — mely előtt a fejedelem ült. —Panaszos fél vagyok nagyságos uram, felelt az ifjú alázattal. —Úgy nem a legjobb időt választottad, mert most mindkettőnknél nagyobb urnak van panasza, s ez a haza — ezt kell elébb megnyugtatni s kiengesztelni — aztán jő a sor reánk, mert nekünk is — értem magamat — van elég panaszunk. — Legalább a hazának nincsen nagyságod ellen panasza, viszontá az ifjú szelíden, mig szemei némi elragadtatással függtek — a ma először látott fejedelem tiszteletet parancsoló vonásain. A rögtön adott jó felelet a fejedelemnek tetszett. — Hosszas-e panaszod jó fiú? — kérdé a fejedelem, mert ez esetben más napot kell választanod, Kátai uram e kegyelme majd megmondja — melyiket. —A panasz elég hosszú volna nagyságos uram; de ez haladhat, ha nagyságod parancsolja, ha nem járul e panaszhoz — egy rövid kérés, melyet nagyságod egyetlen szóval, egy rövid igennel teljesíthet. — Halljuk e kérést. — Nagyságod előtt bizonyosan tudva van, hogy még Basta uram e kegyelme itt létekor az utolsó hónapokban, Erdélyben sok tetemes rablás történt. — — — Ez nem újság.! — veté közbe Bocskai, mig sürü szemöldeit összevonta. — Nem újság — nagyságos uram, de talán nincsen átalánosan tudva, hogy e rablásokat nem mind a vallon seregek és cinkosaik az oláhok tevék, hanem van egy eddig kifürkészhetlen rabló csapat — senki ura, senki szolgája, — mely valami gonosz főnök alatt — titkon s megragadhatlanul űzi mind a mai napig dalásait, s mely valószínűleg annyi kincset rabolt már össze, hogy azzal több évi török adót kilehetne fizetni s még maradna is. Mind a mellett hogy a fejedelem előtermeiben sokan, s alkalmasint az úri rendből várakoztak, s következőleg egy-egy kihalgatásra kevés idő maradt, ő félreismerhetlen figyelemmel hallgatta az ifjút, ki magát nemcsak igen csinosan tudta kifejezni, hanem egész tartása elárulta, hogy nem az, akinek látszani akar. — Ez új előttem, mond a fejedelem, és a kérés ? — Ez rövid : megengedi-e nagyságod egyik legbuzgóbb hivének — nekem — az egyszerű szabad székelynek, hogy e rablókat fölfedezzem s miként remélem — azoknak bűvhelyét, s rablott kincseik raktárát kézrekeritsem ? — Te ? de hogyan ? Úgy tehát már gyanitásaid vannak ? — Igen is, nagyságos uram. — S hol gyanítod e fészket, melynek fölfedezése e szűk világban, valódi nyereség volna ? — Az volna nagyságos uram, főleg a kifosztottak részére. — így értem én is, de te a török adóról szóltál. — Ő — ez — nagyságos uram háromszor is kitelne onnan — miként mondtam: az az van ott annyi ha nem több — de — (Folyt, köv.) *) Meg nem állhattuk, hogy e gyönyörű költeményt az „Üstökös“ legközelebbi számából olvasóinkkal is meg ne ismertessük. Szerk.